A roncstársadalom hangja – válasz Makai Máténak az irodalom ügyében

Megrázó cikk jelent meg a közelmúltban az Öt felületén. Az olvasók egy része talán ugyanolyan értetlenül ráncolta homlokát, mint én, hökkenten latolgatván: nocsak-nocsak, chemtrail-megfejtők, jetikutatók, szcientológusok, genderaktivisták és laposföld-hívők mellett irodalomtagadók is élnek közöttünk! Makai Máté Kukorelly Endre és Nyáry Krisztián az Öt YouTube-csatornáján folytatott beszélgetése kapcsán tette közzé fortyogó haragvását.

Az eltörölt szépirodalom

Tekinthetnénk erre a szövegre lemondó belenyugvással, eltehetnénk Makai Máté krédóját a diploma nélkül is elég okos kocsmai megmondóemberek, a minek-kell-a-gyereknek-olyat-tanulni-amire-úgysem-lesz-soha-szüksége-szülők és a közösségi oldalak lájkbölcsességeit terjesztő influenszerek véleménye mellé, de talán jobb, ha ez alkalommal nem marad itt válasz nélkül a kultúravesztett tömegember önhitt pökhendiségének szomorú dokumentuma. (Éppen a minap olvastam De Benoist figyelmeztetését azzal kapcsolatban, hogy az értelmiségi lét feladatainak egyike a vitákban való részvétel: „…anélkül persze, hogy ábrándokat dédelgetnék arról a hatásról, melyet az elméleti konstrukciók gyakorolhatnak manapság, ugyanakkor azt sem gondolva, hogy mindez nem szolgálna semmire. A gondolatok csendben haladnak előre, és olykor magunk is meglepődünk, milyen következményeket hoznak magukkal!”)

Nos, a Makai Máté-féle jeremiád azt sérelmezi, hogy Kukorelly Endre a kultúra ormairól arisztokratikus, elitizáló és lenéző szemmel tekint rá, és mindazokra, akiknek világát nem a magasirodalom alakítja, hanem a „könyvnek látszó tárgyakban”, mozifilmekben és mindenféle szórakoztató tartalmakban formálódó kereskedelmi érdek hozza létre. A felháborodás olyannyira erőt vesz rajta, hogy Kukorelly egész valóságát eltörölve kijelenti: „Magasirodalom ugyanis nincs”. Majd, teszi hozzá, mintha maga is érezné, hogy a cancel-lendület nagyon ostoba módon metszi ki létünkből az emberi kultúra nagy részét: „Csak irodalom van, jó és rossz.”

Ezen a nyomvonalon elindulva azután össze is foglalja a maga álláspontjának lényegét: „Ezt a munkát – annak meghatározását, hogy valami miért lehet jó vagy rossz – azonban csak a szakma egy része végzi el, és a nagy többség a Kukorelly Endre által is képviselt arisztokratikus elitizmusban éli meg műveltségét, és az általuk kedvelt alkotásoknak már az előtt odaígérik a szép és a magas jelzőt, hogy a mű megvédte volna önmagát a közönség előtt. De hát hogyan is lehetne másképp, mikor az intézményesült kultúra résztvevőinek egyetlen megmérettetési lehetősége a műveltségük fitogtatása és a másik olvasottságának folyamatos számonkérése. Elfelejtik azonban, hogy mindig jöhet egy ember, aki olvasott valamit, amit ők nem, ahogy azt is, hogy az ízlés és a nyelv folyamatosan változik.”

A bekezdés azért lesz remek alapanyag számunkra, mert Makai Máté minden félreértését tartalmazza. Megmutatja a kultúra és a demokrácia téveszmés összekeverését, megmutatja az olvasás értékével kapcsolatos eltévelyedését, és végül megmutatja azt is, hogy szerzőnk a kultúra fogalmi kereteit sem tudja megragadni.

A kultúra lajtorjája

Az a feltevés, hogy az alkotásoknak a közönség előtt kellene megvédeniük magukat, olyasfajta felfogásról árulkodik, melyben a kultúra amolyan demokratikus struktúra, a művészeti alkotások mint árucikkek versengenek a piacon a közönség kegyeiért, és a népszerűbb nyilván értékesebb is. A lájkkultúra eszményével szemben azonban az egyetemes műveltség véletlenül sem demokratikus. Értékei a kulturális lépcsőn felfelé mászva – tapasztalatot gyűjtve, katarzist átélve, értelmezve, elemezve, kritikákat olvasva, művelődéstörténeti összefüggéseket megértve – nyílnak ki a befogadó előtt. Erre a kalandra akárki vállalkozhat, de aki nem tud vagy nem akar elindulni ezen az úton, az előtt akkor is zárva maradnak könyvtárak, múzeumok, színházak és kiállítótermek, ha amúgy kapuik szélesre tárva várják a betérőket.

Művészetfilozófusaink között, akármerre nézünk, csakis elitistákat találunk. Még az olyan baloldali,demokrata filozófusok is, mint amilyen Adorno volt, elszántan védelmezik a magasművészetet, hangoztatva, hogy a kultúra értékei nem redukálhatóak társadalmi hasznosságra vagy népszerűségre.

Adorno meséli el azt a bájos – a minőség és a népszerűség viszonyáról sokat elmondó – történetet, amely szerint a halálosan beteg Beethoven Walter Scott egy regényét ezzel a felkiáltással hajította a sarokba: „Hiszen ez a fickó pénzért ír!” De hasonlóképpen elítéli a művészettel kapcsolatban a piaci szemléletet mondjuk Harold Bloom, aki a művészet esztétikai és intellektuális kihívás-jellegét hangsúlyozza, vagy Roger Scruton, aki a nem is olyan régen, 2009-ben megjelent Beauty című könyvében azt mutatja be, hogyan és miért kényszerít bennünket arra a magasművészet, hogy túllépjünk önmagunkon, azaz hétköznapi létünk fölé emelkedjünk.

Nem folytatom a felsorolást. Minden kritikus, művészettörténész, esztétika-filozófus vagy egyszerű, de edukált műélvező egyetérthet abban, hogy a művészi kifejezés társadalmi és történelmi értelemben egyaránt az összetett, bonyolult emberi létformák ábrázolása felé törekszik. A magasművészet nem azért magas, mert az irodalmárok „az általuk kedvelt alkotásoknak már az előtt odaígérik a szép és a magas jelzőt, hogy a mű megvédte volna önmagát a közönség előtt”, ahogy Makai Máté gondolja, hanem azért, mert egysíkú problémafelvetés helyett komplex emberi tartalmakat mutat be. Ha történetet mesél, azt azért meséli el, hogy az ember sokféle érzékenységét, szerteágazó dinamikáit, nembéli minőségét megmutassa. A primitív művészet pedig… hát… primitív emberekről primitív embereknek szól. (Kultúrtörténeti, társadalmi és antropológiai értelemben egyaránt.) Ami egyúttal azt is jelenti, hogy az ízlésbeli relativizmus a kultúra felhígulásához vezet. (Miképpen azt láthatjuk Makai Máté példatárában.)

Mit kínál a szöveg?

De láthatjuk abban is, ahogyan Makai tökéletesen félreérti az olvasottság fogalmát. Annak ugyanis nem az a lényege, hogy valaki olvasta-e ezt vagy azt a művet, hanem az, hogy valaki képes-e elmélyedni az olvasásban. François-Xavier Bellamy A kisemmizettek című kötetében ezzel kapcsolatban így ír: „…az olvasás értéke nem abban merül ki, hogy a végére jussunk. A megtett út a fontos az első szótól az utolsóig. (…) Az olvasás értelmét a folyamat adja, vagyis az idő, amelyet képvisel.”

Makai nyilvánvalóan nem ért valami egészen fontosat. Szemére veti Kukorellynek, hogy a „szövegiséget tartja az irodalom totális céljának” és „nem tud elképzelni egy olvasót, aki vágyik az igényes könyvekre és a gondolatokra, de nem vágyik a szövegiségre”. A szöveg – bizonyára a nehezen érthető szöveg – láthatóan zavarja szerzőnket, mert a témára többször is visszatér. „Mitől jobb egy végtelen hosszú Krasznahorkai-mondatot olvasni, mint egy sallangmentesen megírt Bret Easton Ellis-bekezdést? Sok szépírónak éppen az okoz nehézséget, hogy érthető, pontos, lényegre törő mondatokat írjanak, miközben könnyedén ontják magukból a többszörösen összetett, műveltségfitogtató, magamutogató lózungokat.” Ki is jelenti a hályogkovács magabiztosságával: „az embernek nem a szöveg kell, hanem bármilyen input.”

Valójában azonban a szöveggel való megbirkózás során nemcsak azt a műveltséget szerezzük meg, ami a kulturális lépcsőn egyre magasabbra juttat bennünket, de jobbára a szöveg által jutunk hozzá azokhoz a kulturális javakhoz, amelyek elhelyeznek bennünket az emberi civilizáció keretei között, amelyek beemelnek bennünket saját kultúránkba, amelyek végső soron otthonossá teszik számunkra a művelődéstörténetben felépült hagyományt.

Az elsőre meg nem értett, s ezért újra meg újra elolvasott bekezdések, az akaratlagos figyelmet is igénylő mondatok, a kiszótárazott idegen, ismeretlen, vagy csak elfelejtett kifejezések, a lexikon-búvárkodással érthetővé váló tényközlések, az elgondolkodtató összefüggések, a már megszerzett műveltségelemek felé megnyíló asszociációs láncok, a személyes életélményeket felidéző, s így azokat is az olvasmányba húzó impressziók mind-mint olyan elemei a szöveg feldolgozásának, amelyek, bár nem mindig mennek könnyen és gördülékenyen, és amelyek valóban megzavarják a „sallangmentesen megírt”, „lényegre törő” mondatokhoz szokott ponyvaműveltség szánkázását a sorok hátán, de éppen ezek azok az elemek, amelyektől a szöveg többé, tartalmasabbá, értékesebbé válik, mint „bármilyen input”.

Bellamy szavait idézve: „Nem az a legjobb könyv, amelyik megelégszik élvezetszerzéssel és elvárásaim kielégítésével. Ellenkezőleg, az a jó, amelyik ettől eltér, túlhaladja ezeket, és kiszakít kezdeti állapotomból. Az olvasáskor ez a túlhaladás világít rá arra, aki vagyok, ahogy gondolkodom, ahogy érzek, és ahogy élek. Művein keresztül a szerző nem csupán szórakoztat, hanem gyarapítja bennem a szabadságot – úgyszólván saját magammal növeli azt. Ebben áll egyébként az ereje is: a szerző – latinul auctor, augere – jelentése: az, aki növel. Amit a szerző növeszt bennem, az nem csupán a tudás tartalma, a kultúra bizonyos mennyisége, vagy egy fenntartandó tőke, hanem maga az ember, aki vagyok.”

Hogy leszünk emberré?

Szerzőnk azt hiszi, hogy a könyvekben „ízlés és nyelv” jelenik meg, történetek születnek, leginkább azért, hogy olvasóikat elszórakoztassák, ahogy Makai Máté fogalmaz: „A szépirodalom (…) nem cél, hanem egy jó időtöltés”. Szerinte erre való.

Valójában azonban nem erre való. Amellett persze, hogy az olvasott emberek örömöt is találnak azokban a könyvekben, amelyek Makai Máté számára emészthetetlenek, valójában a könyv olyasvalami, ami nemcsak a kultúrát, a kultúra élvezetének lehetőségét, de végső soron az emberi létet teremti meg.

A korunkban oly divatos, már-már kötelező erejű „Légy önmagad!” jelszó mélyén lappangó állítással szemben az emberben jóformán semmi nincs, ami valamilyen legbelsőbb lényege szerint önmagával volna azonos. Az emberek egymást teremtik meg. Fajunk kivételes attribútuma az a szociális-kulturális tér, amelyben kizárólagosan vagyunk képesek emberré válni. Maugli a valóságban nem lesz ember, csupán farkaskölyök. És farkasként megélt tapasztalatait nem is lesz képes átadni gyermekeinek. Kultúra híján az életet gyarapító, a létet nemcsak anyagi, de minőségi értelemben is kiteljesítő tapasztalatainkat nem tudnánk átadni egymásnak. Egészen pontosan fogalmazva: a kultúra az egyetlen eszközünk arra, hogy emberivé tegyük gyermekeinket és emberibbé tegyük embertársainkat.

A kultúrán belül a könyv kitüntetett helyet foglal el. Nem pusztán egy lehetséges módját kínálja a kultúra átadásának, de az egyik legfontosabb módját hozza létre. Nagyon úgy tűnik, hogy az írásbeliség az a transzformátor, ami a kultúrát átemeli az illékony hagyományból az absztrakciók intellektuális világába. A könyvek adnak stabilitást a civilizációnak. Azok a közösségek, amelyek nem ismerik az írásbeliséget, esetlegesek és mulandóak. A magasabb kultúrát, a bonyolultabb társadalmat, az összetetteb civilizációt ebben az értelemben a könyvek teremtik meg.

Mégpedig azért, mert a maguk párszáz vagy párezer oldalas terjedelmével valószínűleg a végiggondolhatóság legvégső határáig terjeszti ki az emberi gondolat. Jóllehet az iskolában azt tanítják, hogy a gondolat egysége a mondat, kulturális értelemben a gondolat egysége a könyv. Könyvek nélkül nem lennének érvelő struktúráink, nem tudnánk bizonyítani vagy cáfolni állításainkat, nem tudnánk megmutatni és megmagyarázni, milyen a világ, nem tudnánk megérteni és átérezni, mi mozgatja embertársainkat. Azaz nem rendelkeznénk azokkal a narratív rendszerekkel, amelyek nemcsak megmutatják, nemcsak leírják, de önmagunk lehetőségeinek felismerését kínálva, példáik és mintáik erejével meg is teremtik az emberi minőséget.

Téveszmés osztályharc

Nem először formálja meg a woke-elfogultság hangjait Makai Máté. Nem akarom olcsó gúnyolódásba fordítani ezt a kritikát, de kultúra-tagadó álláspontja mégis arra emlékeztet, mint amikor az angolszász egyetemek hallgatói berzenkedtek a tananyagban megjelenő „halott fehér férfiak” hagyományai ellen. Az írásában felvázolt nyomvonalon haladva nemcsak az európai művelődéstörténet legfontosabb értékcentrumait kerüljük el, nemcsak a diploma értékét tagadó vállalati „inkluzivitás”, vagy úgy általában az értékrelativizmus útján járunk, de végül a szlömtársadalom favelájába fogunk megérkezni.

A roncstársadalmakat ugyanis nem a szegénység teremti meg, hanem a „szegénység kultúrája”. A polgári értékvilágot elutasító, a kulturális és szociális intézményrendszerben nem bízó, az iskolában elnyomást orrontó, a szépirodalomban lekezelő attitűdöt érző, a nyelvi bonyolultságban kirekesztést sejtő, a szellemi hagyományt a társadalmi elit kulturális tőkéjeként azonosító szemlélet, bár a huszadik század vége óta a baloldali mozgalmak zászlóján is lobog, valójában a szlömtársadalom hangja.

A pauperisztikus szemlélet artikulálása talán a politikai harcnak hatékony eszköze, mégsem szolgálja az elesettek ügyét. Emberhez méltó életet nem a kultúra tagadása vagy a kultúravesztett állapot helyeslő elfogadása kínál, hanem csakis a magasműveltség birtokba vétele – polgárnak és proletárnak, budai úrilánynak és kültelki utcagyereknek egyaránt.