Jövőre ünneplik New York City fennállásának 400. évfordulóját, egyben az Egyesült Államok fennállásának 250. évfordulóját. A kettős ünnepet az amerikai-kanadai-mexikói közös rendezésű labdarúgó világbajnokság döntője fogja megkoronázni július 19-én, a New Jersey-i East Rutherfordban található MetLife Stadionban.
A világ talán leghíresebb és sokáig legnagyobb városában az eredeti őslakos delaware és algonkin indián törzsekből már nem sokan lakják Manahatta és Staten Island szigetét, hiszen a XVI. század végén megérkeztek a franciák, az olaszok és a holland hajósok, majd a mindenkit kiszorító angol telepesek. Utóbbiak egy háborús területcsere révén 1664-től átvették a Hudson folyó torkolatában fekvő kikötőváros irányítását, minek folytán New Amsterdam felvette az angol York hercege (a későbbi II. Jakab angol király) nevét, és lett belőle New York. 1790-ig még az új államszövetség, az USA fővárosa is volt, majd 1835-től már a legnagyobb amerikai város, és a XIX. század közepétől a világ szinte minden nemzete és etnikuma képviselteti magát a Nagy Almában.
Napjainkban a 8,5 milliós kozmopolita, multikulturális világváros lakosságának immár 40%-a nem Amerikában született, és körülbelül 140 nemzetiséget tudtak beazonosítani a New York-iak között. Vagyis csak részben meglepetés a mostani polgármester-választás eredménye, pontosabban idő kérdése volt, hogy mikor jelenik meg a város vezetéséért harcoló közszereplők között egy olyan újszerű személyiség, akihez hasonló még korábban nem volt a városháza élén. Mondjuk egy színesbőrű és nem keresztény vagy nem európai származású főpolgármester, aki mindemellett még szélsőbaloldalinak is mondható, ami a tengeren túl érdekes módon már a kommunizmus rémképzetét súrolja, hiszen az amerikaiaknak nem sok fogalmuk van az államszocializmusról vagy a kommunizmusról, de még a jóléti megoldásokat előnyben részesítő szociáldemokráciáról sem igazán.
Nos a, mondjuk így, a nagy forradalom bekövetkezett november elején azzal, hogy Zohran Mamdanit polgármesterré választották. „New York a bevándorlók városa, bevándorlók építették és most egy bevándorló fogja vezetni”, mondta a frissen megválasztott 34 éves Mamdani, a „szocialista” polgármester, aki szolid politikai földrengést, politikusi nemzedékváltást és az elemzők számára elengedhetetlen szókapcsolattal élve természetesen paradigmaváltást is hozott, vagy hozhat a legendás Hudson folyó és az East River partján. Az ugandai-indiai-amerikai háttérrel rendelkező Mamdani igencsak felrázta az önmagát kereső Demokrata Pártot, főleg New Yorkban, és jelentős zavart, mondhatnánk, némi félelmet is keltett a kormányzó Republikánus Párt vezetői körében.
Az amerikai konzervatív, jobboldali választópolgárok milliói és véleményvezéreik körében úgyszintén aggodalomra ad okot a Mamdani-jelenség, vagyis, hogy immár Amerikában és azon belül is egyből a legnagyobb, ikonikus városban, New Yorkban is bekövetkezett az az új társadalmi, politikai jelenség, amely évekkel korábban Londontól Sheffieldig már meghódított néhány brit nagyvárost azzal, hogy muszlim és/vagy színesbőrű polgármestert választottak „az új idők új jeleként”. A világhíres thrilleríró Stephen King, Trump elnök ádáz kritikusa elég borúsan írt Mamdani megválasztásáról az X-en, egyetértve az ugyancsak felháborodott Elon Muskkal, miszerint a New York-i polgárok megdöbbentő döntése nyomán a nyugati civilizáció (és elsősorban a zászlóshajója, Amerika) elindult a hanyatlás és a végzet útján.
Az új New York-i polgármester múltját feltáró oknyomozó újságírók beszámolói szerint az önmagát demokratikus szocialistaként jellemző Mamdani is elég korán felült a progresszív-liberális identitáskeresők vagy a „nem fehér és nem keresztény” identitással üzletelők buszára, amikor – még gimnazistaként, a Maine állambeli méregdrága Bowdoin magángimnázium diákjaként – a kulturális kisajátítás elvont eszméje mentén az elnyomott és jogaiktól megfosztott, kisemmizett amerikai muszlimok, feketék és őslakosok jogai mellett kardoskodott. Az ifjú progresszív, szocialista jogvédő Zohran szülei (mindketten Harvard-diplomával) több mint félmillió dollárt fizettek fiúk gimnáziumi tanulmányaiért és kulturális, politikai énkereséséért. Zohran Mamdani komoly középiskolai alapozása után következett felvételije a neves New York-i Columbia Egyetemre, amely egykor az amerikai keleti-parti zsidó értelmiség fellegvára volt, egészen az utóbbi évtizedekig, amióta éles váltással a baloldali, progresszív-liberális és muszlim értelmiség elsőszámú felsőoktatási intézménye lett.
Nem mellékesen Mamdani édesapja, Mahmood ugyanabban az intézményben egyetemi tanár, mindemellett az ifjú Mamdani fontosnak tartotta hangsúlyozta afroamerikai (ugandai) és indiai identitását, valamint muszlim vallását az egyetemi felvételi jelentkezési lapján, némi pluszpontokban reménykedve a liberális egyetem kvótarendszere és pozitív diszkriminációja alapján. (E kétes megítélésű és nem túl korrekt, sőt, kifejezetten igazságtalan gyakorlatot azóta megszüntette a legtöbb nagy egyetem, nem kis mértékben Trump elnök nyomására. A faji, nemi vagy vallási identitás – a régebbi gyakorlatnak megfelelően – nem lehet felvételi szempont.).
Mamdaniék, apa és fia ugyancsak híressé váltak vérmes Izrael- és cionizmusellenességükről, és a „kirekesztő, fehér Amerika” elleni álláspontjukról. Paradox módon éppen választott hazájukat tartják minden baj forrásának. Izraelt „cionista és neonáci hatalomnak” tartják, míg a Hamász október 7-i vérengzését csupán „katonai hadműveletnek” írták le, nem kis felháborodást okozva ezzel az Izraelt támogató keresztény amerikaiak körében. Az egyetemi professzor édesapa és radikális baloldali, progresszív fia pozíciójában sajátosan ér össze az iszlám világias hatalmi befolyása az eltorzított újbaloldali és progresszív liberális tanokkal – mindez némi faji alapú eszmeiséggel leöntve. Az amerikai fekete közösség körében az iszlám népszerűsége amúgy sem teljesen újkeletű: elég, ha csak az 1930-as években megjelent, azóta is népszerű Az Iszlám Nemzet (Nation of Islam) fekete polgárjogi és vallási mozgalomra gondolunk, melynek közel százezer amerikai tagja van, olyan egykori prominensekkel, mint Malcolm X, illetve Cassius Clay ökölvívó világbajnok, avagy az „igaz hitre” áttérése óta Muhammad Ali.
A körülbelül négymilliós amerikai muszlim közösség vezetőinek – Mamdani mellett olyan ismertebb amerikai muszlim politikusok, mint a szomáliai-amerikai Ilhan Omar vagy a palesztin-amerikai Rashida Tlaib és Lateefah Aaliyah Simon képviselőnők – közös vonása sajátos, kicsavart politikai eszmeiségükben rejlik. Ideológiájuk a felvizezett neomarxizmuson, és elsősorban a faji és vallási alapú politikai eszmeiségen alapszik – erőteljes Izrael-ellenséggel és burkolt „konzervatív Amerika-ellenes” felhangokkal átitatva. Sokak számára ez valóban népszerű és rokonszenves eszmehalmaznak tűnik – főképp az amerikai baloldal és progresszív-liberális, úgynevezett kampuszértelmiségiek körében, akik a rendszerszintű rasszizmusra és az áltudományos kritikai fajelméletre alapozzák önellentmondásokkal teli cselekvési terveiket és társadalmi igazságosztó harcukat. A probléma főképp abból adódik, hogy ezek az újkeletű, posztmodern eszmeiségű elméletek és politikai programok határozottan kikezdik mindazokat az eszmei, politikai és kulturális fundamentumokat, amelyeken a klasszikus, európai (egykoron még többségében angolszász és protestáns) civilizációs örökséget hordozó Amerikai Egyesült Államok alapszik.
Tudjuk, az öreg Karl Marx több mint 150 évvel ezelőtt megmondta, a társadalmat (és a történelmet) nem megismerni kell, hanem megváltoztatni. Mamdani és a hozzá hasonló radikális társadalommérnökök, a látszólag a semmiből előbukkanó messianisztikus politikusok is ezt szeretnék elérni. Eddig ismertetett városi – és lassan országos fókuszú – társadalomátalakító reformjavaslatai között szerepel a fegyveres testületek hatalmának radikális visszaszorítása, miközben legalább „800-szorosára” növelné a büntetési tételeket a faji és nemi kisebbségek ellen megállapítható gyűlöletbeszéd esetében – utóbbi, jelen olvasat szerint, nagyjából bármi lehet egy elejtett, sértőnek tekintett megjegyzéstől kezdve egy erősebb közösségimédia-posztig. Nem meglepő módon Staten Islanden, ahol többnyire a New York-i rendfenntartó erők családjai, tűzoltók és mentősök laknak igen nagy számban (valamint e sorok a szerzője is lakott ott jó néhány napig, hosszú évekkel ezelőtt), Mamdani alig kapott 22%-nyi szavazatot, míg a legtöbb szavazatot, a voksok 56%-át az egykori demokrata kormányzó, a kényszerűségből függetlenként induló Andrew Cuomo kapta.
A jómódú családból származó Mamdani nyilvánvalóan nem az elvont, sokak számára taszítóan radikális, progresszív politikai ígérethalmazzal és a felkínált politikai paradigmaváltással nyerte meg a New York-i (jellemzően a queensi és harlemi) szegényebb, alsó-középosztálybeli választói csoportok szavazatait (50,4%-os arányban). Sokkal inkább populista intézkedések belengetésével, a befagyasztott önkormányzati szolgáltatások árstopjának, az ingyenebéd és az olcsó önkormányzati lakások szétosztásának ígéretével. Mindezt nem mellesleg a világ egyik legdrágább és leggazdagabb nagyvárosában New Yorkban, amelynek a GDP-je – döbbenetes módon – a magyar bruttó gazdasági össztermelés többszöröse.
Zohran Mamdani komoly politikai támogatókra is szert tett az elmúlt néhány hónapban – többek között elnyerte a multimilliárdos New York-i üzletember, Alex Soros barátságát és anyagi támogatását. Mindemellett közel 50 ezer támogató aktivistát toborzott a semmiből, akiknek a munkáját feltehetően nem mikroadományokból állták a választási kampány során. Két ikonikus baloldali amerikai szocialista politikus és kongresszusi képviselő is beállt Mamdani mögé, nevezetesen Bernie Sanders vermonti szenátor, és a híres-hírhedt Alexandria Ocasio-Cortez New York-i Demokrata párti képviselőnő.
Trump elnök és a Republikánus Párt politikai vezetői szerint a közel kétszáz éves múltra visszatekintő amerikai Demokrata Párt, láthatóan kényszerűségből, „eladta magát” az „ifjú kommunistáknak”, valamint az amerikai szélsőbaloldali, progresszív érdekkörnek, és ennek beláthatatlan negatív következményei lehetnek a jövő évi félidős kongresszusi választásokra nézve, tovább élezhetik a hangulatot és borzolhatják a kedélyeket az amúgy is turbulens amerikai politikai közéletben.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa
Borítókép: Zohran Mamdani 2025. november 4-én a brooklyni Paramount Theaterben / fotó: Neil Constantine / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés