Mindig különleges alkalom, amikor egy nemzetközileg ismert zenekar (vagy előadó) pont jókor lép fel Budapesten, éppen akkor, amikor a pályafutása magaslati pontján, vagy fennsíkján tartózkodik. Ez történt most is, sokak nagy örömére. A sokak nagy öröme azt jelenti, hogy az Akváriumban már a koncert előtt kitették a telt ház-táblát. „Azért ez a legutóbbi Wolf Alice-lemez kiemelkedik fölfelé az életművükből. Addig is szerettem pár dalukat, de ez a lemez nagyon rendben van” – mondja popkulturálisan képzett, régi ismerős fotós kolléga a koncert után, én pedig határozottan helyeslek.
A Wolf Alice idei nagylemeze, a The Clearing valóban határozottan szintlépés a zenekar számára. Minden évben jegyzetelgetem az év nagylemeze-listámra esélyes albumokat, az idei Wolf Alice ott van a kis shortlistemen, és azt hiszem, ott is fog maradni. „Hű, melyik sorozatból is ismerős az a nagy slágerük?” – a Don’t Delete The Kisses című dalról van szó – kérdezi az ismerős ismerőse, fiatal lány, én pedig mint afféle kényszeres infomán, már keresem is. Nem mellesleg, jellemző ez a mai kor megváltozott kultúrafogyasztási szokásaira: streamingplatformokon futó sorozatok és filmek, meg TikTok-trendek emelnek fel egyes dalokat (a kisebbik gyerekem a TikTokról ismeri a Radiohead Let Down című számát), és ezen keresztül előadókat és zenekarokat. Egyébként a Z generáció-kedvenc Heartstopper (Fülig beléd zúgtam) című sorozatról van szó, abban hallható az inkriminált szám, ami magasan a leghallgatottabb Wolf Alice-dal, több mint 152 millió lejátszást hozott össze a Spotify-on, a sorban a következő daluk valami potom 76 milliónál „kullog”, van még egy 11 milliós, a többi alatta. Nem meglepő, hogy a nézőközönséget is a húszon-harmincasok alkotják.
Az Ellie Rowsell énekesnő vezette négytagú angol zenekar folyamatosan ment eddig is fölfelé: a kvartett első két lemeze (a 2015-ös My Love Is Cool és a 2017-es Visions of a Life, utóbbin szerepel az említett gigasláger) is remekül teljesített, az ideit megelőzőről, a 2021-es Blue Weekendről meg ne is beszéljünk, az egy kifejezetten nagyszerű (és nagypályás) album. A már emlegetett új lemez, a The Clearing Kaliforniában, Los Angelesben készült (a sztárproducer, Greg Kurstinnel). Nagyon ott van az album levegőjében a lokáció, áthatja, meghatározza a hangulatát.
A lemez központi motívuma a hetvenes évek. A koncert előtti zeneválogatásban utoljára bejátszott dal Lou Reed Satellite Of Love című örökbecsűje volt (az 1972-es Transformerről), a koncert utáni első pedig a Queen Bohemian Rhapsody című intergalaktikus klasszikusa (az 1975-ös A Night at the Operáról) – egyik sem meglepő. És uralkodó érzület az albumon az eklektika, meg a könnyedség, amit akkor is érezhetünk, mikor konstatáljuk, a zenekar úgy tud megidézni egy sokkal ezelőtti zenei világot, hogy közben gond nélkül képes az egészet a jelen időbe helyezni és önmagáévá tenni. Emitt a Fleetwood Macet halljuk, amott az Abbát, van, ahol Kate Bush-t, néhol még a Queen is eszünkbe juthat. Egy kis Joni Mitchell, Mamas and The Papas-ízek itt meg ott. Hozzá még a kilencvenes évek MTV-s gitárzenéje. Az egész összességében pedig a ma már alig hallható klasszikus pop-rock, ami ugyanakkor, ez is nyilvánvalóan érezhető, itt és most készült.
A koncert kiszerelése is nagyon hetvenes évek. Mint valami tévésó. Egy ezüstcsíkokból álló függöny a színpad hátulján, azt világítják meg vörös, lila, rózsaszín, meg zöld fényekkel. A színpad rendezői jobbján, emelvényen a dobos – manapság már tiszta snassz a színpad közepére tenni a dobfelszerelést –, baloldalon a szintis-zongorista, középen pedig a fronthősnő-díva helye, mint egy revüműsorban, oda áll be a koncert kezdetén, a gitáros és a basszusgitáros pedig egy félemelettel lejjebb, a színpad két oldalán. Rowsell művésznő tornadresszre emlékeztető szexis szetben performál (nem tudom a ruhadarab pontos szakkifejezését, a megfejtéseket a szerkesztőség címére várjuk), de a többiek is stilóban vannak: mai divat, korabeli – mármint a hetvenes évekre hajazó – kikacsintással.
A hangzás is rendben van, a dob meg a basszus zakatol a füleinkben, a gitár nem karcos, nem tolakodó, csak amikor kell, de akkor eléggé, minimális gépi rásegítést észlelünk, de bánja kánya, ennyi bőven belefér a mai könnyűzenei tájképbe, ahol már leginkább a színpad hátuljába, szélére rejtett gépi zenekarral kísért szólóelőadók viszik a prímet. Itt viszont zenélés van, és elég jó zenélés, teszem hozzá, olyan zenészektől, akik tudják, hova kell több hangot játszani és hova keveset.
A Wolf Alice összességében egy nagyon jó ízléssel, ügyesen, professzionálisan összerakott produkció – Ellie Rowsell jól énekel, jó frontember, helyes csaj (remélem, lehet még ilyet írni 2025-ben egy énekesnőről), de különösebben nem karizmatikus, viszont végig uralja a színpadot. Ahogy a többi zenész is – minden halad az elképzelt ügymenet szerint, nem történik semmi különös, meglepő, meghökkentő, zavarba ejtő. És minden nagyon tetszetős, ami a színpadon történik. De ez a kor ilyen. (Van egy regényötletem, nagyjából az az alapállítása, hogy a jövő luxusa a hiba és a véletlen lesz, és wellness helyett az emberek majd különleges hétvégékre fognak befizetni, ahol mindenféle olyan dolog történik majd velük, ami eltér az előre jól megtervezettől, a rendben lévőtől, a kerektől-gömbölyűtől. Elmegy majd az áram a szállodában. Azta, de izgalmas! Libabőr!)
De, mondom, nem sír a szám, azért a Wolf Alice mégis csak egy remek rockzenekar nagyszerű dalokkal, fasza színpadi előadással.
Ami a koncert dalkínálatát illeti, a zenekar nem meglepő módon öt új dallal kezdett be, Thorns, Bloom Baby Bloom, White Horses, Just Two Girls, Leaning Against The Wall, mégis csak egy friss lemez turnéján vagyunk, ezek közé ékelődött be egy szám a 2017-es lemezről, Formidable Cool, utána pedig Wolf Alice-vegyesvágott következik, dalok a korábbi lemezekről, közben pedig itt-ott elpöttyintettek egy-egy újabbat. Ahogy az ilyen klubkoncerteken lenni szokott: életműkeresztmetszet, aktuális súlypontozással. Play The Greatest Hits, hogy egy daluk címét idézzem. Akit érdekel, itt meg tudja nézni, mi volt a menü.
A Don’t Delete The Kissest természetesen a legvégére, a ráadásra hagyták, ahogy az a szabálykönyvben szerepel.
Borítókép: Ellie Rowsell, a Wolf Alice énekese az Akváriumban / fotó: Horváth Győző
Bejelentkezés