November végén megjelent az új 2025-ös amerikai Nemzeti Biztonsági Stratégia (National Security Strategy), rövidítve az NSS’25, amely jóval több mint nemzetbiztonsági terv és eszmegyűjtemény, hiszen meghatározza az amerikai kül- és védelempolitika irányultságát, főbb irányvonalait, prioritásait, politikai eszmeiségét, ideológiáját. Mármint ha az amerikai elnök vagy a stratégiai dokumentumot jegyző Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) oszlopos tagjai vállaltan rendelkeznek ilyennel. Márpedig a második Trump-kormányzat kulcsszereplői, mint J. D. Vance alelnök, Marco Rubio külügyminiszter (és nemzetbiztonsági főtanácsadó egy személyben) vagy Stephen Miller és Jared Kushner különleges elnöki tanácsadók elég határozott véleménnyel, állásponttal rendelkeznek Amerika és a világ dolgait illetően.
Az nem újdonság, hogy ezek a politikusok az Egyesült Államokat szeretnék igazán naggyá és gazdaggá, valamint erőssé tenni, a legmeghatározóbb szereplővé az átalakuló világban, a legerősebb fiúvá a homokozóban. És az sem meglepő, hogy a nyugati világot és főképp az európai politikai elitet, valamint a mindent értelmező és félreértelmező kattintásvadász sajtót igencsak felrázta az új amerikai biztonsági stratégia, főképp, hogy olyat is kiolvasni véltek belőle, amit tulajdonképpen nem is tartalmaz.
A felháborodással együtt járó nemzetközi felbolydulást a Defense One nevű, egyébként színvonalasnak és megbízhatónak tartott amerikai haditechnikai és biztonságpolitikai tematikájú portál december 9-i, Meghann Myers főmunkatárs által írt cikke indította. A szerző azt sugallja elemzésében, hogy az NSS teljes verziója (amit rajtuk kívül tulajdonképpen még senki sem látott), illetve meg nem nevezett washingtoni források szerint a Trump-kormányzat az USA mellett legfőbb szövetségesét, Európát is újra naggyá szeretné tenni (Make Europe Great Again). Ezen állítólagos nagyívű trumpi célkitűzés szerint az amerikai kormányzatnak szándékában áll egy Amerikához hű, új „magszervezetet” létrehozni Európában, Magyarország, Ausztria, Lengyelország és Olaszország részvételével, akiket kvázi kihúznának, kimentenének a progresszív liberális vezetésű Európai Unió szorításából. A teljes Nemzeti Biztonsági Stratégia-szövegre mint forrásra, valamint a titokzatos kormányzati információforrásra, a szivárogtató kilétére, úgy tűnik, még várnunk kell (ha egyáltalán léteznek ilyenek), hiszen ilyen kaliberű hírek-események után némi idő elteltével szokták nevesíteni a kulcsszereplőket, lásd Julian Assange, Bradley-Chelsea Manning vagy Edward Snowden korábbi nagy vihart kavaró eseteit.
Nos, az elérhető NSS alapdokumentum a 25. és 28. oldal között tárgyalja – és harmadik prioritású célcsoportkén taglalja – Európa sajátos kérdéskörét, „civilizációs hanyatlását, és a tömeges migrációval szembeni behódolását, karakterének és identitásának lassú elvesztését”. Tehát a szöveg meglehetősen közvetlenül, egy stratégiai dokumentumhoz képest szokatlanul nyers, szókimondó módon fogalmaz. Ugyanakkor a fent említett, állítólag az EU szétverését célzó amerikai tervről, javaslatról az ismert szövegben szó sincs, és az érintettnek gondolt államok sincsenek nevesítve. Európát illetően csupán annyit említ a dokumentum, hogy a Trump-adminisztráció stratégiai prioritásként kezeli többek között Európa (az egész kontinens vagy az Unió? – ez nem derül ki a szövegből) képességnövelését, azaz, hogy az öreg kontinens szuverén nemzetek csoportjaként képes legyen megállni saját lábán, és saját védelmét biztosítani anélkül, hogy bármilyen versengő hatalom uralná.
A dokumentum szerint az Egyesült Államok elvárná, hogy Európa kinyissa piacait az amerikai termékek és szolgáltatások előtt, valamint hogy Európa biztosítsa, garantálja az amerikai dolgozókkal és üzletemberekkel szembeni tisztességes bánásmódot. A stratégia szerint mindemellett tovább kell építeni és gyarapítani a kereskedelmi és a politikai kapcsolatokat (a fegyvervásárlásokra vonatkozó együttműködéseket is), továbbá a kulturális, oktatási csereprogramokat Közép-, Kelet- és Dél-Európa „egészséges nemzeteivel.” Nos, valószínűleg ezt az utolsó tételt értelmezhette (félre) sajátos, kicsavart módon a Defense One újságírója, ebből vonhatta le azt a következtetést, hogy létezik valamiféle amerikai stratégiai törekvés, kísérlet az Európai Unió szétverésére és egy sajátos Amerika-barát Közép-Európa kialakítására.
Mindehhez még társul egy másik célkitűzés-jellegű tétel a stratégiában, amely szerint „fel kell hagyni a NATO terjeszkedésének és a védelmi szövetség örökös kibővítésének gondolatával”, amit sokan az amerikaiak európai kivonulásaként, sőt az amerikaiak NATO-kilépésének előszobájaként is próbálnak értelmezni (utalva például a szélsőjobbos amerikai republikánus képviselő, Thomas Massie vonatkozó kezdeményezésére). Politikai és kommunikációs szempontból egyaránt zavaró és kártékony, hogy számosan különféle indokkal és érdekből próbálják e légből kapott feltételezést kész tényként bemutatni az amúgy is zaklatott idegállapotú európai közvéleménynek az orosz–ukrán háború árnyékában, ezzel pedig lényegében annak eszkalációs potenciálját erősítik, szemben az amerikai béketörekvésekkel.
Kérdés, hogy kinek jó, kinek lehet az érdeke e torz narratíva erőltetése, az USA–NATO–EU bonyolult kapcsolatrendszerének destabilizálására irányuló dezinformációs kampány. Rögtön felmerül az első potenciális zavarkeltő jelölt: a Kreml és az orosz állam, és a kifinomult globális információs műveleteiről ismert orosz propagandagépezet. Az oroszok számára mindenképpen hasznos volna egy legyengülő, diszfunkcionális Európai Unió, amihez még hozzájöhet egy belső gondokkal vívódó transzatlanti kapcsolatrendszer és egy lassan szétforgácsolódó védelmi szövetség, a NATO. Utóbbit, talán érdekes módon, az oroszok még mindig igen félelmetes veszélyforrásként kezelik, miközben igen kevéssé érzékelhető, hogy a szövetségnek – és főképp a legerősebb tagállamának, az Egyesült Államoknak – valós támadó szándéka lenne Oroszországgal szemben. És ez még Mark Rutte NATO-főtitkár harsány, kardcsörtető kommunikációja ellenére is igaz.
Másfelől, ha megvizsgáljuk a Defense One katona- és védelempolitikai portál tulajdonosi körét, a nagyon befolyásos amerikai Government Executive médiacsoportot és annak nagyhatalmú elnökét, Pete Goldstone-t, óriási céghálót és jelentős hadipari támogatókat találunk, akik nem igazán a trumpista jobboldali republikánusokhoz köthetők. Vagyis ennek a körnek mind politikai, mind gazdasági érdekét szolgálná egy esetleges amerikai külpolitikai, diplomáciai válság. Egy ilyen krízis sötét árnyékot vethetne a Trump-adminisztrációra, felgyorsítaná annak erodálódását, ilyen módon pedig gyenge republikánus szereplést eredményezhetne a kulcsfontosságú amerikai félidei kongresszusi választásokon, valamint hatást gyakorolhatna a 2027-es elnökválasztási kampányra is.
A sajtó kattintásvadász, szenzációhajhász attitűdje ma, a médiafigyelemért folytatott kiélezett versenyben szinte már nem is meglepő, azonban a szakújságírók immár hibrid, MI-generált tartalmakkal is operáló, kétséges etikájú munkavégzése és gyakran szembeötlő szakmaiatlansága még most is az. A véleményformáló portálok, újságírók, valamint az önjelölt katona- és biztonságpolitikai elemzők és influenszerek felelőssége nem csekély, ugyanis a sajátos optikával készült, esetenként részrehajló, néhol kifejezetten dezinformációs vagy propagandisztikus célzattal készült tartalmak akár komoly politikai, társadalmi feszültségeket, viszályokat, sőt, tényleges konfliktusokat is eredményezhetnek.
Az amerikai Nemzeti Biztonsági Stratégia hűen tükrözi Donald Trump és a szűkebb kormányzati stáb tagjainak szókimondó, pragmatikus gondolkodásmódját, szemben a korábban jellemző liberális institucionalizmussal, valamint az ideológiavezérelt amerikai demokrata külpolitika elutasítását, az America First alapvetésből kiinduló realista külpolitikai attitűdöt. Habár a politikai eszmék, ideológiák többnyire távol állnak Trump üzleties mentalitásától, ugyanakkor az amerikai kiválasztottság és küldetéstudat, valamint a nyugati félteke fölötti teljes amerikai hegemónia elve igenis közel áll politikai elgondolásaihoz. Ehhez illeszkedik az 1823-as Monroe-doktrína felelevenítése és újraértelmezése, illetve a Trump-kiegészítés, a Trump Corollary, amely némileg a nagy katona-politikus előd, Theodore Roosevelt elnök kiegészítéséhez hasonló módon a Karib-térségre vonatkozik. Ugyancsak közel áll Trump elnök eszmeiségéhez és külpolitikai felfogásához William McKinley 19. század végi híres amerikai republikánus elnök határozott vám- és külpolitikája, valamint törekvése, hogy az amerikai hegemóniát kiterjesszék a karibi és csendes-óceáni nagytérségre a rivális nagyhatalmakkal szemben – ezek ugyancsak megjelennek a stratégia szellemiségében és tartalmában.
Az amerikai stratégiai dokumentumok (és jövőre várható az új védelmi és katonai stratégia) a legfontosabb amerikai kormányzati célokat és érdekeket jelenítik meg és tárják a világ nyilvánossága elé. Ezeket aztán lehet kritizálni, értékelni vagy gyűlölni, ellenben ezeket megváltoztatni vagy a dokumentum alkotóit szándékaiktól eltéríteni szinte lehetetlen. Akkor ugyanis erősebbnek és nagyobb hatalmúnak kell lenni, mint azok, akik a Fehér Házban és a Pentagonban ülnek, és kidolgozzák ezeket a stratégiai irányelveket.
A szerző kül- és biztonságpolitikai elemző, az ÖT munkatársa.
Borítókép: Donald Trump az Andrews légitámaszponton 2025. december 9-én / fotó: ANDREW CABALLERO-REYNOLDS / AFP
Bejelentkezés