„Soha olyan jó magyar halászlét nem ettem sehol, mint itt, Varsóban” – interjú Németh Zoltánnal

Varsóban, a Kultúra és Tudomány Palotája egyik kávézójában beszélgettünk Németh Zoltán költővel és irodalomtörténésszel. Volt miről: jelenleg a Varsói Egyetem professzora, mellette pedig a Bázis Irodalmi és Művészeti Egyesület társelnöke és az Irodalmi Szemle folyóirat szerkesztője. Egyébként Érsekújváron született, Kéménden nőtt fel, tanulmányai és tudományos pályafutása során pedig megfordult Pozsonyban, Budapesten, Besztercebányán, Nyitrán és Pécsen is.

Három fővárosban is éltél már, Pozsonyban, Budapesten, most pedig Varsóban. Melyiket szeretted, szereted a legjobban, melyik a legélhetőbb szerinted?

Mind a három város közel áll hozzám, nem tudnék sorrendet felállítani. Pozsonyban öt évig éltem, amikor a Komenský Egyetemen tanultam, Budapesten fél évig, amikor részképzésen vettem ott részt 1990-ben. A magyar irodalom központja Budapest, sok irodalmi esemény, konferencia miatt utazom oda azóta is. Ha esztétikai szempontból nézem, természetesen Budapest az első, ott a legszebb a belváros. Valamennyire Pozsonyban is megmaradt a történelmi városmag, de ott most sok a változás, épülnek a száz méternél magasabb épületek, ami vizuálisan már át is strukturálta a város képét. Talán Varsó a legélhetőbb a három közül, tiszta, nem olyan zsúfolt, mivel jobban szétterjedt, ezért viszont nagyobbak a távolságok is.

Ugyanakkor tény, hogy Varsót tönkretették, elpusztították a második világháborúban, az óvárosból szinte semmi nem maradt meg, szemben például Krakkóval. A nácik nemcsak leverték a gettólázadást és a felkelést, hanem az épületeket is az alapokig rombolták. Varsó tehát ebből a szempontból nem egy szép város, inkább szocialista realista épületekkel van tele, és kialakult egy új felhőkarcoló-negyede is. Ha jól tudom, több mint harminc olyan épülete van, ami száz méternél magasabb. Ezek azért is épültek, mert a rendszerváltás után el akarták takarni a Kultúrpalotát, ami annak idején a szovjet nép „ajándéka” volt a lengyel nép számára. Sokan, akik idejönnek, úgy érzik magukat, mintha Amerikában járnának. Ha Varsó nem is a legszebb, de talán a legmodernebb nagyváros a térségben.

Hogyan kerültél Varsóba?

Ide nősültem, a feleségem lengyel, itt élünk a két kisfiunkkal. Felmerült az is, hogy a feleségem költözzön Pozsonyba, de úgy gondoltuk, nekem szlovákiai magyarként könnyebb lesz itt egzisztenciát teremtenem, mint neki lengyelként Magyarországon vagy Szlovákiában. Mielőtt itt kaptam volna állást, két évig innét jártam tanítani Nyitrára, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemre. Egy időben a WizzAir-nek volt járata Pozsonyba, onnét egy esti busszal mentem Nyitrára, ott pedig „blokkosítva” tanítottam. Később lett egy üresedés a Varsói Egyetemen. Megpályáztam, de akkor már két éve itt éltem. Először a belvárosba költöztünk, egy kis lakásban laktunk, aztán amikor jöttek a gyerekek, a szomszédos utcában vásároltunk egy másik lakást.

A közelben volt egy magyar vendéglő, a Restauracja u Madziara, és a Covid alatt, a lezárások idején szegény tulajdonos egyedül főzött és adta ki az ételeket. Hülyén éreztem volna magam, ha lengyelül beszélek vele, mikor tudtam, hogy magyar, csak ugye a Covid előtt soha nem jött ki a konyhából. Akkor viszont elkezdtem vele beszélgetni, úgyhogy elmesélte az életét, onnantól kezdve, hogy Sátoraljaújhelyről származik. Nem mondom, hogy barátok lettünk, de rendszeresen jártam oda, és fantasztikus konyhát vezetett. Kulináris központ volt, jártak oda az egyetemről a hungarológián tanuló diákok is. Soha olyan jó magyar halászlét nem ettem sehol, mint nála, itt, Varsóban. Sajnos nem tudom, mi van vele, mióta bezárt az étterem. Szóval mi ennek a közelében laktunk, amíg azt nem gondoltuk, hogy a gyerekekkel jobb lenne kiköltözni a városból egy kertes házba.

Sok magyart ismersz itt?

Van egy Varsói magyarok nevű Facebook-csoport, de inkább azokat a magyarokat ismerem, akik az egyetemhez, a kulturális élethez kötődnek. Sok magyar él Varsóban, nem is gondolná az ember. Mindig jönnek Erasmus-diákok vagy más ösztöndíjasok, írók, kutatók. Egyébként Varsó belvárosában egyetlen nemzetnek sincs annyi emléktáblája, mint a magyarnak. A Szent Kereszt-bazilika melletti épületen látható Rákóczi emléktáblája, aki 1701-ben ide menekült a bécsújhelyi börtönből, és innét indult haza, hogy a kuruc szabadságharc élére álljon. A Lengyel Tudományos Akadémia székházán olvasható egy felirat, amelyben megköszönik, hogy az 1830-as pozsonyi országgyűlés szót emelt az Orosz Birodalom elleni lengyel felkelés mellett. Egy másik emléktáblán az 1920-as lengyel–szovjet háború idején a lengyeleknek szállított magyar fegyvereket és lőszereket köszönik meg, és van egy 1956-os emléktábla is, síró galambbal.

Az Irodalmi Szemlében összeállítottunk egy 100 oldalas Varsó-számot, olvashatók benne főként Danyi Gábor, Keresztes Gáspár és Pálfalvi Lajos fordításaiban lengyel szerzők, például Dorota Masłowska író és Natalia Malek költő szövegei, a Varsóban megforduló magyar szerzők közül pedig Gerevich András, Gyurász Marianna, Lázár Kinga, Melhardt Gergő, Veres Erika írásai. Alicja Malanowska nálam írta a diplomamunkáját Varsó és a második világháború utáni magyar szépirodalom kapcsolatáról, ebből született egy tanulmány, ami ugyancsak ebben a számban olvasható. Rengeteg magyar író, költő, műfordító kötődik Varsóhoz. Sokáig élt a városban Kerényi Grácia, megfordul itt Illyés Gyula, Mészöly Miklós, Kertész Imre, Tandori Dezső, nagyon jól beszél lengyelül Spiró György és Pályi András, akik polonisták, és írt róla Térey János is.

Az egyetemen magyart tanítasz?

Igen, a Kárpát-medencén kívül ez a legnagyobb magyar tanszék. Tulajdonképpen hungarológiát, de majdhogynem ugyanúgy tanítunk, mint egy átlagos magyar tanszéken, csak itt az első három év a nyelv oktatását célozza meg, mert akik idejönnek hozzánk, egyáltalán nem beszélnek magyarul. Körülbelül három év alatt valamilyen szinten megtanulják a nyelvet, a harmadik évtől pedig már magyar nyelven is hallgathatók az órák. Van, aki ekkorra már fantasztikusan beszél magyarul, és van, aki sok mindent ért, de nagyon nehezen fejezi ki magát. Ez részben tehetség, részben szorgalom kérdése isAz egyetemen tartanak lengyel és magyar nyelvű órákat is irodalomról, nyelvészetről. Négy éves a BA, másfél éves az MA. Én csak az MA-n tanítok, ahol minden óra magyarul van, magyar nyelven írják nálam a diplomamunkájukat is, tehát tulajdonképpen nem is kéne lengyelül tudnom.

De azért megtanultad a nyelvet?

Soha nem tanultam lengyelül, viszont tudok szlovákul, és mivel rokon nyelvek, 50%-ban meg lehet érteni a lengyelt a szlovákból. De most már eljutottam oda, hogy 80-90%-ban értem a lengyelt is. Ami nem megy, azt lengyel-szlovák keveréknyelven mondom.

Otthon milyen nyelven beszélgettek?

Magyarul, mert a feleségem egyben a kollégám is a tanszéken, tehát ő is perfekt beszél magyarul. Én a gyerekekkel is magyarul beszélek, ő viszont lengyelül. A gyerekek egymás között eleinte 80%-ban magyarul, 20%-ban lengyelül kommunikáltak, de amikor elkezdtek bölcsődébe és óvodába járni, ez az arány 50-50%-ra módosult. Mivel ma már az osztálytársaikkal, barátaikkal is lengyelül beszélnek, egymás között is azt használják, de hozzám mindig magyarul szólnak. Lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha nem tudnak magyarul. Varró Dániel Nem, nem, hanem című könyvét például már mindketten egyedül elolvasták annak ellenére, hogy Tomi nyolc, Ádámka pedig még csak hat és fél éves.

Én rövid idő alatt is tapasztaltam, hogy mostanában nem olyan felhőtlen a legendás lengyel–magyar barátság. Ebből érzékelsz valamit a hétköznapokban?

Mindig éreztem a lengyelek szimpátiáját. Előfordult, hogy amikor megtudták, magyar vagyok, rögtön kezet fogtak velem, és elmondtak pár magyar szót, „jó napot”, „szia”, „köszönöm”. Ellenérzéseik most sincsenek, viszont nem értik, hogy Magyarország miért állt az agresszor Oroszország oldalára. A történelmi tapasztalatuk miatt is nagy az értetlenség. Naivitásnak gondolják, hogy az oroszok nem jönnek tovább, és tartanak tőle, hogy egy támadás esetén az angolok, a franciák vagy a németek nem küldenek katonákat, a NATO-tagság ellenére sem. A furcsa háborút emlegetik, amikor Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent Hitler Németországának, de sokáig egyetlen katona sem jött harcolni. A lengyelek nehezen szerezték meg a függetlenségüket. Az első világháború előtt 123 évig nem létezett Lengyelország, miután a Porosz Birodalom, a Habsburgok és a cári Oroszország felosztották egymás között. Marie Curie, aki Maria Skłodowska néven született Varsóban, gyerekként mindennap kétszer leköpte az orosz cár varsói szobrát: reggel, amikor iskolába ment, és délután, amikor hazafelé tartott.

Szóval a lengyelek nem értik, a magyarok miért nem érzik a veszélyét annak, hogy egy ilyen militáns nagyhatalom közvetlen szomszédjai legyenek, mint a putyini Oroszország. A lengyel társadalom a szélsőjobboldalt leszámítva majdhogynem egységes Putyin megítélésében, a liberálisok és a konzervatívok is nagyjából ugyanazt gondolják ebben a kérdésben. Sokaknak ellenszenves a magyar kormány, sőt, miután kitört a háború, rengeteg fenyegetést kapott a varsói magyar nagykövetség, a Facebook-oldalukon nem győzték törölni a gyalázó szövegeket, és a tüntetéseken is volt egy Orbán-ellenes hangulat. De ezt nem vetítik ránk, én semmilyen hátrányát nem érzem annak, hogy magyar vagyok. Sőt, ha külföldiként megy az ember orvoshoz vagy bármilyen hivatalba, a lengyelek próbálják a legjobb arcukat mutatni, velem legalábbis mindig nagyon kedvesek.

Hogy érzed, helyreállt a lengyel gazdaság a Covid-járvánnyal kapcsolatos lezárások után? Mennyire érezhető az orosz–ukrán háború hatása?

Szerintem érezhetően helyreállt. Az biztos, hogy Varsó ennek a kelet-közép-európai régiónak egy üzleti központja, bizniszközpont, ezért is épülnek a felhőkarcolók. Olvastam egy cikket arról, hogy másfélszer-kétszer annyi iroda működik itt, mint Budapesten, pedig körülbelül ugyanakkora a két város. Előszeretettel telepednek ide nyugati cégek, bár ezt a folyamatot az orosz háború azért megakasztotta. És a lengyelek most az ország GDP-jének 4-5%-át fordítják katonai kiadásokra, az ország ilyen szempontból is regionális középhatalommá vált. Nemrég voltunk Krakkóban, Zakopanéban, gyönyörűek a lengyel városok, állandóan építkeznek, Varsóban és a környékén is érezhető egy óriási építkezési boom, ez pedig nem menne, ha nem pörögne a gazdaság. Az építőipar az egyik olyan ágazat, amelyben világszerte megmutatkozott, hogy a Covid alatt szinte megállt az élet, de itt még akkor sem álltak le teljesen az építkezések. Most is mindenhol újabb és újabb épületeket, lakótömböket, lakónegyedeket adnak át.

Mennyi ukrán menekült van Lengyelországban, és milyen az ő helyzetük? Könnyen el tudnak helyezkedni?

Körülbelül hárommillióan vannak. A nyelvük sem áll olyan távol a lengyeltől, és a legtöbben angolul is tudnak. Viszont olvastam a sajtóban arról is, hogy több tízezer ukrán gyerek hiányzik a lengyel oktatási rendszerből, mivel őket online, Ukrajnából tanítják, és a lengyel állam nem tudja, mi történik velük. Ugyanakkor a gyerekeim iskolájának már minden osztályában van két-három ukrán gyerek. A lengyelek számára amúgy sem újdonság az ukránok jelenléte, már 2022 előtt is legalább 800 ezer ukrán dolgozott itt, vagy talán egymillió. Cikkeznek arról is, hogy Németország meg akarja nyitni a munkaerőpiacát az ukránok előtt, de ez a lengyel gazdaságot tragikusan érintené, merthogy vannak olyan szektorok, például pont az építőipar, amit egész egyszerűen az ukrán munkásokra alapoznak, mivel a lengyelek elmentek Nagy-Britanniába meg Németországba. Ebből az is következik, hogy nem okoz feszültséget az ukránok érkezése, mert nem a lengyelek munkáját veszik el. Ráadásul arról is lehet olvasni, hogy az ukrán migráció inkább a nők és a gyerekek migrációja, ők érkeztek a legnagyobb számban.

Idefelé jövet említetted, hogy az ukrán író-költőnek, Szerhij Zsadannak volt egy könyvbemutatója itt, a Kultúrpalota előtt, és tömegek voltak rá kíváncsiak. A könyvbemutatókról általában nem ez kép él bennünk, bár nemrég Szvetlana Alekszijevics estjére is alig lehetett bejutni a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

Igen, a magyar irodalomban ez ritka, különösen a szépirodalomban, leszámítva talán Kertész Imrét vagy Esterházy Pétert. Szerhij Zsadan pedig tényleg jelentős szerző, magyarul is több könyve jelent meg. Valaki azt mondta róla, hogy csak azért nem kapott még Nobel-díjat, mert túl fiatal. Legalább ezren voltak itt, de talán kétezren is. Ez egyben szimpátiatüntetés is volt Ukrajna mellett, gyűjtést is szervezett a háborúval kapcsolatban, és mivel van egy zenekara, zenélt is. A beszélgetés után tartott egy dedikálást, mi pedig kivártuk a sort, mert az Alföldben és a Kalligramban is jelentek meg magyarra fordított versei, és adtunk neki egy-egy példányt.

Varsót inkább politikai és gazdasági központként tartják számon, nem feltétlenül a kulturális pezsgés jut róla az emberek eszébe, más lengyel nagyvárosok lakói pedig finoman szólva sem mondanak róla szépeket.

Pedig itt is van egyfajta pezsgés. Pont itt, a Kultúrpalota mellett adták át nemrég a Modern Művészeti Múzeumot, ráadásul a vajdasági magyar költő, Ladik Katalin performanszával. De valóban Krakkó számít az irodalmi központnak, Varsó pedig inkább kereskedelmi és pénzügyi centrum. Természetesen itt is élnek költők, szoktam járni irodalmi estekre, most már, hogy a gyerekek nagyobbak. A városba érkező magyarországi vendégeimnek mindig elmesélem, hogy a már említett Szent Kereszt-bazilikában őrzik Chopin szívét, konyakban tárolva, amit régen tartósítószerként is használtak. Aki ide jön, annak feltétlenül meg kell néznie Polint, a lengyel zsidóság történetének múzeumát, valamint a Varsói Felkelés Múzeumát is.

Lengyelországról mindig elmondjuk, hogy négyszer akkora, mint Magyarország, ezért nagyobb a piaca is, ami az irodalom esetében azt jelenti, hogy több olvasóhoz juthat el egy lengyel író, mint egy magyar. A mennyiségi kérdésen túl milyen különbséget látsz a két ország irodalmi élete között? A párhuzamok adják magukat: szétdarabolt ország, szocialista múlt. Ezek alapján könnyen meg is érthetjük egymást.

Van egy világirodalmi lap, a Literatura na Świecie, amelynek sokáig Anna Górecka hungarológus volt a szerkesztője. Neki köszönhetően a magyar irodalom jelentősen felülreprezentált volt a lapban az utóbbi időkben, kiadtak például egy-egy Csáth Géza-, Szentkuthy- és Nádas-számot is, illetve folyamatos volt a lapban a magyar irodalom jelenléte. Márai naplójának amúgy is van egyfajta kultusza Lengyelországban, legalábbis a szépirodalmat olvasók körében. De az utóbbi években Kiss Tibor Noénak is voltak itt sikerei. Tehát nem lehet azt mondani, hogy teljesen ismeretlen lenne errefelé a magyar irodalom. Viszont hat Nobel-díjas lengyel író is van, így a világ jobban megismerhette a lengyel irodalmat, mint a magyart, és így nagyobb lehetett a hatása is.

Országos szinten is akadnak fontos díjak, például a Nike-díj, ami tényleg megmozgatja Lengyelországot. Vannak bizonyos műfajok, amelyek a lengyel olvasók körében sokkal népszerűbbek. Ilyen az utazási regény, a riportregény, a dokumentumregény. Ha bemész egy könyvesboltba, látod, hogy ezek külön polcot kapnak. Ugyanakkor a folyóiratoknak, lapoknak talán nincs akkora szerepük, mint a magyar irodalomban, amelynek igazi kincse a fantasztikus lapstruktúra. És talán kevésbé patriarchális a lengyel irodalmi élet, a lengyel női szerzők emancipáltabbak és sikeresebbek, mint a magyar írónők. Amikor Magyarországon a Szépírók Társasága megvizsgálta, milyen mértékben vannak jelen az irodalmi lapokban és mennyi díjat kapnak a nők, döbbenetes eredmények születtek.

Én a saját generációmban és a nálam fiatalabbaknál azt látom, hogy egyre több nő lép be az olyan írószervezetekbe, mint a Fiatal Írók Szövetsége, többen publikálnak, és többen érnek el sikereket is, a tíz éve létező Margó-díjat például öt női és öt férfi szerző kapta meg.

Igen, az utóbbi években ezek a számok megugrottak, változtak az arányok, és már a magyar irodalomban sincs olyan nagy szakadék.

A Bázis, amelynek társelnöke vagy, egy szlovákiai hátterű, de határokon átívelő irodalmi és művészeti egyesület. Mesélj egy kicsit az alakulásáról!

A Bázis eredetileg szlovákiai magyar írók, irodalmárok szerveződése volt. 2019-ben hoztuk létre, mert akkor már úgy láttuk, hogy a Szlovákiai Magyar Írók Társasága politikailag nagyon elköteleződött. Mivel mi nem azokat az elveket vallottuk, amiket ők, elég sokan kiléptünk a SZMÍT-ből. Rögtön felvetődött, hogy hozzunk létre egy írószervezetet, úgyhogy meg is alakítottuk, bejegyeztettük a Bázist. Később fokozatosan jöttek az érdeklődő képzőművészek, színészek, hogy ők miért ne lehetnének a Bázis tagjai, úgyhogy az irodalmi szerveződésből fokozatosan irodalmi és művészi egyesület lett.

Aztán jöttek a „határon túliak”, tehát a magyarországiak, az erdélyiek, hogy ők is egyetértenek az elveinkkel, a célkitűzéseinkkel, és szeretnének Bázis-tagok lenni. Per pillanat 180 tagunk van. Az arányokat nem tudnám megmondani, de körülbelül 20-30 tagunk nem szlovákiai, és szintén nagyjából 20-30 lehet, aki nem irodalmár. Elég gyorsan egy viszonylag nagy szervezetté nőttük ki magunkat, és próbálunk autonómok lenni, a saját véleményünket képviselni. A SZMÍT-ben az sem tetszett, hogy nem alulról építkezett. Ha a Bázisban valamelyikünk csatlakozni szeretne egy kezdeményezéshez vagy tiltakozáshoz, azt mindig szavazásra bocsátjuk e-mailben, tehát próbálunk egy alulról építkező szervezeti formát működtetni.

És most már van Bázis Fesztivál, vannak Bázis-könyvek, a Bázis honlapja és Facebook-oldala pedig hírt ad a tagok megjelenéseiről, fellépéseiről.

Sok területen próbálunk egy brandet kialakítani. Több alkalommal és több felületen is megmutathatják magukat a szerzőink, illetve mivel nagyon sok helyről származunk és sokfelé élünk, egymással is megismerkedhetünk, baráti kapcsolatok jöhetnek létre. A Bázis Fesztivált Pozsonyban szoktuk megrendezni, két-három napig tart, nemcsak irodalmi programokkal, ahol a Bázis-tagok mutathatják be a könyveiket és szólalhatnak meg különféle témákban, hanem filmvetítésekkel, színházi előadásokkal, kiállításokkal is. Van egy konferenciánk, a Transzkulturalizmus és bilingvizmus, amit az utóbbi időben a Bázis szervez a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen, és már hetedszer tartottuk meg. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon és az Ünnepi Könyvhéten külön standdal veszünk részt a Bázissal, és itt nemcsak az egyesület által kiadott könyveket árusítjuk és mutatjuk be, hanem a tagjaink más kiadóknál megjelent könyveit is.

Tavaly létrehoztunk egy saját kiadót is Abacus+ néven. A Bázis és az Abacus+ párhuzamosan ad ki könyveket, előbbi egy-egy projekthez, például egy konferenciához kapcsolódva, utóbbi nagyobb távlatokban gondolkodva. Van egy sorozatunk, egy líraantológia, amelynek darabjait eddig én állítottam össze, illetve szerkesztettem. A képzőművészeti és kurátori gyűjtemények mintájára olyan verseskötetekről van szó, amelyek egy-egy hangsúlyozottan kortárs témát járnak körül. Olyan témákat, amikről úgy gondolom, fontosak és rezonálnak a kortárs magyar irodalomban, és megjelennek a költő tagjaink alkotásaiban. Ezekhez írok elméleti bevezetőt és keresek verseket a tagjaink eddig megjelent írásai közül, illetve felkérésre is írnak, és ebből állítok össze egy-egy antológiát. Ilyen volt a Természetes vadság, a Természetellenes vadság, legutóbb a Hálózati organizmusok, most pedig egy álneves antológián dolgozom. Utóbbiban a tagjaink álnéven írt lírai alkotásai szerepelnek.

A lengyelországi útinapló első része itt, második része itt, a Ziemowit Szczerek lengyel íróval készült interjú pedig itt olvasható.

Németh Zoltán fotóját Mariia Kashtanova készítette.