A történet főbb szereplői egy hatalmas író (HÍ), egy közepesen nagy író (KNÍ), meg egy egyáltalán nem nagy író (ENNÍ). Ez utóbbi egyszer csak úgy dönt, HÍ utolsó könyvéről ír egy recenziót. Szeretné birtokolni a könyvet, nem csak úgy elolvasni, de birtokba venni is. Meg a szellemi feladatot, a kihívást is keresi. HÍ életművéből számos könyvvel nem találkozott, de mivel rengeteg könyve jelent meg, számos könyvével meg igen. Az életmű felével sem. Ezek közül volt, ami nagyon tetszett neki, volt, ami kevésbé. Akadt, amit egyáltalán nem értett. Vagy mert úgy volt megfogalmazva, ami magas volt neki, vagy mert olyanra utalt, amit nem ismert.

Egyszer egy öregek otthonából kapta meg HÍ egyik könyvét, egy szállodából nem mert ellopni egy másikat, amit az írófejedelem írt.

Egy ismerőse HÍ egész életművét oda akarta adni neki ingyen, kitartóan, mert annyira megharagudott egy liberális lányra, hogy a liberális író egyetlen művét sem akarta a háztartásában tudni. Ezt a felajánlást ENNÍ nem fogadta el, mivel reménykedett, hogy ismerőse meggondolja magát.

A recenziót megírja, meg is jelenik. Egy nem annyira neves helyen jelenik meg az írás, finoman szólva nincs jó pedigréje a lapnak. ENNÍ nem foglalkozik ezzel, úgy van vele, hogy ő azt írja, amit gondol, a többi nem érdekli. Nem akar és nem tud mások gondolataiért felelősséget vállalni, ilyen sok emberrel közösséget sem.

HÍ a recenzió megjelenése utáni napon hal meg. A halálhírt az egyik neves baloldali napilap, meg a Magyartanárok Egyesülete ennek a recenziónak az újraközlésével látja jónak közölni. A recenzió egyébként egyértelműen pozitív, több mint elismerő, a recenzens megrendültségét igyekszik átadni az írással. ENNÍ megrendültsége többkomponensű: egyfelől a könyv HÍ, vagyis az írófejedelem naplója, amelyben arról tudósít, hogyan éli meg a halálos betegségét. Megélni egy halálos betegséget: ez a röhejességével együtt is szomorú, paradox kép talán tetszene az írófejedelemnek. A szívszorító tragédiáját a könyvnek részben épp az ilyesmi nyelvi automatizmusok feletti humoros, bátor, hidegvérű lamentálás biztosítja.

A szerzőt a maga sajátos, kivételesen elegáns, intelligens, nyelvi humora nem hagyja cserben a haldoklás közben sem. Így alakítja át az „ontológiai derű” kifejezést onkológiai derűre, például. Szentségtörés. Saját életének szentségtörése. A megrendülés másik komponense: ENNÍ-nek, vagy a legkisebb írónak eszébe jut a könyvről nagyanyja, aki rákos volt (belehalt), másik nagyanyja, aki szintén az volt (nem ebbe halt bele, de azóta meghalt), meg eszébe jut anyja (még fiatalon belehalt), az anyja testvére nem jut eszébe ekkor, habár később ugyanabba, ugyanúgy halt bele, mint HÍ, de eszébe jut az apja, aki ugyan ekkor még nem halt meg, de már elkezdte a kemoterápiát (az írófejedelem nem becézte kemónak, a legkisebb író apja igen), szóval a megírás pillanatában a legvalószínűbb az volt, hogy ebbe hal bele, de ezután mese- és meglepetésszerűen él még hat évet: egy világjárvány kell hozzá, hogy leterítse.

A recenzió elején egy matracról van szó, mert a matracokat meg lehet ölelni, a matracok ugyanakkor múlandóak, rendre kilyukadnak, és makacsul szivárog belőlük a levegő, mint a tragédia HÍ betegségnaplójából. Ha valaki tovább olvassa az első bekezdésnél a cikket, rájön, hogy mire megy ki a játék, hogy ez egy metafora. Sokan értik, de KNÍ valamiért nem érti. Felháborodik rajta. Megosztja a kritikát. Kb. egy tucatnyian lájkolják is. Közös ismerőseik. „Ezt a faszt, azt hiszi, ez az irónia” – írja egyikük, egyébként kiváló irodalomtudós és szépíró. ENNÍ ekkor fogja magát, és leveleket kezd írni. Azoknak a távoli ismeretlen ismerősöknek, akiket egyébként nagyra tart, tisztel, vagy épp távolról szeret.

Nem érzi jól magát, hogy tudtával, de a háta mögött gyűlölet tárgyává válik a személye. A kiközösítés lehetősége rémlik fel előtte. Sőt, a lenácizás horrorja. Hiszen a liberális közegben HÍ-t kritizálni, bántani egyenlő azzal, hogy az ember náci. Hiszen a jobboldali lapok rendszeresen bántották HÍ-t. Az egyik legszerencsétlenebb ilyen eset akkor volt, amikor betegség miatt mondott le egy eseményt, és a jobboldali publicista gúnyosan náthára gyanakodott. Hát, igen: nem.

ENNÍ-nek fontos ezeknek az embereknek a véleménye. Arra kíváncsi, hogy a posztot lájkolók és kommentelők olvasták-e a teljes írást, vagy csak azt, amit megosztott a közepesen nagy író. Kiderül, hogy sem a recenziót nem olvasták, sem az írófejedelem aktuális könyvét, sőt a többi könyvét sem nagyon. Többnyire elnézést kérnek ENNÍ-től, hiszen nem tudták, mit lájkolnak. KNÍ-val is levelezésbe kezd. Egyik levelében az áll, ő végigolvasta a kritikát. Ami szerinte: gyenge, műveletlen, igénytelen, továbbá – előbbieknek ellentmondva kissé – minősíthetetlen is. Leginkább a „halálosnak mondott betegség” zavarja.

Amikor arról ír neki ENNÍ, hogy ez a gondolat leginkább arról szól, hogy amellett, hogy apja épp (úgymond) küzd a betegséggel, őt magát is vizsgálják, a válasz: „megfogalmazásod azt sugallja, hogy a betegség valójában nem halálos, csak valaki(k) annak hazudjá(k) – ez a nem mellékes részlet nemcsak odahányt és pökhendi, de kifejezetten gyomorforgató volt nekem. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha ezt nem érted. Ahogy a családi traumáiddal sem.”

Talán sikerületlen a megfogalmazás, de a legszomorúbb az, hogy esély sincs arra, hogy megbeszéljék: szó sincs arról, hogy a halálosnak mondott betegséggel azt akarná mondani, hogy ez nem egy komoly dolog. A családi traumák és egyéni nyűgök idehozatala is épp azt húzná alá, hogy mennyire pontosan tudja, mennyire komoly. Egy béna vagy udvarias, kedvesnek szánt kegyes hazugság ez inkább, mint amikor valakit, aki öregnek mondja magát, kijavítunk, hogy dehogy öreg. HÍ megteheti, hogy halálos betegségnek mondja, ENNÍ meg, talán vallása, talán naivitása miatt, talán az apjára gondolva: bízik a csodában. Mindig is bízott. Minden haldoklásnál a végsőkig bízott benne.

Nem sokkal eztán ENNÍ elmegy egy írótáborba, amit egy szép kastélyban tart egy azóta sajnos megszűnt baloldali írószervezet. Estefelé egyedül bolyong a folyosókon, barátokat kutatva, jó beszélgetést remélve, mikor egy ajtóhoz ér. Az ajtó túloldalán hárman társalognak, három okos, tudós alak. Kettejüket felületesen ismeri, szóval megáll velük beszélgetni, ismerkedni, szocializálódni. Kedélyes csevejbe fognak, amely csevej kedélyessége egészen addig tart, míg ENNÍ-t még mindig kedélyesen be nem mutatják a harmadik, ismeretlen tudósnak. Egy pillanat alatt lefagy a mosoly az ismeretlen arcról. Mint kiderül ez az illető mélységesen felháborodott KNÍ és ENNÍ ügyén. Szerinte paraaaaaa (így, hosszan elnyújtva mondja el nagyjából kétszázhúszszor, mélyen ENNÍ szemébe nézve, két centire az arcához dőlve), nagyon paraaaaaa, hogy az leveleket írt a lájkolóknak. Ez – mások üldözése és kérdőre vonása – nem fér bele, mondja. Paraaaaaa.

Ekkor kialakul egy érdekes felállás, amelynek során hárman szajkózzák ezt a véleményt ENNÍ-nek, aki próbál érvelni, védekezni. Érdekes momentuma a beszélgetésnek, amikor nagyon megörül, hogy a beszélgetés egy pontján kiderül, hogy beszélgetőpartnerei nem olvasták HÍ műveit, sem a róla szóló kritikát. Azt gondolná, ez pontot tesz a vita végére. De nem. Aztán egy kicsit a HÍ emlékére rendezett focizásra fanyalogtak, majd inkább egy másik HÍ-t ajánlottak ENNÍ-nak, HÍ2-t, aki sokkal jobb, mint HÍ. ENNÍ nem gondolta volna, hogy a leginkább illetékes HÍ prózapoétikájában épp ő lesz. Azt se hitte volna, hogy abból, hogy ír egy dicsérő recenziót egy íróról, akit ők amúgy nem szeretnek, nem ismernek, ekkora balhé lesz.

De ez nem így működik.

Végül abban maradtak, hogy ENNÍ művelődjön kicsit (aki meg is ígérte nekik, hogy pótolja a hiányosságait, ami HÍ2 műveinek elolvasását illeti, ők ezzel szemben nem tettek ígéretet arra, hogy abszolválják HÍ műveit, sem arra, hogy ENNÍ HÍ-ről szóló kritikáját elolvassák).

Az eset után egy évvel aztán ENNÍ elnézést kér KNÍ-től: „azt hiszem, így lenyugodva: igazad volt. Van abban a matracos hasonlatban valami magakellető, és így aztán ügyetlen, és bántó a kritika. Vagy úgy is lehet olvasni. De persze nem szándékosan lett ilyen. Na, még egyszer elnézést, ha megbántottalak.” Miért kér elnézést? Egyfelől azért lehet, mert neveltetése és személyisége, és ki tudja: talán vallása miatt is, konfliktuskerülő, másfelől pedig valóban azt gondolja ekkor, hogy lehet abban valami igazság, hogy a matrac nem volt a legjobban megoldva (dehát mi van megoldva?), és ha ez sérti valamiképp az olvasó idegrendszerét, felkavarja az érzelmeit, az baj. Talán a recenzió megírásakor csak ki akart zsákmányolni valamit (például a haldoklást, egy nagy író haldoklásába kotyogott illetéktelenül). Talán nem akart mást, csak elismerést kicsikarni, bravúroskodni, vagánykodni, íráskészséget csillogtatni. Amit lehet máskor is, de itt és most (mármint akkor és ott) visszatetsző volt. Persze, erre azért van egy kevésbé szigorú verzió is: egyszerűen a könyv hatása alá került stilárisan, ami elég gyakori impresszionista könyvismertetőknél, hogy egyfajta stílustanulmány is a szövegről szóló szöveg. Öntudatlanul is és tudatosan is.

Mi a tanulság? (Itt kellene beúsznia a Szomszédok záródallamainak.)

Ha végignézünk a fenti történet szereplőin, illetve a kapcsolataik alakulásán, pozitív a mérleg, ENNÍ többükkel nagyon jó, már-már baráti viszonyt ápol, és habár KNÍ-vel nem lettek azóta sem igazán jóban, még közös asztalnál is söröztek (a történtekről szót sem szólva), higgadt, baráti hangvételű leveleket tudnak váltani öt-tízévente. ENNÍ amúgy nagyra tartja KNÍ-t, nyilvánvalóan generációjának egyik legnagyobbja, influenciája máris terebélyes. Másfelől HÍ vitathatatlan jelentőségét, nagyságát is mutatja talán ez az egész. De azt is, mennyire fontos az árnyalt, körültekintő fogalmazás, akkor is, ha cikket ír az ember, bármiről, például könyvekről, meg akkor is, ha egy cikk nem tetszik nekünk valamilyen oknál fogva, és akkor is, ha elolvasunk egy leadet, egy apró részletet egy cikkből, és lájkolunk. Ez a lájk életeket tehet tönkre. Fontos, hogy ha szenvedélyes véleményünk van valamiről, akkor azt a teljes igazság ismeretében alkossuk meg. Hallgassuk meg a másikat is. Olvassuk el a teljes cikket, a könyvet, amiről szól. Nem minden az, aminek látszik.

Ne legyünk felületesek, trehányak, ne idézzünk rosszul, figyeljünk oda, ilyenek. Most nincs időm rövidebben megírni ezt.