Kairó a legnagyobb színház, amit valaha láttam. Hurghada, a Vörös-tenger száraz, homokos partja. Végig a Szuezi-öböl kétszáz kilométerén, átkelve egy kősivatagon. Luxor, Karnak, Királyok-völgye. Uberrel jártuk be Kelet-Egyiptomot.
Másik utat választottunk, nem a szokványos hajózást a Níluson. A folyó a táj gyöngyszeme. Narancsligetek, mangó- és nádültetvények, paradicsomtáblák mellett kanyarog a víz, a régi egyiptomiak is hajóval mentek Alexandriából Asszuánba és vissza, kedvező széljárással és áramlással. Népszerűbb választás lehajózni a cifra turistahajókon a Nílus mai nyomornegyedein ámuló, vezetett, de kissé megvezetett turistaként. Ehhez állandó rendőrfelügyelet is jár az iszlám fővárosában. Van azonban egy másik út Kairóból délre, a sivatagon át, végig a Szuezi-öböl mentén.
Mi erre a járatlan, másik útra cseréltük a megszokottat. Elhagyva Kairó új lakónegyedeit, a sokkal kalandosabb, sivár útra fordulunk rá.
Zsúfolt és lüktető a Tahrír tér, kanyargunk Kairóban, az egykori forradalom színhelyén. Hátrahagyva az egyetemet, az állandóan villogó reklámokat. A porszmogba vesző gízai piramisokat és a Szfinxet. A temetőket (melyek közül néhányban emberek élnek a sírkamrákban), a kopt templomokat, a Szent Család egyiptomi menedékhelyét.
Olajkutakkal, rakétapontokkal, katonákkal a háttérben autózunk Kelet-Egyiptomon át. Közben megszállunk majd Hurghadában, egy tengerparti „üdülővárosban”, és innen folytatjuk az utunkat Luxorba.
Végtelen lüktetés
Két kamasszal indultunk el, akik először jártak iszlám országban és egyáltalán Afrikában. Ezért jónak láttuk, ha Kairóban az első három éjszakát egy biztonságos, nívósabb hotelben töltjük, amit egyáltalán nem bántunk meg. Jó volt a mindennapos turistazaklatás, a bóvlik ránk tukmálása, a mecsetek és a nagy bazár tömegélménye után visszavonulni a szálloda ablakai mögé. Elfelejteni az önjelölt, odacsapódó vezetőket. (Volt, aki hisztériás rohamot kapott és rángatott, mert nem akartunk vele menni a fűszereshez.) Az ablakon át úgyis beszüremkedett a zaj, a duda, a müezzin, a kipufogók és a motorok zakatolása. A piac, az alkudozás, az árusok pakolásának csattogó hangja. Ők szekereken és lovaskocsikon érkeznek, ha elmész mellettük, biztosan megszólítanak. Egy nap elteltével kitanultuk a lehajtott fejjel közlekedést.
Csak a nap vörös korongja reggel, este a sárga, lemenő fénye, ahogy a hatalmas port és szmogot átvilágítja. Itt még a por is csillogás. Vöröstéglás félkész házak, építkezési törmelék. Hatsávos sztrádák és szűk sikátorok, a fény és a sötét ritmikus váltakozása. Mintha aranyból vagy rézből formálták volna a várost, aztán hirtelen szürke lesz, hamuszínű és homályos, kiismerhetetlen. Félelmetesen kiszámíthatatlan.
Kairóban a harmadik napon eljutottunk az új és tényleg grandiózus Grand Egyptian Museumba, amit tavaly novemberben nyitottak meg hatalmas ünnepség keretében. Az előtérben II. Ramszesz 11 méter magas gránitszobra fogad. Tutanhamon kincsei jelentik a fő szenzációt, és a vitrinbe zárt aranymaszk. A maszk körül világturisták keringenek és lökdösik egymást, a múzeum rendezői egy csigautat alakítottak ki számukra. Ámulatba estünk, mint mindenki más.
Tényleg varázslatos az ír építészek által tervezett tér. A hidak, lépcsők, az aszimmetrikus épület márványfalai, üvegei, piramisformái és kazettái.
A múzeum is pláza, bazár és vásár, globális cégekkel természetesen. Üzlet és szemfényvesztés. Amit persze valamennyire kiegészít a mai egyiptomi érzés, összeköti vele, nem cseréli fel és nem hiányzik egyik a másikból.
Egyáltalán nem csak turisták érkeznek a kiállítóterekbe, legalább annyi helyi látogató gyönyörködik a tárgyakban. A kettő együtt érdekes. A sikátorok, az összeomlott, repedő város és ez az irdatlan palotázás, összekötve a több ezer éves piramisokkal. Az írástudás és a politeizmus hatalmas emléke az épület. Vizeket, folyót kapsz a főkapunál, odabent pedig kamrákat, termeket, a világ minden turistájára számító rövid és nem túl sok információval.
A mindenesek
Nem volt kontaktunk, az Uber és a GetYourGuide appokon keresztül kerültünk kapcsolatba egyiptomiakkal, akik aztán továbbadtak minket másoknak. Az egész úton tizenöt különféle vezetőnk volt. Minden kérésünkre volt ajánlat, ez az üzletek és a kínálat földje, a személyes kapcsolaté. Annál már csak a végösszeg és az állandó, néha már-már kisszínházzá váló alkudozás a fontosabb.
A mindenesek, fogadott sofőreink és idegenvezetőink, ők segítettek minket. Bármit kérhettünk, beszerezték, itt ennek komoly kultúrája van. Olyanokkal mentünk, akiknél sikerült jobb árat kialkudni és megbízhatóbbnak tűntek. Nem hagytak el félúton és nem követeltek újabb borravalókat. Beszéltek, ha törve is, angolul. Elvittek a piramisokhoz. Velük mentünk a Királyok völgyébe és a Hatsepszut-templomhoz. Volt térképük. Ha kellett, hallgattak, és csak a köveket, hegyeket bámulták, vagy készségesen fotóztak. Megóvtak minket a tevehajcsároktól, a követelőző egyéb taxisoktól, és a vámokat is kifizették, az autóútdíjat pedig nem számolták fel külön többször. Előre elmondták a szabályokat, amiket követnünk kellett, ha tukmáló, kiabáló árusok és tapadó koldusok közé keveredtünk.
Kos- és madárfejű a figurák, hajók a Níluson, táncolnak és tollakkal ékeskednek… De most nem erről szeretnék írni, hanem a másik Egyiptomról. Azokról az emberekről, akiket utazásunk alatt megismertünk.
A sivatagon át
Mikor megérkezünk a Szfinx repülőtérre, jön az első sokk. Nincs wifi, de szerencsére tudunk venni netet. Hívunk egy Uber taxit, ami elvisz a szállodához. Sofőrünk énekelve cigarettázik, elveszi a kezünkből a csomagokat, berakja a koszos autójába, készpénz, készpénz, kiabálja, és követeli, hogy mosolyogjunk. Ötszörös árakat mond. Nem akarjuk. Tovább lebegtet, be se ül a kormányhoz. Nem, no. No. Erre odajön három társa, és győzködni kezdenek minket, hogy milyen jó ajánlatot kaptunk. Gyorsan kikapjuk a csomagokat az autó csomagtartójából, és visszafordulunk. Tízszeres áron a reptéri taxival végül bejutunk Gízába, a szállodánkhoz. Innen megyünk majd másnap a piramisokhoz, a bazárba, a gyönyörű kopt, ókeresztény negyedbe, ahol egész nap fegyveres őrök vigyázzák a turistákat. Utolsó nap Kairóban, a piramisoknál ajánlja fel a vezetőnk, hogy szerez egy nagyobb autót számunkra, ami elvisz a Vörös-tengerhez.
Koránkelés. Reggeli után valóban megérkezik a nagy, húsos sofőr, big car, bólint.
Átkelünk a szuezi sziklasivatagon. Benzinkutaknál és oázisoknál állunk meg.
kószáló, sovány macskák, kóbor kutyák, tevék, kecskék, és gyerekek, akik a kies falak mögül ugranak utánad, hogy kedvesen, mosolyogva böködjék a zsebeidet, húzzák a pólódat, és felkínáljanak cserébe egy csomag papírzsebkendőt. A luxust ki kell érdemelni (hagynak vécézni), meg kell küzdeni érte, a párhuzamos időket, amiket itt egymásra montíroz az utazás, ki kell tanulni.
Sziklás, köves, kietlen, sivatagi táj. Homoktövisek. Végig vigyázzák, a checkpoint pedig nem biztos, hogy védelem, inkább újabb pénzlenyúlás, egy arab cetli, pecséttel és golyóstollal ráírt valami. Olyasmi, amiről minden sofőrünk mást mond és más-más összeget kér tőlünk az átkelésért. Egyiptomban nincs KRESZ, a szabályokat a gödrök és a kusza vonalak jelentik. Mégis olyan vonzó, mint egy mágnes, ma már azonnal visszafordulnék.
Amikor elhagyjuk a városi otthonunkat, a dudáló zajt kopár hegyek váltják. Délkelet felé menekülünk a torokkaparó szmogból. Nem, az otthon itt nem jó szó, mert rajtunk kívül mindenki otthon érzi magát. Ha egy másik kultúra a saját horizont és az idegenség leküzdése, akkor Egyiptom tankönyvi: semmi bevált nem jön kapóra, hiába jártam be a Kaukázust, Törökországot és Ukrajnát, és írtam éveken át a Rongyos ékszerdobozt. Semmi nem működik úgy, hogy előre tudod a kimenetelét, még az is lehet, hogy kedvességből kiabálnak veled, bökdösnek, húznak maguk után és öntenek le három teát a torkodon.
A sokkhatás olyan vonzó, hogy eszünk ágában nincs feladni a céljainkat: V. és VI. Ramszesz sírkamráit és a karnaki templom égbe nyúló oszlopait. Látnunk kell és látni fogjuk, még meg is fogdosom majd, mint az egyiptomi engem.
Hurghada
Üdülőváros, kikötővel és szigetekkel. A korallzátonyok miatt jönnek ide a turisták, van műszafari és műbeduin falu, amit jó pénzért el lehet adni. Rajtunk kívül főleg németek, munkás oroszok vannak a szállodában. Láthatólag nagyon jól érzik magukat az országban, ahol nem isznak alkoholt, de hajnalig nyomják a szesz ízű műszeszt. Végül egy ötvenes, szőke nőt két rendőr kísér el lefeküdni. Jó kedve van, de aztán mérges lesz. Ukránul és magyarul káromkodik, mi ekkor kicsit arrébb sasszézunk, nem velünk van.
Hajnali háromkor kelünk. Négykor jön értünk az autó, újabb sofőrrel, hogy elinduljunk Luxorba. Lesz új csapatunk is, sőt, idegenvezetőnk, átraknak egyik buszból a másikba. Százhetvennel megyünk. Egész napos kultúra, itt már csak angol és olasz útitársakkal. A reggeli sztrádán sorban állnak a turistabuszok, akik mind a Királyok völgyébe tartanak. De mivel egyik megyéből a másikba megyünk, komoly átvizsgáláson esünk át.
Hajnali sötét, a nap fénye szüretet tart. Filterezi a tájat. Látjuk itt is a sivatagi homokszemcsén csillogni a felkelő, vörös napot. Ördögszekerek, homoktövisek, apró, tüskés növények és kaktuszok között érkezik meg a gyönyörű reggel.
Az idegenvezető srác Luxor határában csatlakozik hozzánk egy híd lábánál, mindent ő intéz.Tömeg lesz a karnaki templom bejáratnál, sodródunk.
Ámon Ré. Ízisz és Ozirisz. Szfinxek. Szkarabeusz-szobor. Amíg mi fotózunk, az idegenvezetők kártyáznak egyet a múzeum kávézójában.
A Királyok völgyének kapuja felé is bazárokon sétálunk át, a vezetőnk elmondja, hogyan viselkedjünk, nézzük a padlót, vagy persze vehetünk valamit, de az ár majd az ötszöröse lesz annak, amit szóban mondanak.
A szarkofágok lenyűgözők, tíz sírba lehet lemászni, ebből négyet nézünk meg. V. és VI. Ramszeszé a legszebb. A sír bejáratának falain egy túlvilági utazás látható, a Kapuk könyve és a Barlangok könyve jelenetei, ez a kúthelyiségben folytatódik a Mennyország könyvével kiegészülve. Az égbolt istennője, Nut pedig mindennap lenyeli a napot a sírkamra mennyezetén, ami fekete és arany színben pompázik. Van elég hely a mászáshoz, és nem fogy el az oxigén annyira, mint más kamrákban.
Végül maga a vezetőnk próbál ránk sózni háromszorosan túlárazott karkötőket, szobrokat, köveket. Valamint meghív (ha egyszer megint arra járunk) a nagy házába.
Ezzel jelzi, hogy ő a módos egyiptomi, aki mindig a turista rendelkezésére áll.
Visszaút Kairóba
Kairó felé egy másik sofőrt kellett intéznünk, az előző nagy sofőr a nagy autójával nem ért rá. Hat óra az út visszafelé, kevesebb az ellenőrző pont. Mintha sokkal gyorsabban telne az idő, mint a tengerhez vezető úton. Februárban is harminc fok van. Ahogy a Szuezi-csatornától távolodsz, Egyiptom egyre forróbb, és egyre lassabban telik az idő. Kétoldalról záródik az útra a kősivatag, hegyek és kőbányák követik egymást, gyönyörű, kopár és poros minden. Néhány elhagyott falu. Elhagyott olajmezők. Semmi életjel száz kilométeren át. Teherautók döngetnek a párhuzamos utakon a bányákhoz, még oázist sem látni. Víznek nyoma sincs. Csak a kiszáradt meder kanyonjai vöröslenek. A sofőr szótlanul vezet a monoton, négysávos úton, és kerülgeti a felmatricázott kamionokat. Kivétel nélkül minden autónak vannak fényfüzérei, neve, saját arca, az egyiptomi rendszám egy átcsavarozott német tábla.
Az esti forgalomra érünk be Kairóba. Ekkor felvillanyozódik a sofőr, ahogy villanyba borul a város is. Gízában él, és szereti, meséli. Bekapcsolja a zenét, cikázik, folyton sávot vált, táncol a kormánnyal.
A sofőr elnézést kér a forgalomért, minket nem zavar, mondjuk, sőt. Ezt megkönnyebbülve nyugtázza, a szívére teszi a kezét és dobogni kezd a mellkasán, a másik kezében mobil, kormány nélkül folytatjuk az utat. Ő szereti Kairót. Itt minden úgy jó, ahogy van. Ez a nagy, arab szabadság fővárosa, mutat körbe a mobiljával. Épülnek az újabb negyedek, jövőre átadják az új vasútvonalat, ami Alexandriába vezet. Aki másnap a reptérre visz minket, még a családját is kiadja. Hezitálva szereti Kairót, de szereti. Néha persze gyűlöli, de ki nem. Mégis biztonságosabb itt Afrikában, mint bárhol máshol. Ők Dél-Afrikából települtek a gyerekekkel Kairóba. Fokvárosban bármikor fegyvert foghatnak rád, mondja, nem akarja ott felnevelni őket.
Hogy nincs KRESZ, ez a legjobb egyiptomi érzés, bólogat. A káosz a szép rend.
Horpadt autók követnek minket a szállodáig. Dudálás, a hidak lábánál stopposok. A stoposoknak vásár, zöldség, hús, külön halpiac minden sztráda lejárata, bármit megvehetsz itt is. Még szamarat és kecskét is lehet vásárolni az autópályán. Az emberek élettere itt sokkal nagyobb, mint máshol. De arra sincs szabály, hol lehetsz és hová mehetsz, az utazás így megismételhetetlen. És átadhatatlan, megírhatatlan élmény.
Ha valami konfliktusod van, villogsz, dudálsz, aztán lehúzott ablaknál megbeszéled, megöleled a másikat. Szavakkal, nevetéssel, még át is nyúlsz a másik autójába.
Forró az aszfalt az egyiptomi télben, füstszag van, korom, hús és narancs, banános szekereket tolnak a sávok között.
Fotóztuk a bejutást a Tahrír térre, az utcán átvágó munkásokat, anyákat gyerekkel, kendőben, ez utunk záróakkordja. A Hiltonnál japánok várták türelmes sorban állással a buszt. Mintha egy másik univerzumból cseppentek volna ide. Nekik még napernyőjük is volt, meg kalapjaik, szandál, zokni, maszk minden arcon. Abból lehet tudni, hogy japán, hogy nem látszik ki a feje.
Fénykardok vágják át a Nílus vizét. Visszapattan a folyóról a város lüktető zaja, és csak kiabálások és nevetések vannak, árusok, koldus, most már zene is.
Utolsó este újra a nagybazárba mentünk. Ugyanott ültek a kőfaragók a festőkkel és a tyúkokkal, mint az első kairói napunkon, bizalmasan és ismerősen.
Eltűnik az idegenség. A Hasszán szultán-mecsetbe lépve először lábat mosunk, kapunk szoknyát és kendőt. Odabent hatalmas udvar fogad kúttal. Gyerekek szaladgálnak, családok esznek és isznak. Végigjárjuk a paravánnal elválasztott termeket. Mindenhol esti hittan, visszhangzik a kút.
A mecsetben szőnyegek fekszenek a kőpadlón, mindenki egyedül imádkozik. A mecset leszigetel. Lezár. Megszűnik a zaj, és átadod magad a városból kivágott világodnak. Amit, ha sima turistaként ismertünk volna meg, sosem nyílik meg nekünk.
Borítókép: Hatsepszut temploma Dejr el-Bahariban / fotó: Bak Zsuzsanna
Fotók: Bak Zsuzsanna
Bejelentkezés