A történet ártatlanul indult. Egy brüsszeli tucat-konferenciateremben, ahol a reménytelenség koffeinmentes változatának íze pontosan olyan volt, mint a kompromisszumé, amivel készült: hipszter iszap. A nyugati küldöttség Sir Roderick Pinkerton vezetésével 8:15-kor érkezett, precízen, nyakkendőben és sápadtan. A közép-európaiak viszont már ott voltak – csak épp a jelenlét nem látszott rajtuk. Ők ugyanis nem érkeznek, hanem megérkeznek. Az előbbi logisztika, az utóbbi pedig mentális folyamat.
Sir Roderick, a brit főrend, a második eurokrata presszófőzet után a szokásosnál is feszültebbé vált: kezdte érezni, hogy itt valami nem stimmel. Az asztal körül mindenki mosolygott, bólogatott, az egyik magyar még a nyakkendőjét is meglazította – Közép-Európában ez a bizalom jele.
Errefelé még a „holnap” is másképp működik. A brit „tomorrow” szigorú időhatár. A közép-európai „holnap” viszont inkább költői kifejezés, stiláris elem: azt jelenti, hogy hamarosan, de nem feltétlenül kronológiai értelemben. A megterhelő tárgyalások során Sir Roderick egyszer arra vetemedett, hogy a következőt kérdezte: „Készen leszünk holnapra?”, mire a magyar partner komoran bólintott. Másnap semmi sem történt. Harmadnap sem. Negyednap kávéval kínálta, és olyan természetességgel kérdezte, „hogy ízlik?”, mintha minden a terv szerint haladna.
Az egykor a vasfüggöny mögött létező országokban a bizalom nem dokumentumokban és nem emailben születik, hanem időben. A közép-európai ugyanis nem azzal méri az embert, amit mond, hanem azzal, mennyire következetes, mennyire marad ott, amikor nehezebbek az idők és körülmények. A nyugati aláír, pecsétel, mosolyog. A közép-európai figyel, vár, és ha egyszer megnyílt, onnantól már a fotelhumanista, gyanútlanul lattézó nyugati polgár is a családjához tartozik.
Mindaddig, amíg új családtagjától el nem hangzik egy ösztönös, reflexszerű kioktató mondat. (Sajnos, ez már hagyomány a fejlett civilizációkban.)
Van valami olyan, amit a posztmodern globalizált ember sosem fog igazán érteni: a közép-európai ember nem felejt. Nem bosszúálló, csak emlékező fajta. Sir Roderick Pinkerton egyszer, őszinte jószándékkal megjegyezte: „Európa középső és keleti felének bármiben készen állunk segíteni a modern demokrácia kiépítésében.” E mondat otthon, a ködös Albionban valószínűleg udvariasnak hangzott volna. Itt azonban olyasmit jelentett, hogy „szép kis ház az önöké, nagy kár, hogy ilyen vacak bútor van benne”.
A levegő megfagyott. A magyar fél udvariasan mosolygott, koccintott a kávéspohárral, sőt még egy viccet is elsütött, de az a bizonyos ajtó – a bizalom ajtaja – finoman becsukódott.
A közép-európai rendkívül érzékeny a felülről jövő hangnemre. Minden, ami kioktatásnak, leereszkedésnek vagy finom „mi jobban tudjuk”-nak hangzik, mélyen és végleg elvág nála valamit. Az ember kívülről kedves marad, de belül már döntött: ebből nem lesz igazi együttműködés.
Ez nem sértődékenység, hanem keserű, történelmi tapasztalat. Ezek az emberek nemzedékeken át éltek úgy, hogy mások mondták meg nekik, mit gondoljanak a világról, hogyan éljenek, viselkedjenek, miben higgyenek. Ezért a lehető legrosszabb dolog, ha valaki megpróbálja megjavítani őket. Ők nem szólnak bele, hogyan éljenek a Nyugaton; cserébe csak annyit várnak, ne szóljon bele senki, hogyan éljenek ők.
És bár türelmesen elviselnek sok mindent – a mellébeszélést, a kettős mércét és az „ez nálunk így szokás” mondatot soha. Ha ilyet hallanak, még ha zavartan mosolyognak is, de a bizalom abban a pillanatban elpárolog. Tiszteletet kérnek, nem tanítást. És ha ezt megkapják, általában lojális partnerekké válnak.
Sir Roderick lassan kezdte megérteni a dolgokat. Megtanulta, hogy a tárgyalás nem 8:30-kor kezdődik, hanem amikor a házigazda végre leül, és nem akkor ér véget, amikor minden pontot kipipáltak, hanem amikor valaki azt mondja: „Na most már tényleg beszéljünk. Térjünk a lényegre.” Egy reggel rájött, hogy a „megbeszéltük” sem végpont, hanem talán inkább kezdete valaminek. Hogy itt, az európai földrész középső részén minden egy kicsit képlékenyebb – a határidők, a határok, sőt még maga a valóság is.
Egyik este vacsorára invitálták a tárgyalásokban kimerült brit arisztokratát. Az asztal roskadozott, a házigazda felesége állandóan finom bort töltött, a nagymama pedig mosolyogva figyelte, mikor mer végre repetát kérni. Sir Roderick udvariasan tiltakozott, kalóriákra, vérnyomásra, sőt a Brit Birodalom egészségügyi irányelveire is hivatkozott– de mindhiába. A kelet-európai vendégségből nem lehet éhesen távozni. Az étel itt nem táplálék, hanem szeretet. Ha megtagadja, az olyan, mintha elutasítaná a házigazda lelkét.
Mire a desszerthez értek – egy méteres réteshez, amit a család közösen tolt a vendég elé –, Sir Roderick már nemcsak jóllakott, hanem ütemesen csuklott, és valamiféle merőben új, misztikus megvilágosodást érzett. Megértette, hogy Közép-Európában az életet nem mértani pontossággal élik, hanem érzelmi logikával. Itt az emberi kapcsolat fontosabb, mint a határidő, és a szó sokszor csak előjáték a tettekhez.
Másnap reggel a magyar partner kávéval és pálinkával kínálta, és ennyit mondott:
„Na, most már dolgozhatunk.”
És valóban: attól a pillanattól fogva minden gyorsan haladt, sokkal gyorsabban, mint ahogyan ezt Sir Roderick megszokta más helyeken. Nem azért, mert végre mindenki értette a szerződést, hanem mert kialakult a bizalom.
Sir Roderick Pinkerton Londonba küldött jelentésében ez állt:
„A tárgyalások lassúak, de rendkívül hatékonyak, ha az ember hajlandó előbb megismerni a másikat, és csak utána üzletelni vele.
A központ válasza rövid volt:
„Continue cooperation. And bring a lot of palinka to London – it seems this noble elixir is quite a rarity around here.”
Magyarul:
„Kérem, folytassa az együttműködést. És sok pálinkát hozzon Londonba – ez a nemes nedű ugyanis hiánycikk nálunk!”
Borítókép: Az Európai Unió központja Brüsszelben / fotó: NICOLAS TUCAT / AFP
Bejelentkezés