Miközben a főáramú megmondók rendre megosztottságról magyaráznak, a politikai osztály – sőt, alighanem a társadalom nagyobb része is – szinte mindenben egyetért. Az ellentétek csupán látszólagosak, fokozatilag térnek el egymástól, és mindenekelőtt a hatalomgyakorlók – és az őket kiszolgáló apparátusok – személyi összetételét érintik.

A kérdés a magyar „közéletben” legalább másfél évtizede nem az, hogy milyen Magyarországot szeretnénk mi, magyar nép, hanem az, hogy kik irányítsák az eljövendő nemfideszes Magyarországot: az én embereim – vagy a tieid.

Széles körű és átfogó társadalmi vitákkal nem is lehet találkozni. A menekültkérdéstől a kultúra köztámogatásán át egészen az ötnapos munkahétig minden politikai tótumfaktum egyetért szinte mindenben. Ez Magyar Péter fellépésével vált igazán látványossá.

Vita maximum az olyan részkérdésekben akad, amelyek a többség hétköznapi valóságát egyáltalán nem is érintik, mint hogy melyik kamupozíciót melyik karrierpolitikus töltse be, vagy hogy be lehet-e menni interjút adni kormánypárti tévébe vagy sem.

Ez a vonalasság összefügg azzal, hogy a legbefolyásosabb magyar véleménycsinálók egy társadalmilag rendkívül homogén kasztot alkotnak. Ők gyártják le azokat a narratívákat is, amelyek kvázi-polgárháborús képet festenek az országról, miközben mindenhol béke és csend honol, csupán a kocsmákban hallatszik némi dünnyögés.

És persze szaporodnak az öngyilkossági jelentések. A válság természetesen létezik, a züllés kézzelfogható, de érdemi ellenállás nincs.

Az apparátusok véleményeit ismételgeti az átlagember is, ha tájékozottnak szeretne tűnni a környezete szemében, vagy egyszerűen csak reflektálna a világ folyamataira. Eközben szépen becsukja a „vaksi szemét”, amikor a szomszéd lemészárolja a családját az utca végében. Fel sem merül benne, hogy a mészárlásnak bármi köze lehet az ország történelmi fejlődéséhez, hiszen az okosok szerint csak le kell váltani Orbán Viktort.

Hazánk a skizofrénia egy sajátos, kollektív-társadalmi formájától szenved, amely nem elválasztható sem ettől a mediatizált egyetértés-gépezettől, sem pedig a rendszerváltó elitcsoportoktól, amelyek foglyul ejtették nemcsak a közintézményeinket és a kultúránkat, hanem a gondolkodásunkat és a képzeletünket is.

Ez az egyetértés-totalitás 2010-ben, a – jó érzékkel elnevezett – Nemzeti Együttműködés Rendszerében vált expliciten is rendszerré, amely rendszer és totalitás egyelőre meghaladhatatlannak tűnik.

E meghaladhatatlanság egyik fő okát éppen azok az „ellenzékiek” jelentik, akik – szavakban legalábbis – meghaladni óhajtják, miközben minden eszközt bevetnek annak érdekében, hogy ne lehessen meghaladni.

A szólásszabadság és a demokrácia legnagyobb ellenségei valójában éppen azok, akik úgy prédikálnak kormány- és rendszerváltásról, hogy közben a fennálló viszonyok nettó haszonélvezői, és a NER másik lábát képezik. Ők azok, akik a hisztérián keresztül próbálják ellehetetleníteni a velük szemben is kritikus hangokat, hogy még véletlenül se lehessen kiénekelni a kánonból.

Így ássák alá a független gondolkodást a rendszer valós természetéről, így lehetetlenítik el a tudásfelhalmozást, és így jön létre az a mítosz is, mely szerint mindig csak egyetlen kormányellenes társaság létezik, azok pedig éppen ők.

Ha azonban e szereplőknek úgy tenné fel a kérdést a jövő, hogy a Fidesz megy, de megy vele az állami támogatásuk is, vagy a Fidesz marad és marad a fizetésük is – a válaszuk a napnál is világosabb lenne. Ezért aztán garantált a változatlanság, a stagnálás és a mindent körüllengő dögletes provincializmus.

Ezzel alighanem őfelsége ellenzékijei is tisztában vannak. A tőlük független csoportok „összefideszezése” figyelemelterelésként is funkcionálhat. Ahogy egy rendes krimiben sem gyanakszik az olvasó a nyomozóra, hogy ő a gyilkos, úgy a saját bevallása szerint ellenzéki megmondóra sem néz senki sandán, amikor az nagy hangon fasisztázza a kormányt.

Addig biztosan nem, amíg ki nem derül, honnét is származik „nyomozónk” fizetése, merre futnak vagyonosodásának gyökerei. Amíg össze nem áll olvasónk fejében a kép, hogy ez a véresszájú szalonforradalmár rögtön éhen is halna, ha a kormány kihúzná a szájából az állami keblet, addig nem fog gyanakodni.

Közpénzen ugyanis aligha létezhet valós ellenzékiség a mai Magyarországon.

Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy az államilag megtolt intézmények fenntartásáról a kormány dönt, ez a döntés pedig mindig politikai természetű, tehát ezen az alapon bármikor meg is változtatható. Az apparatcsik ellenzékieskedése épp ezért megengedett és beszámított, és megfelel a domináns csoportok hatalmi törekvéseinek, igazodik a lefektetett normákhoz.

Aki akár egyetlen percig is elhiszi, hogy közpénzen feltőkésített szereplők tényleges változás előmozdítói lehetnek, el van tévedve.

Ez egy kapuőri réteg, amelynek működése nagyon is kedvező a fennálló szisztémára és a hegemónra nézve, mert a segítségével el tudja bábozni a demokratizmust és a pluralizmust. De ami még fontosabb, hogy a domináns csoport így tudja fenntartani azt az ígéretet is, mely szerint tisztán jogi eszközökkel is le lehet váltani őt, ahogy ezt „rendes” országokban szokás.

A kirakatellenzék feladata a legalitás fenntartása, továbbá annak a liberális dajkamesének a visszaigazolása, miszerint a politikai és a gazdasági hatalom szervesen elkülönül egymástól. Ha ez az elkülönülés mégsem valósulna meg, mondja az uradalmi liberális, az csak a véletlen műve lehet, és kizárólag morális – tehát egyéni-alkati – okai vannak, nem pedig strukturálisak. Avagy: korrupció.

Erre lennénk a megoldások mi, ellenzékiek, akik különbek vagyunk, ezért kellünk mi a vezérlőpultok mögé a hitványak helyett.

Ez a narratíva elengedhetetlen a társadalom leszedálásához és a rendszer zavartalan működtetéséhez, hiszen ha hirtelen mindenki azt kezdené gondolni, hogy már csak a guillotine segíthet, akkor ez a gondolat idővel nyaktilóvá is alakulhat, ez pedig a NER egyik blokkjának sem érdeke.

Hogy tényleg csak forradalommal lehet-e leváltani a jelenlegi berendezkedést – nem fontos. A lényeges, hogy olyan még véletlenül se történhessen, ami eddig nem történt. A hatalom a kiszámíthatatlanságtól és az ismeretlentől retteg a legjobban, mert azt nem tudja irányítani.

Nevezheti hát magát ez az orbanofób réteg baloldalinak, liberálisnak, jobbközépnek, konzervatívnak, akárminek, ameddig az anyagi érdekei a meglévő intézményes viszonyokhoz fűzik, addig rendszerkonzerváló – és nem rendszerváltó – erőként funkcionál. Tudja ezt a másik oldal is, és amikor csak teheti, szóvá is teszi neki mint barát a barátnak.

Az igazi ellenség a NER mindegyik frakciója számára alul van. Úgy hívják: társadalmi mobilitás a spontán piaci mozgásokon keresztül.

A magyar újkapitalizmus ugyanis megteremtette annak a lehetőségét, hogy a létező klikkektől függetlenül is felemelkedhessenek társadalmi csoportok, ez pedig idővel kitermelheti a maga önálló politikai erejét is, amely kockázatot és felfordulást jelenthet a status quo-ra nézve.

Az establishment érdeke, hogy ellehetetlenítse a kívülről jöttek önálló politikai és gazdasági érvényesülését, hiszen bennük van meg egyáltalán a potenciál arra, hogy a tényleges, rendszerfelszámoló változás motorjai legyenek. (Ez az a jelenség, amelyet egyes elemzők a társadalmi csoportok fölé helyezett üvegplafonként szoktak emlegetni.)

A rendszer ugyanezért akarja megcsáklyázni az intézményes kereteket nem tűrő gondolatok kialakulását is.

Míg a baloldal a spontán társadalmi mozgásokat általában államosítással és jogi eszközökkel (tiltással-szabályozással) szokta letörni, addig a hazai jobboldal ugyanezt a maffiamódszerekkel történő „mélyállamosítással” vitte véghez.

A cél mindkét esetben egy és ugyanaz: a politikai-gazdasági tér kisajátítása a kihívók megszüntetésével, vagyis az uralom megszilárdítása és a kezdeményezés visszaszerzése. Hogy ez a megszüntetés a gyakorlatban kooptálást vagy ellehetetlenítést jelent, az részletkérdés.

A politikai osztály és apparátusai a szerzett pozícióik megőrzésében érdekeltek, erre törekszenek, hiszen ezek garantálják a saját újratermelésüket.

E mozgások a rendszerváltás óta olyan szélsőséges és perverz irányt vettek, amelyhez foghatót aligha találunk más fejlett országokban. Az establishment társadalmi hátterét tekintve olyan szintű homogenitást mutat, mintha az országban kasztrendszer volna.

„Alulról érkező” médiaszemélyiségekről derül ki, hogy a nagyapjuk is politikai potentát volt; olyan figurák akarják „ellenzékestül” leváltani a rendszert, akiknek a szülei már a Rákosi-rendszerben komoly tisztséget töltöttek be; állami díjakat kapnak középszerű, többedgenerációs írók, akiket a kritika aztán az ifjúschág forradalmi hangjaként ünnepel.

És a sort hosszan lehetne folytatni.

Ma egy géplakatosnak semmiféle érdekképviselete nincs sem a parlamentben, sem az apparátusokban, miközben a felsőközéposztálybeli operettértelmiség jajszavától hangos az éter. Sőt, egy átlagos dolgozót még a szakszervezetek sem igen képviselnek, pedig azok elvben az ő szervezetei.

De egyre inkább senkinek sincs képviselete a mai Magyarországon, aki kimutathatóan is hozzátesz valamit a gazdaság növekedéséhez, és nincs megfelelő pedigréje vagy jó kapcsolatai. Vagyis aki nem állami dolgozó, nem kvázi-állami hivatalnok, nem tőkejövedelmekből él, nem járadékvadász parazita.

A magyar elit – amely pusztán leíró kategória, a minőséghez nincs köze – ebben a három csoportban gyökeredzik, ám politikailag egyre inkább az utóbbi kettő társaság érdekei érvényesülnek. Az állami alkalmazottnak csak addig csurran-cseppen valami, ameddig az állam tevékenységi körének kapuját szélesre tárja.

Ahogy ez a kapu csukódni kezd, mert a politikai osztály fokozatosan kannibalizálja az államot, azaz magánosítja az addigi állami kompetenciákat, a közfinanszírozású dolgozó is elveszíti a privilégiumait. Ez aláássa a politikai befolyását is. Nincs is jobb példa erre, mint a tanárok közalkalmazotti státuszának elvesztése és a tüntetéseik totális erőtlensége.

A termelőmunkát persze eddig sem képviselte senki.

Az elit e folyamatok közepette még tovább egységesül. Szerveződései ennek megfelelően ugyanazokat a társadalmi érdekeket is közvetítik – csupán eltérő maskarában. A fő törésvonalak immár osztályon belüliek, azaz frakciósak: a politika többé nem a különböző gazdasági csoportok harcának megjelenítője, hanem az elit belharcainak kifejeződése.

Réges-rég nem a kőműves osztályharcol itt az állami tisztviselővel, hanem a politikai osztály egyik szegmense osztja újra az országot a másik ellenében. Közben persze gondosan odafigyel arra, hogy ne rúgjon akkorát a másik frakción, hogy az sohase tudjon felállni, hiszen az érdek közös. És persze dob egy koncot a kőművesnek és a hivatalnoknak is, nehogy baj legyen.

A krumplileves így megmaradhat krumplilevesnek, és az egyetemi professzor is megmaradhat a katedrájánál, akkor is, ha esetleg az apja után örökölte, hogy majd az ő gyereke is folytathassa ezt a szép családi hagyományt.

Ehhez az állagmegőrzéshez mozgósítják aztán az elitek a csőcseléket, amely a pöcegödörből felbugyogva üvölti minden autonóm hangnak, hogy be kell lépni a Pártba, különben kuss a neved. Ennek a gondolatnak az egyik alakváltozata például a „most nincs itt az ideje a kritikának” is. A többi antientellektüel marhaságról nem is szólva, amelyeket éppen a hazai „írástudók” termeltek ki, hogy megfojtsák velük a versenytársaikat.

E gesztusok mögött a gondolkodás intézményesítésének és becsatornázásának igénye áll. Végső soron a szellemi konkurencia megszüntetése az integráció által: „Aki nincs velünk – ellenünk van.”

A gondolkodó ember politikailag csakis bolsevik funkcionáriusként értelmezhető, akit irányítani és használni lehet, hiszen másra úgysem jó. Ezzel a hazai „értelmiségi” persze magát is beárazza, duplán is bizonyítja, hogy nem önálló gondolkodó, hanem egy politikai rendszer kitartottja egy apparátus részeként. Aki pedig nem hajlandó tagkönyvet váltani, azt megbotoztatja a házmestereivel.

A gondolatszegény tömeg ironikus módon éppen annak az elitnek a fejével gondolkodik, amelyet egyébként gyűlöl, és amelyik elit éppen őt akarja betölteni a kolbászba. Sőt, még tapsikol is a saját feldolgozásához, és azokat utálja a legjobban, akik felhívják a figyelmét a fakanál és a daráló összefüggéseire.

„Nem tudom, mit kell ennyit okoskodni! Az különben sem egy fakanál, az meg nem egy daráló, hanem az út a Szabadságba.”

Ezek a társadalmi viszonyok aztán visszaköszönnek magán a gondolkodáson is egy deevolúciós-degenerációs folyamat részeként. Minden szó a pártállás deklarációjaként értelmeződik, a nyelv a törzsiség majomhuhogásává korcsosul, a paranoia átveszi a hatalmat a ráció fölött.

Aki rosszul huhog – lemarad. Az okos ember pedig arról ismeretes, hogy jól huhog, és az egyetemi kutyabőreit lengeti az érvei helyett; hogy nem felvilágosítani vagy meggyőzni akarja kevésbé informált társait – mivel az ingyenmunkát jelentene nulla megtérüléssel –, hanem túljárni az eszükön. Ezért hát nem is szabad bízni benne.

És tényleg nem szabad.

Minden gondolat és vélemény a manipuláció segédeszközévé válik, minden olvasat a paranoia mozzanata csupán. Évtizedek és -századok tudásanyaga foszlik semmivé, a legőszintébb koponyák vonulnak önkéntes szellemi száműzetésbe vagy mennek külföldre mosogatni, mert már a megszületett gondolataikat is bűnként élik meg. Az agyban ihlettől felvillanó szinapszis a sötétség megtestesítője – jobb nem gondolkodni, mert még visszaélnek vele. A művelődés értelmezhetetlen nyelvtörő.

Megszületik a paranoid skizofrénia szociális formája, amely független az individuális pszichétől, és amelyből éppen a paranoián keresztül vezet ki az út: hiszen az összefüggések negligálása az önátadás és önáltatás fanatizmusának gesztusa.

Ezek a magukba zárt egyének örökké reszkető gályatársadalmának kötőanyagai.

Előfeltételei annak, hogy csakis a Messiás eljövetelétől lehessen várni a Szabadságot, ami így nem is lehet más, csak egy újabb húsdaráló.