Érdekes, hogy a közvélemény jelentős része meg van győződve arról, Putyin magabiztossága mögött jól átgondolt stratégia rejtőzik, amitől kizárólag a Nyugatnak kell félnie. Véleményem szerint Putyin helyzete ennél jóval nehezebb, sőt akár kilátástalannak is nevezhetnénk. Ugyanis már nehezen válhat a háború megkérdőjelezhetetlen győztesévé, és a színfalak mögött felsejlik egy súlyos dilemma.
Mivel a harctéren nem képes valódi áttörést elérni, ezért olyan békét sem tud kötni, amit arcvesztés nélkül aláírhatna, miközben egyre erőteljesebben függővé válik Kínától, mely függést csak a békével lenne képes megszüntetni. A függőségi viszony, Kína anyagi és technológiai támogatásának segítségével jelenleg akár képes a harctéri állapotokat szabályozni. Rövid távú közös céljaikon túl azonban hosszú távon Kína egy gyengébb, vazallusi státuszú Oroszországot szeretne szomszédként. Így egy elhúzódó konfliktusban – és semmiképpen nem egyértelmű orosz győzelemben – érdekelt, ami tökéletes ellentéte Putyin érdekeinek.
Mao előszobáztatása
Nagy utat tett meg az oroszok és a kínaiak viszonya Mao Ce-tung 1949-es moszkvai látogatása óta. Mao nagyon sokáig halogatta a döntést, hogy eleget tegyen Sztálin meghívásának, ugyanis tisztában volt vele, hogy ez egy hűbérúr–vazallus találkozó lesz, és nem akarta sem magát, sem Kínát ennek a megaláztatásnak kitenni. Ebben az időben orosz fegyverek és támogatás nélkül képtelen lett volna megszerezni és fenntartani a hatalmát, de nem fűlött a foga ahhoz, hogy ezt egy hatalmas birodalom vezetőjeként elismerje.
Az oroszok Kínába küldött katonai megbízottjai túlzott hatalommal rendelkeztek, már hazai földön is, sokszor akár vele szemben is. Moszkvában még ennél is kellemetlenebb fogadtatásra számíthatott: miután megérkezett, egy hétig hozzá sem szóltak. Adtak neki egy vidéki szállást, és várnia kellett, hogy a nagy Sztálin majd kegyes lesz fogadni. Nem volt mit tennie, mert a Szovjetunió vitathatatlanul nagyobb gazdasági és katonai hatalom volt, valódi világpolitikai tényező, ellentétben az akkori Kínával. A hűbéres nem tehetett mást, mint hogy türelmesen vár.
A két hatalom viszonya sokat változott az 1949-es látogatás óta. Előbb katonai szövetséggé váltak, majd a ’60-as években szakítottak, ami az évtized végére nyílt konfliktussá fajult. A ’70-es években aztán megindult az enyhülés, majd a közeledés. A kapcsolat a Szovjetunió összeomlása óta normálisnak volt mondható, de az ukrajnai háború ezen változtatott. Még mindig korlátlan partnerségnek nevezik, de ez csak a felszín, a viszony sokkal közelebb áll a ’49-es helyzet fordítottjához. Oroszország erőteljesen kiszolgáltatott Kínának, amit persze Kína minden erejével igyekszik elfedni, és a viszonyt egyenrangú felek kapcsolataként láttatni – annak ellenére, hogy a kínai GDP közel tízszerese az orosznak.
Kína és az oroszok viszonya soha nem lehet teljesen feszültségek nélküli. Az oroszok mindig is aggódtak amiatt, hogy egy milliárdos birodalom van a hátsó udvarukban, az állandó lakossággal alig rendelkező, de rendkívül értékes Szibéria szomszédságában. Az orosz doktrína kimondta, hogy Kínától semmilyen tekintetben nem lehet függőségi viszonyba kerülni.
Az orosz félelmek a Szovjetunió összeomlása, az orosz népességszám gyors csökkenése és Kína gazdasági megerősödése után még inkább erősödtek. Kína pedig ugyan kihasználja Oroszország pozícióját saját nemzetközi céljai elérésére, de hosszú távú történelmi érdeke egy gyenge szomszéd. Úgy tűnik, Putyin az elhúzódó ukrajnai háborúval elérte a Kína számára tökéletes állapotot: az oroszok az ázsiai nagyhatalom céljaiért dolgoznak, a gyeplő kínai kézbe került – egyúttal megsemmisült a Kínától való függést tiltó orosz doktrína.
Putyin megoldhatatlan dilemmája
A nyilvánosság előtt Putyin a magabiztosság szobra. A valóság azonban ennél jóval zavarosabb. A háború megindításával Putyin Nagy Péter-i babérokra tört, már látta maga előtt a történelemkönyvek fejezeteit Nagy Putyinról, aki képes volt a birodalom méretének növelésére, és talán álmához, a Szovjetunió helyreállításához is közelebb vitte országát.
Erre minden alapja meg is volt. Korábbi katonai akcióival szemben ellenfelei kevés ellenállást tanúsítottak, akik pedig megtették, azokat pillanatok alatt szétzúzta az orosz hadsereg. Csecsenföld, Grúzia, a Krím vagy Szíria mind az orosz katonai erő bizonyítékai voltak. Putyin diadalmenetének megkoronázása Ukrajna elfoglalása lett volna. A szakértők és a titkosszolgálat néhány hetes háborút jósolt. Én magam hallottam egy nyugalmazott magyar tábornokot, aki öt napot adott a magyar határ elérésére. Miután ebből semmi nem valósult meg, az ukrajnai háború Putyin számára diadalmenet helyett egyre közelebb került a történelmi kudarchoz – annak végeredményétől függetlenül. Oroszország végzetesen sok erőforrást használ fel a háborúra, és képtelen valódi eredményeket elérni. A Reuters szerint az összes állami kiadás 41%-a katonai és nemzetbiztonsági célokra megy.
Hiába hangsúlyozzák tehát az oroszok úton-útfélen, hogy „mi csak a saját érdekeinket követjük”. Valójában a háború már nem Oroszország, csupán Putyin érdeke. Putyin ugyanis csúnya dilemmával szembesült. Eltűntek Nagy Péter-i álmai, mert a harctéren nem elég sikeres, még úgy sem, hogy az Egyesült Államok csak félszívvel támogatja az ukránokat. Olyan békét sem köthet, amit otthon igazi győzelemként tudna eladni, és még ha ezt meg is tenné, a történelem azt semmiképpen sem tartaná annak.
Eközben azonban egyre erősebben megvalósul az oroszok rémálma: a Kína kegyeinek való kiszolgáltatottság. (Ezt olyan mértékűnek tartják már néhány biztonságpolitikai műhelyben, hogy a „vazallus” szóval írják le, ami erősnek hangozhat Oroszország tekintetében, de van ténybeli alapja.) Ahhoz pedig, hogy a kiszolgáltatottság megszűnjön, békét kéne kötni. Ma már világos, hogy Kína nélkül ez a háború folytathatatlan, és ez egyre nyilvánvalóbb sokak számára. Ahogy a finn elnök, Alexander Stubb fogalmazott a Bloombergnek: „Oroszország jelenleg olyan mértékben függ Kínától, hogy Hszi Csin-ping elnök egyetlen telefonhívással véget tudna vetni a háborúnak”.
Kína csendes vazallusa
A finn elnök kijelentése egyáltalán nem túlzás. Hszi Csin-pingnek azonban esze ágában sincs befejezni a háborút. Az Európai Unió Biztonságpolitikai Intézetének (EUISS) elemzése szerint a kínai áruk aránya Oroszország teljes importján belül 2021-ben még körülbelül 23% volt, 2024-re viszont megközelítette az 57%-ot. A legdurvább kiszolgáltatottság az elektromos gépek esetében áll fenn: az elemzés 86%-os függőséget állapít meg Kínától, amit az tesz még brutálisabbá, hogy már a 30% fölötti értéket függőségnek kell tekinteni – a 86% Észak-Korea szintje. Ezekből a számokból az látszik, hogy Kína nélkül egyetlen bonyolultabb fegyvert sem igazán lehet legyártani Oroszországban.
Ezzel párhuzamosan Kína a nyersanyagvásárlások révén Oroszország egyik nagy finanszírozója, ráadásul monopolisztikus helyzete miatt rendkívül nyomott árakon vásárol. Egyes hírek szerint – a mai alacsony olajár mellett – már a kitermelési árak alatt. Ami még kellemetlenebb, hogy Kína jüanban fizet, ami nem teljesen konvertibilis. Bátran kijelenthetjük, hogy a közkeletű vélekedéssel szemben Oroszországot nem a Nyugat űzte Kína karjaiba, hanem Putyin maga tette ezt meg – de sokkal helyesebb lenne a „Kína karmai” kifejezést használni.
Mára gyakorlatilag Kína vált az egyetlen befektetővé az országban, de ők sem fektetnek be egyetlen olyan iparágba sem, ahol Oroszország technológiát kapna. Főként nyersanyag-kitermelést finanszíroznak, azt is csak félszívvel. Az oroszok olyan helyzetben vannak, hogy haditechnikai területen számukra előnytelen együttműködésekbe kénytelenek belemenni, amivel Kína szert tehet fejlett orosz eszközökre. Kína egyszerre tudja Oroszországot mint erősnek látszó szövetségest felvonultatni a Nyugattal folyó csatározásában, és azon dolgozni, hogy Oroszország végzetesen meggyengüljön és Kína segítségére szoruljon.
Amíg az oroszok fő olaj- és gázvásárlója Európa volt, erre nem volt esélye, sőt a kínai politika egyik félelme nagyon hasonló volt Moszkva félelméhez Ukrajna kapcsán: ők attól tartottak, hogy Oroszország demokratizálódik és a Nyugathoz közeledik. Kína érdeke Putyin hatalmon tartása, de Oroszország gyengítése. Ez azt jelenti, hogy Putyin és Oroszország érdekei szembekerültek egymással.
A kegyelmi állapot vége
Ez a helyzet a nagyhatalmak közül Oroszországnak a legrosszabb minden tekintetben. Oroszország kegyelmi állapotban volt az elmúlt évtizedekben. Európa gyakorlatilag haderő nélküli területként képtelen lett volna bármilyen támadásra ellene, ráadásul nem is volt ilyen szándéka. Az oroszok a nyugati fronton tökéletes biztonságban voltak katonailag, és hatalmas, mindkét félnek előnyös üzletet csináltak az EU-val. Az ukrán háború azonban új helyzetet teremtett.
Az EU-t eluralta a kelet-európai országok jogos oroszfóbiája, és ezermilliárdokat áldoz hadi fejlesztésekre. A kegyelmi állapot véget ért. Európa néhány éven belül katonai nagyhatalom lesz, amelynek eljátszotta a bizalmát. Ezzel párhuzamosan veszélyes szintre emelkedett a kínai függés, amit ma már nem képes a nyugati országokkal való egyensúlyozással kompenzálni. A magabiztosnak tűnő Putyin nyilvánvalóan tisztában van ezzel. Oroszországnak egyetlen területen sincsenek ütőkártyái. Demográfiailag és gazdaságilag gyengül, a belső feszültségek a felszín alatt nőnek. Egyedül atomhatalmi státusza garantálja erejét, de tudjuk a Szovjetunió összeomlásának tanulságából, hogy az önmagában nem sokat ér egy meggyengült ország esetén. A háború kimenetele immár sokkal kevésbé van Putyin, mint Kína kezében. Kína a technológiai és pénzügyi segítség intenzitásával képes befolyásolni az oroszok erejét, igaz, ezt igyekszik minél mélyebben elrejteni.
Kína nem szövetségeseket akar, hanem hűbéreseket
Kína alapvetően máshogy áll partnereihez, európai értelemben szövetségeseihez, mint a Nyugat. A Nyugat úgy gondolja, hogy egy szövetséges annál értékesebb, minél erősebb. Ezért volt egy évszázadon át igaz, hogy ha a Nyugathoz csatlakozol, akkor van esélyed növelni gazdasági erődet és sikeresnek lenni – amire rengeteg példa van a mai napig, a legutolsó éppen Lengyelország és Csehország.
Kína ezzel szemben senkit nem tesz gazdaggá és sikeressé, mert nem akar versenytársakat teremteni. A kiszolgáltatottságban érdekelt: hogy a partner politikai és gazdasági viszonyai tőle függjenek, de ne erősödjön gazdaságilag, ne demokratizálódjon, mert az csökkentené a kiszolgáltatottságot. Észak-Koreát, melynek gyakorlatilag egyetlen kereskedelmi partnerei, hetven éve tartják ebben az állapotban. Kína a diktatúrákat és az autokratikus jellegű rendszereket kedveli, mert ha ott valamiről megegyeznek a vezetővel, az meg is történik, nem állnak törvények, környezetvédelmi szabályok vagy lakossági tiltakozások az útjában – ezt mi, magyarok is megtapasztalhattuk. Kína mindent meg is tesz az ilyen „baráti” diktátorok és autokraták pozícióban tartásáért. A Kínával fenntartott kapcsolat nem teszi gazdaggá az országokat, csupán a vezetőiket. Ez szintén fontos tanulság.
Az ukrán háborúval Kína számára elmúlt egy jelentős veszély: hogy Oroszország demokratizálódik, és a Nyugattal még erősebb kapcsolatokat épít. Így legfőbb érdeke Putyin hatalmának fenntartása és a látszat megőrzése, hogy Kína és Oroszország egyenrangú partnerek. Nem véletlen, hogy a két vezető 2012 óta negyvenszer találkozott. Putyin fenntarthatja a nagyhatalmi látszatot, és olyan barátinak látszó viszonyt ápolhat vele, amibe még az örök életről való fantáziálás is belefér.
Kína számára Putyin tökéletes partner – ami nem mondható el Oroszországról. Kína érdeke ugyanis Putyin hatalmon tartása, de Oroszország gyengítése. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy Putyin és Oroszország érdekei itt is szembekerültek egymással. Emiatt Putyin mozgástere ma már olyan szűk, amilyennel Oroszország ritkán nézett szembe története során. A birodalmi látszat fenntartása egyre költségesebb. A címben jelezett dilemmából nincs valós kiút. A legvalószínűbb egy elhúzódó háború, egy Putyinnak nem megfelelő béke és Kínának való alárendeltség fennmaradása.
Borítókép: Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping 2025. szeptember 2-án Pekingben / fotó: Alexander KAZAKOV / POOL / AFP
Bejelentkezés