Barbárok a szomszédban

Három percre lakom egy metrómegállótól, ezen a rövid szakaszon sorakoznak a büfék, mexikói, török, indiai, kínai, kicsit messzebb van japán meg vietnámi étterem is, meg persze egy olasz pizzéria, hiszen Budapest belvárosában élek. A hazai ízeket egy hentesbolt biztosítja, bár nincs túl nagy választék. Pár hónapig üzemelt egy magyaros étkezde is, de az sajnos hamar csődbe ment. Amúgy szeretem a pizzát, a kebabot meg az illatos-omlós csirkét, de néha egy borsófőzelék vagy egy székelykáposzta is jólesne, mégiscsak magyar vagyok.

Beugrom egy Lidlbe, mozdulni is alig lehet. Fogalmam sincs, mennyi a bevándorló, a diák és a turista azok közül, akik csak úgy megállnak a bejáratnál, ordibálnak a hátam mögött vagy elém tolakodnak a sorban, de nem is érdekel. Az sem, hogy aki a sarkamra lép az önkiszolgáló kasszánál, meg sem várva, hogy elpakoljam a cuccaimat, vietnámi, perzsa, kameruni vagy román. Utálom az összeset, származástól, bőrszíntől, vallástól függetlenül. Persze ha magyar, akkor is, de mivel ez Budapest belvárosa, alig hallok magyar szót.

Közben emlékeztetnem kell magamat, hogy nem szabad gyűlölködni. Megnéztem ugyanis a Barbárok a szomszédban című francia filmet. Ha létezik ilyen kategória, akkor ez egy érzékenyítő film, és mióta láttam, tudom, hogy nagyon érzékenynek kell lennem. A Puskin moziban a rendező, Julie Delpy is tiszteltét tette, a vetítés után volt vele egy beszélgetés, ahol elmondta, hogy nem a szomszédunkra kell haragudnunk, hanem a politikusainkra. Egy kicsit leegyszerűsíti a dolgokat, de nézzük inkább, miről is szól a Bretagne-ban játszódó film.

Egy Paimpont nevű község éppen ukrán menekülteket készül befogadni, akik ugyebár európaiak, fehérek és keresztények, annyira legalábbis biztosan, mint a franciák. Vagyis jó menekültek, népszerű menekültek. Annyira kelendőek, hogy a faluba végül már nem is jut belőlük, ezért szíriaiak érkeznek helyettük. Ők ugyebár kevésbé európaiak, kevésbé fehérek és kevésbé keresztények, de a kormányzati támogatás értük is jár. Jó felütés, ebből sok mindent ki lehetett volna hozni.

De sikerült?

Ha az ember tudja, hogy egy vígjátékra ült be, rögtön leszűkülnek a lehetőségek, de ha itt van ez a jó sztori, akkor akár ki lehet gúnyolni a jólétben élő nyugati ember tudatlanságát, előítéleteit, a bevándorlókkal szembeni kettős mércéjét. Szóval a film ezen a ponton még egész ígéretesnek tűnik. Megérkezik a szíriai család, és a falu jó néhány polgára, köztük az ügyeskedő polgármester és a rendező által alakított középkorú tanárnő segít nekik a beilleszkedésben. Az esemény körül van egy kis hírverés, a jövevények első lépéseit egy forgatócsoport rögzíti.

A helyiek rendes, befogadó emberek, legalábbis többnyire. Akad azért néhány ellenszenves alak arrafelé. Sőt, van közöttük néhány rasszista is. Vagy iszlamofób. Vagy idegengyűlölő, vagy bárhogy is nevezzük. Főleg arra a vízvezeték-szerelőre aggathatjuk rá ezeket a jelzőket, aki már az ukránok érkezésének hírére is húzta a száját, meg a kisboltosra, aki amúgy is rossz ember, mert csalja az alkoholista feleségét a hentesnével. Na, ők nagyon ellenszenvesek! És a szíriaiak? Ó, ők egytől egyig földre szállt angyalok! A családban van orvos, építészmérnök, szakács és grafikus. Beszélnek idegen nyelveket. Szimpatikusak.

És akkor jön pár konfliktus. Az idegengyűlölő főgonosz még haverkodik is a neonáci bandával, akik elrontják a menekültek tiszteletére rendezett összejövetelt. Előtte ezen a rendezvényen vetítik le a fiatalon megözvegyült doktornő videóját, van ugyanis egy felvétele arról, ahogy éppen meghal a férje. A családnak mindene odaveszett a szíriai polgárháborúban, még a doktornő diplomája sincs meg, de ez a videó valahogy pont megmaradt. Csak az a néhány idegengyűlölő nem vesz részt a vetítésen, akik épp a kocsmában söröznek meg biliárdoznak. Bunkók!

Később épp az idegengyűlölő főgonosz, vagyis a vízvezeték-szerelő kerül bajba, amikor a strandon a feleségénél idő előtt megindul a szülés, és a mentő nem érkezik meg rögtön. Kitalálja valaki, hogy ki segíti világra a babát? Igen, a Szíriából érkezett özvegy doktornő! Pedig néhány konfliktust követően már úgy tűnt, a családnak el kell hagynia a falut.

Ezek után vajon maradhatnak? Ha igen, vajon sikerül-e felépítenie egy szép új házat az építészmérnök családfőnek? Vajon felveszik-e szakácsnak az étterembe a nagypapát? Vajon összejön-e a kamasz kislány azzal a szőke sráccal a gimiből? Vajon talál-e magának új hivatást a középkorú tanárnő, mondjuk, egy menekülttáborban, és ott vajon rátalál-e a szerelem? Megjavul-e az idegengyűlölő főgonosz, belátva minden korábbi tévedését? Mindenki egyformán boldog lesz-e?

Megannyi kérdés. És természetesen mindegyikre igen a válasz! Az összesre, kivétel nélkül.

A gyűlölet rossz, a szeretet jó

Az a legnagyobb bajom ezzel a filmmel, hogy még csak szívből gyűlölni sem tudom. Könnyű elhinni neki, hogy jót akar. Be akarja bizonyítani, hogy aki más, mint mi, aki máshol született, aki máshonnan jött, az nem feltétlenül barbár. Mélységesen egyetértek vele. Tudatosítani akarja a nézőben, hogy mindannyian emberek vagyunk. Ebben is igaza van. El akarja mesélni, hogy akit elsőre rossznak tartunk, a szíve mélyén jó is lehet. Ezzel sem tudok vitatkozni.

Még csak azt sem mondom, hogy a karakterek egydimenziósak. Ott van például az emlegetett gonosz vízvezeték-szerelő, aki ugye valójában nem is olyan gonosz. Na, ő például úgy vallja magát büszke bretonnak, hogy történetesen elzászi születésű. Közte és a középkorú tanárnő között is van feszültség: előbbi jobban keres, utóbbi magasabb iskolázottságú. Láthatjuk azt is, ahogy egyszer a szíriai családfőnek, a türelmes építészmérnöknek is elborul az agya, és megüti a vízvezeték-szerelőt. Humora is van filmnek, és könnyű megkedvelni bármelyik szereplőjét.

Éppen ezért bosszantó, hogy nem tolja a falig az iróniát, helyette viszont rózsaszínre festi a valóságot. Ebből a történetből kerekedhetett volna egy vicces áldokumentumfilm vagy egy karcos szatíra, aminek éppen a túlzásai adják meg a maga igazságát, esetleg egy erős dráma, ami bevisz egy gyomrost a nézőnek. De nem látunk semmi ilyesmit, csak egy bohózatot, egy romantikus hollywoodi vígjátékot, egy érzékenyítő propagandafilmet. Hiába francia, nem is lehetne ennél amerikaibb.

A valódi probléma nem az, hogy léteznek menekültek, akiknek a beilleszkedése itt-ott döccen egyet, és nem is az, hogy nem mindenki fogadja őket kitörő örömmel. A valódi probléma maga a szíriai polgárháború, Damaszkusz lebombázása, több százezer civil és katona halála, meg persze az, hogy több millió embernek kellett elhagynia az otthonát. A valódi probléma az, hogy nemcsak egy helyről jött egyszerre sok ember, hanem hogy sok helyről még többen érkeznek, és folyamatosan. Probléma az is, ha a helyiek úgy érzik, az állam jobban támogatja a bevándorlókat, mint őket. És probléma az is, ha egy-egy kormány az idegenek ellen uszít. Nem mindig a szeretet erején múlik, hogy képesek vagyunk-e békésen egymás mellett élni.

A film előzetese:


Mivel ez egy vígjáték, nem háborús film, nem is kell hiányolnunk a szétlőtt házak meg a vérző sebek látványát. Valami mégis hiányzik a történet mögül. Vagy ha ott is van, nem látszik, mert kitakarja a giccs. Felőlem tényleg lehetett volna még viccesebb, még gúnyosabb, még ironikusabb, vagy lehetett volna komor, nyomasztó, kilátástalan. De egy mese lett belőle, amit viszont tizenhat éven felülieknek ajánlanak az alkotók. A mesék fontosak, a gyerekek ezekből tanulják meg a jó és a rossz közötti különbséget, de a kamaszoknak és a felnőtteknek talán valami bonyolultabbat is felkínálhatnánk.

Az arab tavaszt elönti a hollywoodi takony

„Auschwitzot elönti a hollywoodi takony” – énekli Barcs Miklós, a Flash zenekar frontembere az Idomított ember című nótájában. Nem véletlenül jut eszembe a filmről ez a dal. És ha már Hollywood és Auschwitz és takony, akkor Schindler listája, ami 1993-as megjelenése után nagy vitákat váltott ki. Legalábbis Európában, ahol előtte és utána is rengeteg könyv, film és egyéb művészeti alkotás született a holokausztról. Voltak köztük megrendítő, elgondolkodtató, szenvtelenül megírt és kimondottan vicces művek is, Steven Spielberg viszont valami egészen más logikával mutatott be valami egészen mást.

A Filmvilágban 1994-ben jelent meg Balassa Péter, Kertész Imre, Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos beszélgetése, amiben Kertész így érvelt:

„Szerintem a rendező őszinte filmjét láttuk: ennek a rendezőnek őszintén nincs fogalma arról, hogy mi történt. Vannak bizonyos témák, amelyekre jogosítványt kellene adni, nem lenne szabad mindenkinek mindenről filmet csinálnia. Ez a film mélységes tudatlanságról árulkodik. Spielberg nem tudja, hogy a holokauszttal összedőlt az európai civilizáció. Azt persze nem állítom, hogy nem lehet filmet csinálni arról, hogy megmenekült ezeregyszáz zsidó, vagy hogy volt egy jó ember, aki megmentette őket, de ez nem változtat azon, hogy összedőlt a világ. Spielberg viszont olyan filmet csinált, amely azt mondja: lám-lám, nagyon sok aljasság történt, sok gonosz ember volt, de egy jó ember megmentett ezeregyszáz zsidót – holott a filmnek arról kellett volna szólnia, hogy összedőlt a világ, ennek ellenére megmenekült ezeregyszáz zsidó.”

Később Balassa ugyanebben a beszélgetésben ezt mondta: „Ebben a filmben is azt látom, Spielberg jóindulatát egy percig sem vitatva, hogy nem arról a hatezer emberről van szó, akik az ezeregyszáz embernek a leszármazottai, hanem arról, amit a film végén színesben látunk, hogy a horizonton megjelenik az emberi nem, az emberiség, amely kézen fogva, tehát testvériségben győzött a gonosz felett. Nem győzött!”

*

Ülök a metrón, hazafelé tartok, felszáll két ellenőr, hogy ellenőrizze a jegyeket és a bérleteket. Leragadnak egy diáknál, aki diákjegyet vett, de nincs nála a diákigazolványa, így viszont a jegy sem érvényes. Lehet, hogy nem is diák. Eleve külföldi, sötét a bőre, mert ez ugye Budapest belvárosa. Megállókon keresztül próbálja kimagyarázni magát, közben utasok szállnak le és fel. Egy kicsit drukkolok neki, hogy ne büntessék meg szegényt, de egy kicsit haragszom is rá, mert az én bérletem viszont érvényes, és mivel közben nekem is le kell szállnom, végül nem kerülök sorra. Nem mutathatom meg az ellenőröknek, hogy becsületes állampolgár vagyok.