A Macskajaj című legendás Emir Kusturica-film dörzsölt balkáni bölcsessége, miszerint „amit nem lehet megvenni pénzzel, azt meg lehet szerezni még több pénzzel”, úgy tűnik, sokáig az arab világban és az annak legdrágább ékkövének számító Dubajban is igaznak bizonyult. Így történhetett, hogy a száz évvel ezelőtti poros, álmos dubaji halászfaluból az Arab Emírségek olajbevételei nyomán, no meg a nyugati tőkebefektetők jóvoltából az évezred végére futurisztikus, dúsgazdag megapolisz, kirakatvárosállam lett, ahová csodálkozni és főleg pénzt költeni vagy éppen keresni (dubajozni) érkeztek a világ minden tájáról. Dubaj a nyugati és arab civilizáció aranyba-gyémántba öltöztetett, giccses, groteszk és felületes ötvözete lett. Egy disztópikus városállam a sivatagban égbetörő felhőkarcolókkal, repülő taxikkal, mesterséges szigetekre épített luxuslakóparkokkal és hotelnegyedekkel, csillogó bevásárlóközpontokkal, klimatizált buszmegállókkal, Lamborghini rendőrautókkal, a perzselő klímájú sivatagban mínusz öt fokra hűtött fedett sípályával (nesze neked fenntartható energiagazdálkodás), továbbá mindenféle szórakozási igényt kielégítő komplexumokkal. Tulajdonképpen minden dubaji szolgáltatás három fő célt szolgál: elbűvölni, szórakoztatni és pénzköltésre, üzletkötésre ösztönözni az odalátogató, évente mintegy 18 millió külföldi vendéget.
A dubaji emír és a felettébb autokratikus módon uralkodó dubaji elit természetesen szinte mindent megvásárolhat. Elég, ha csak ránézünk az európai és amerikai építészmérnökök tervei alapján készült, pakisztáni, filippínó, maláj és indiai építőmunkások millióinak félig-meddig rabszolgamunkája nyomán épített luxus mesevárosukra. Egy fontos dolgot azonban nem sikerült megvásárolniuk: a béke és a biztonság garanciáját. Hiszen az Öböl túloldalán 1979 óta árgus szemekkel és élesre töltött rakétákkal ott figyel az ellenséges síita perzsa állam, Irán (amely tehát nem szunnita, de még csak nem is arab ország).
A félig-meddig vallási, teokratikus, iszlamista Irán léte és regionális birodalmi ambíciója a probléma középpontja a Közel-Keleten nemcsak Izrael, hanem a kisebb és kiszolgáltatott szunnita arab államok számára is. Irán a maga több mint ötezer éves államiságával, brutális rakétaarzenáljával és fanatikus Forradalmi Gárdájával, illetve több mint 90 milliós lakosságával és hegyes, erődszerű földrajzi adottságaival ugyanis egyáltalán nem elhanyagolható biztonsági kockázat. És ami a legrosszabb, hogy az iráni síita iszlám fundamentalista vallási arisztokrácia tagjait nem igazán lehet a „hitetlenek” bűnös pénzével megvásárolni, jobb belátásra bírni vagy beállítani a sorba – ahogyan az Egyesült Államok megtette azt az Öböl túloldalán már évtizedekkel korábban (ajánlott e tárgyban a 2005-ös Sziriana című amerikai filmet megtekinteni).
Pedig a békére és biztonságra nagy szükség volna, hogy élvezni lehessen az évente mintegy 170 milliárd dollárnyi GDP-t előállító városállam hihetetlen (és többnyire adómentes) kényelmi szolgáltatásait. Azonban a béke záloga, az elrettentő katonai erő csakis egy távoli óriás, az Egyesült Államok kezében van jelenleg a Perzsa-öbölben. A katonai erő mellett az élethez alapvetően szükséges édesvíz, élelmiszer és energia kilencven százalékát is importálni kell a Dubajban élő mintegy 4 millió lakos és a még több turista számára – és akkor még nem is beszéltünk a világ talán legnagyobb forgalmú légikikötőjéről.
A gigászi dubaji repteret támadó iráni kamikazedrónok és ballisztikus rakéták leállították a régió és Dubaj legfőbb közlekedési artériáját, a tengervíz-sótalanító üzemet ért támadás pedig a régió ivóvízellátását is veszélyeztette. A legfájóbb azonban a geostratégiai fontosságú fojtópont, a Hormuzi-szoros lezárása – a háború elvágta a régió alapvető és a világkereskedelem egyik legfontosabb hajózási útvonalát, ez pedig meglehetősen rosszul érinti az Öböl-országok gazdaságait (és akkor az ugyancsak érintett India, Japán és Kína olajimportgondjainak kérdését még meg sem nyitottuk).
Amíg tart a háború, és nem fejeződnek be a teljesen kiszámíthatatlan rakétatámadások, addig biztosan nem érkeznek Dubajba és az Emirátusokba konténerszámra európai, amerikai és japán luxusárucikkek sem: nem jön norvég lazac, orosz kaviár, marhasteaknek való méregdrága patagóniai argentin marhahús, és legfőképp nem jön a milliónyi fizetőképes vendég, mert nem kockáztatják, hogy téli nyaralásukat esetleg drón- vagy rakétatámadás zavarja meg.
A háború – ami az Izrael és Európa elleni nagyobb hatótávolságú csapásmérő képességet illeti – lényegében szinte teljesen megszüntette az iráni rezsim katonai támadópotenciálját, de ez egyáltalán nem mondható el Irán közvetlen szomszédsága, vagyis az Amerika-barát arab kirakatállamok védelmi képességeinek fejlettsége tekintetében (még a legjelentősebb szunnita hatalom, Szaúd-Arábia vonatkozásában sem). Dubaj legfőbb bevételi forrása pedig immár évtizedek óta nem a szénhidrogénexportból, hanem az idegenforgalomból származik, de az ország az interkontinentális kereskedelem egyik legfőbb központja is Európa, Ázsia és Afrika keresztmetszetében.
Montecuccoli tábornok óta köztudott, hogy a háborúhoz is csupán három dolog kell, és mindhárom a pénz. Azonban úgy tűnik, a közel-keleti békéhez a pénz már nem elegendő, főként, ha az ellenséget nem igazán érdekli a számukra bűnös olajdollár. A vallási sérelmeket és érzékeny geopolitikai érdekeket ugyanis nem lehet a dubaji bazár aranymérlegén méricskélni.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Leszállni készülő repülő és gomolygó füst a Dubai repülőtér közelében / fotó: AFP
Bejelentkezés