Erőtlenül erős Európa?

A magyar miniszterelnök nemrég újabb interjút adott az ÖT-nek, és ilyenkor óhatatlanul arra gondol az ember a tízmillió riporter országában, hogy mit kérdezett volna mást vagy esetleg másképp. Bevallom, magam is ezen töprengtem, amikor felfigyeltem egy már korábban is megemlített, de most hosszabban kifejtett érvelésére: mi – azaz Európa – még az amerikaiak nélkül is sokkal erősebbek vagyunk, mint Oroszország. Ha viszont igaz, hogy erősek vagyunk, akkor miért tegyük Európát újra (!) erőssé? Hogy lehetünk egyszerre erősek, és – az európai vezetőinknek köszönhetően – erőtlenek? Ezt az ellentmondást szeretném körbejárni ebben a cikkben.

Muszáj a korrektség kedvéért azzal kezdenem, hogy alapvetően egyetértek a magyar kormány realista és nemzeti szemléletű külpolitikájával, az EU vezető tagállamainak és intézményi vezetőinek (le)minősítésével, és azzal a megállapítással is, hogy:

Oroszország ezt a háborút már megnyerte

A háború művészete óta tudhatjuk, hogy mekkora jelentősége van mind a hadszíntér, mind az időzítés megválasztásának. Oroszország olyan területen kezdeményezett háborút, amely a közvetlen érdekszférájához tartozik, és ahova könnyedén el tudja juttatni a hadi eszközeit és katonáit. Ukrajna nem tagja a NATO szövetségi rendszerének, és belátható időn belül semmilyen jelentős biztonsági garanciához (NATO-tagsághoz, vagy jelentős létszámú katonai kontingens ukrajnai telepítéséhez) nem fog hozzájutni, egész egyszerűen azért, mert amerikai részről ezt még a leginkább ukránbarát demokrata kormányzat sem támogatta, és az egyre inkább realista republikánus külpolitika sem érdekelt abban, hogy túl nagy erőfeszítéseket tegyen egy számára periférikus ország védelme érdekében. Fegyvereket is úgy hajlandó már csak szolgáltatni, ha az európai szövetségesei fizetik ki helyette, arról pedig már szó sincs, hogy nyugati pénzügyi transzferek nélkül Ukrajna fizetőképes államként funkcionálhatna.

Az időzítés tekintetében röviden az alábbiakat állapíthatjuk meg. Putyin 2007-es müncheni beszédében nyilvánvalóvá tette, hogy az egyközpontú amerikai dominanciát nem hajlandó elfogadni a nemzetközi politikában, a grúz háború a rákövetkező évben pedig bebizonyította, hogy ezt Oroszország érdekszférájában akár katonai erővel is képes érvényre juttatni. A 2014-es ukrán hatalomváltás óta eltelt nyolc év elégnek bizonyult ahhoz, hogy felkészüljön az ukrán polgárháborúba való beavatkozásra, természetesen abban a tudatban, hogy a Nyugat úgysem hajlandó megkockáztatni egy esetleges harmadik világháborút Ukrajna szuverenitásáért. (Megjegyzem, soha nem Ukrajna szuverenitásának megőrzése volt a Nyugat igazi célja). A kétségtelenül kudarcos villámháborúról az oroszok gyorsan átálltak egy felőrlő háborúra, ahol a tüzérségi, létszámbeli és ipari fölényük, és az ukrán „minden centimétert bármi áron meg kell védeni” taktika folytán a háború fenntarthatatlan állapotokhoz, potenciálisan ukrán összeomlásához fog vezetni (lásd például Szabó József elemzését a témában).

Bármennyire is „erős” tehát Európa, az ukrajnai háborút elvesztette, de ezt képtelen belátni, mert:

Európa „stratégiája” elhibázott

A stratégia azért került idézőjelbe, mert Európának nincs semmiféle végiggondolt stratégiája. Elég csak von der Leyen 2022-es ábrándozását meghallgatni az orosz chipek kifogyásáról és a gazdasági összeomlásról, hogy belássuk, az európai politikai elitet semennyire sem érdekli a realitás. Nekik csak a narratíva a fontos, és Putyin megbüntetése – bármi áron.

Ahogy az orosz vezetés tévedett az ukránok gyors legyőzését illetően, ugyanígy elszámolta magát az európai vezetés Oroszország – katonai, gazdasági és politikai – térdre kényszerítése vonatkozásában. Ha a szankciós és a fegyverküldési politika sikeres lett volna, úgy az az orosz felőrlő háború stratégiáját ellehetetlenítette volna. Jogosan állítja tehát a magyar külügyminiszter, hogy amennyiben 18 szankció és az európai fegyverraktárak kiürítése sem volt képes az orosz katonai előrenyomulást leállítani, úgy ennek a politikának a folytatásától nem várhatunk sikert.

Az európai vezetés ugyanis mindent Oroszország vereségére tett fel, és bár lehet, hogy Európa gazdaságilag sokkal erősebb, mint Oroszország, de mégis képtelen rákényszeríteni az akaratát az orosz vezetésre. Ez utóbbi számára Európa megbízhatatlanná, ellenséggé vált, amely mind gazdaságilag, mind (biztonság)politikailag eljátszotta az oroszok bizalmát, vagyis lényegében már semmilyen nyomásgyakorlási potenciállal nem rendelkezik. Másképp fogalmazva: Európa Oroszországban már nem stakeholder.

Ezen ráadásul a potenciális amerikai szankciós politika sem változtathat az alábbi okok miatt:

1. Az orosz vezetés számára az ukrajnai háború egzisztenciális kérdés, vagyis az amerikai szankciókkal is hajlandóak megküzdeni a stratégiai győzelem érdekében, ahogy a (majdnem) teljes NATO fegyverzet-küldés sem állította meg őket.
2. A nyugati szankciós politika összezárásra ösztönözte a BRICS tagállamait, és megerősítette a több évtizedre visszanyúló orosz-kínai stratégiai szövetségépítést.
3. A Trump által a NATO szövetségeseinek feltételként szabott olajvásárlási tilalom kivitelezhetetlen, mivel:

Európa legyengült és kiszolgáltatottá vált

Az a paradox helyzet állt ugyanis elő, hogy bár Európa erősségét jelentős részben az orosz energiának köszönhette, azonban úgy döntött, hogy a közvetlen és olcsó vezetékes szállítás lehetőségét feladva az erősséget kiszolgáltatottsággá alakítja. Nem képes ugyanis megszüntetni a függését az orosz olajtól, azt csupán harmadik féltől (főképp Indiától) történő feláras beszerzésre tudta átváltoztatni, így akármennyire szeretne a Trump-kormányzat kérésének megfelelni, képtelen rá.

Márpedig az ukrán háború folytatása érdekében az európai érdekeket eláruló von der Leyenék képesek voltak az orosz–európai gazdasági és az amerikai–európai katonai win-winből egy orosz–európai lose-lose-t és egy amerikai–európai win-lose-t produkálni magasabb olaj- és LNG-árakkal, extra fegyvervásárlással és NATO-költségekkel, egyoldalúan kivetett amerikai vámokkal, és egy instabil, veszélyes európai biztonsági helyzettel.

Ez a döntés az erőszakos „zöldítéssel” együtt úgy kaszálta el az európai versenyképességet, hogy Európa egy évvel a Draghi-jelentés után sem volt képes semmilyen érdemi javulást elérni.

Mindeközben az unió motorja, Franciaország de facto kormányozhatatlanná vált, Németország gazdasági prosperitása pedig mélypontra zuhant, egy olyan kancellárral az élen, aki a kampányában még a gyurcsányi hazudozást is képes volt felülmúlni, és megkezdeni Németország értelmetlen remilitarizálását és eladósítását.

Európa nem képes lezárni a határait az illegális migrációval szemben, nyomást gyakorolni az izraeli kormányzatra a gázai hadműveletének leállítására, nincs szava sem a szír, sem az iráni rendezésben, Kínával pedig egyre fagyosabbá válik a kapcsolata, amit jól szimbolizált az EU vezetőinek buszoztatása.

Mit jelent(ene) Európa erőssége?

Arra akarok kilyukadni tehát, hogy tévedés abban a hitben ringatni magunkat, hogy Európa erős. Nem igaz, hogy „minden lehetőségünk megvan rá, hogy erősek legyünk”, csak gyenge a vezetésünk. Álláspontom szerint Európa gyenge, a vezető államai szintén, ezért az európai vezetés is gyenge, amely tovább gyengíti Európát. Persze egy politikus részéről érthető a kincstári optimizmus, de elvárható a reális helyzetértékelés is.

Szemléltetésként felsorolok néhány példát arra, hogy a magam részéről miben látnám Európa erejét:

1. Először is, ha Európa valóban erős lenne, úgy nem került volna ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.
2. De ha már ilyen helyzetbe került, képes lenne az európai érdekeket eláruló politikai elit leváltásának feltételeit megteremteni (lásd pl. véleménypluralizmus a médiában), majd véghez vinni azt.
3. Képes lenne az európai érdekeket sértő amerikai (és más külföldi) lobbitevékenységet (lásd az Európai Parlament botrányát) visszaszorítani.
4. Képes lenne a nemzeti szuverenitás, illetve a belső kohézió meggyengítését eredményező folyamatok leállítására (lásd: illegális migráció) és megfordítására (az EU sikeres reformja), a külső határok védelmére, a belső rend biztosítására (lásd: no-go zónák).
5. Szembenézne a bukott háborús „stratégiával”, megszabadulna az önsorsrontó ideológiai fundamentalizmustól.
6. Képes lenne a diplomáciai csatornák megnyitására és hatékony működtetésére.
7. Képes lenne létrehozni egy jól működő európai biztonsági rendszert, megerősítené katonai és energetikai autonómiáját.
8. Képes lenne demográfiai és versenyképességi fordulatot venni.
9. Nem utolsó sorban pedig nem lenne szüksége egy szellemi és lelki megújulásra.

Álláspontom szerint tévedésben van a miniszterelnök, ha azt gondolja, hogy a megosztott Európa sokkal erősebb lenne katonailag, mint a nukleáris triásszal és egységes katonai vezetéssel rendelkező, harcedzett, a haderejét jelentősen megnövelő Oroszország, mivel a katonai kiadások és a GDP nominális számai nem sokat érnek e tekintetben.

Amerikai „backstop” nélkül még a legharciasabb és legnagyobb európai államok (a britek, a franciák és a lengyelek) sem készek békefenntartó (nemhogy harcoló) katonákat küldeni Ukrajnába, mert az oroszok nem lennének hajlandók elfogadni a jelenlétüket, és legitim célpontként tekintenének rájuk.

El kell tehát fogadnunk azt a miniszterelnök által korábban hangoztatott realitást, hogy az ukrán konfliktus rendezésében Európa már nincs a tárgyalóasztalnál (Merkelék korábban eljátszották ezt a lehetőséget), így az igazi kérdés Trump elnök „játéktudásán” és az orosz stratégiai célok (Ukrajna NATO-csatlakozásának megakadályozása stb.) elérésén túl a hosszú távú rendezésről alkotott orosz elképzelések mibenléte.

Borítókép: Az Európai Parlament 2025. október 9-én / fotó: FREDERICK FLORIN / AFP