„Boldog vagyok, hogy egy rég halott birodalom perifériáján élhetek” - interjú Ziemowit Szczerekkel

Ziemowit Szczerek jogot és politológiát tanult, Hunter S. Thompson lengyel fordítója és a közép-európai térség kutatója, akit szokás a lengyel újságírás fenegyerekeként emlegetni. A Jön Mordor, és felfal minket, avagy a szlávok titkos története című könyve ukrajnai kalandjait dolgozza fel, a Via Carpatia, avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében pedig a Magyarországon és a szomszédos országokban tett utazásaidról szól. Az Ampersand Kiadónál nemsokára megjelenik magyarul a Lengyelországról és a rossz lengyel közérzetről szóló könyve (magyar munkacíme A hetes út), egy másik készülő kötete arra a kérdésre keresi a választ, hogy a tágabb értelemben vett Nyugat a német–lengyel határnál, valahol Ukrajnában, esetleg a Kaukázusban végződik-e (Világok végei), és már utazik is a Balkánra, hogy Szerbiáról is írjon majd. A szerzővel Krakkóban beszélgettünk.

Osztod azok véleményét, akik szerint Krakkó jobb hely, mint Varsó?

Varsó próbálja megtalálni az identitását, mert egy ideig Krakkó árnyékában élt. A második világháborúban lerombolták, a semmiből kellett újjáépíteni. Nem is azzal van a bajom, ahogy most kinéz, de inkább az olyan régi városokat szeretem, ahol megmaradt a régi belváros. Krakkó ilyen. Szeretem azt is, hogy nyugati orientációjú. És itt mások a léptékek. Még csak fel sem hívok senkit, mielőtt beülök egy italra ide, a Piękny Piesbe. Ezzel szemben Varsó tele van olyan helyekkel, mint a Starbucks kávézók, pedig nekünk másra van szükségünk, mint az amerikaiaknak. Varsóban a pultosok olyanok, mint a Tesco-pénztárosok, nem igazán érdeklik őket a vendégek.

Éltél Varsóban is?

Igen, ezért is utálom. Az őseim egy része Galíciából származik, ami ma Ukrajna része, én pedig Varsótól nem messze, egy Radom nevű városban születtem, de már fiatalon is többször jártam a fővárosban. Aztán öt évet éltem ott, mert a volt barátnőm rávett, hogy költözzek oda. Varsó Mazóviában található, ami egy vadabb, keletiesebb régió. Az igazi Lengyelország Poznańban jött létre, aztán Krakkó lett a főváros. Ez volt az állam magja, ami közel esett Németországhoz, Csehországhoz, Ausztriához, Magyarországhoz, tehát nyugati és déli irányba voltak kapcsolódásai. Varsó csak később lett főváros. Ha az ember Krakkó vagy Poznań környékén autózik, láthat sok-sok régi települést, de ha körbeautózza Varsót, alig talál hasonlókat. A civilizációs struktúra arrafelé kevésbé sűrű, több az üres tér. Nem azt mondom, hogy egy másik ország, bár szoktam ilyet mondani, de mindenképpen egy másik régió.

Mintha csak ráböktek volna a térképre, hogy itt legyen az új főváros?

Azt azért nem mondanám. Ha új fővárost szeretnénk, az inkább Łódź lehetne, ami konkrétan Lengyelország közepén van, és csak a 19. században épült ki. Gondolatkísérletnek mindenesetre érdekes. De bárhova is tennénk a fővárost, a múltja, a hagyományai, a karaktere, a mentalitása kisugározna az ország többi részére. Varsóból a Visztula homokos partjai, Krakkóból az osztrák–magyar idill, Poznańból a poroszok vörös téglafalai. Egy csomó alternatív történelem él egymás mellett, egyetlen országban. Szerintem nem Varsó a legszerencsésebb választás fővárosnak, de együtt kell élnünk vele. Ugyanakkor még mindig jobb, mint Berlin, ami sokkal unalmasabb, merevebb. Varsó legalább változik, fejlődik, mozgásban van. Akár egy nem hivatalos közép-kelet-európai fővárossá is válhat, ami befogadja a háború elől menekülő ukránokat, vagy azokat a fehéroroszokat, akik nem érzik jól magukat Lukasenko rendszerében. Hasonló szerepe lehet ebben a térségben, mint a Kaukázusban Tbiliszinek, ahol a saját országuk konzervatív légköréből kiszakadva otthonra találhatnak az örmények vagy azeriek. Számomra viszont Varsó sosem volt otthonos.

Még Praga negyed sem? Az nagyon más, mint a régi szoci vagy az újabb felhőkarcolós részek.

Praga érdekes. Talán az egyetlen hely Varsóban, ami valamennyire egyben maradt a háború után. De mindig is egy szegény külváros volt, és ma is elég szegényes. Megpróbál olyan lenni, mint itt Krakkóban Kazimierz, vagy Berlinben Kreuzberg, vagy mint nálatok, Budapesten a 7. kerület, szóval valamiféle művésznegyed, de én nem érzem a dinamikáját. A varsóiak nem az én embereim. Minden helyet próbálok megszeretni, de Varsót valamiért nem sikerült. Az a benyomásom, hogy innen, Krakkóból a Kárpátok látszanak, Varsóból viszont – átvitt értelemben – az Ural. Ez pedig nem túlságosan csábító. Mazóvia olyan, mintha több köze lenne Litvániához, Fehéroroszországhoz vagy Oroszországhoz. Persze az is lehet, hogy elrontotta a gondolkodásomat a sok utazás és kutatás, amikor azt vizsgáltam, hogy melyik mai város és térség milyen talajon áll, melyik tágabb régióban gyökereznek a hagyományai. De ha megnézzük a választási térképeket, láthatjuk, hogy mely helyek voltak az egykori Habsburg, Porosz vagy Orosz Birodalom részei, ez pedig engem igazol.

Nyugat- és Kelet-Magyarország között is van ilyen különbség, Budapest is más világ, de jó példa a két Németország is.

Igen, és ugyanez a helyzet Romániában vagy az egykori Jugoszláviában. Ahogy egyébként Ukrajnában is, Galícia és Lviv, vagyis Lemberg is nagyon más, mint a keletebbi régiók, bár a mostani helyzetben elmosódnak a különbségek. Nem akartam elhinni például, hogy bizonyos kárpátaljai falvakban a magyarok a mai napig nem beszélnek ukránul, de még csak oroszul sem, és fogalmam sem volt, hogyan lehetett olyan sokáig így élni a Szovjetunióban. Aztán amikor elmentem azokba a kis falvakba, közvetlenül a határ mellett, láttam, hogy önellátóak, és egészen a közelmúltig még egy rendes út sem vezetett hozzájuk. A Kárpátalja egyébként gyönyörű! Nem vagyok nacionalista, de megértem a magyarok fájdalmát Trianon miatt. Lengyelország is veszített területeket keleten, de kapott is nyugatról. 2014-ben, miután Oroszország megszállta a Krímet, Orbán nem véletlenül követelt autonómiát Kárpátaljának, de végül visszalépett tőle. Talán azt várja, hogy Ukrajna szétessen? Lvivben a háború előtt suttogtak arról is, hogy létre kellene hozni egy független, vagy legalábbis autonóm Galíciát, mert úgy érezték, kulturálisan a régi Közép-Európához tartoznak, nem pedig ahhoz a világhoz, ami a Zbrucstól, Lengyelország és a Szovjetunió egykori határfolyójától keletre fekszik. Egyébként neked is ajánlom Ukrajnát, izgalmas hely. De várj, lehet, hogy magyarként gondjaid lesznek Orbán miatt… Na jó, csak viccelek.

Igen, ezt legutóbb ugyanitt, Krakkóban, a Propaganda pubban kaptam meg. Ilyenkor mindig el kell magyaráznom, hogy nem minden magyar orbánista.

Putyin háborúja miatt a lengyelekben és az ukránokban van egy nagy adag ellenérzés az oroszokkal szemben, de a magyarokról nem gondolják, hogy mindegyikük oroszpárti. Amúgy a Propaganda már nem olyan jó hely. Régebben punk volt.

Melyek a kedvenc helyeid Krakkóban?

Ide, Kazimierzbe, a Piękny Piesbe járok, meg a Kortárs Galéria melletti Bunkierbe. De Krakkó is más volt a ’90-es években, amikor itt kezdtem el tanulni. Az óvárosba, a régi piactérre már ritkán járok, ahogy Budapesten ti sem jártok a Váci utcába. A krakkói óváros rohadtul turistás lett. Szép, de a helyiek nem ott lógnak. Szinte senki sem lakik arrafelé, a városnak ez a része csak egy váz. Épületek, intézmények, szállodák, ilyesmi. Szóval ide járunk, Kazimierzbe, ami régen önálló település volt. Vagy átmegyünk a Visztulán Podgórzébe, Dębnikibe. Régen ezek is külön városok voltak, sőt a Krakkói Köztársaság fennállása alatt a Visztula határfolyó volt, és az attól délre eső területek Ausztriához tartoztak, ami nyomot hagyott a tereken, a régi bérházakon. Ma is megvannak a saját piactereik, jókat lehet sétálni ezeken a környékeken. Szerintem a legrosszabb, ami történt Krakkóval, hogy bezárták a kioszkokat, és eltűntek a trafikok, az újságárusok. Kávézni sok helyen lehet, de újságot olvasni már nem menő.

Gdańsk, Poznań, Wrocław – mi a helyzet ezekkel a nagyvárosokkal?

Gdańsk német város volt, Hanza-város, ezért valamiféle külön entitásnak számított. Lengyelországhoz tartozott, de az emberek hollandul és leginkább németül beszéltek, míg vidéken a lengyel és a kasub nyelvjárás terjed el. A vidéki emberek élete sokáig változatlan maradt. Pomeránia lenyűgöző hely, és nagyon más az ottani lengyelség. De említhetem Szczecint is, ami közelebb van Berlinhez, mint a többi lengyel nagyvároshoz, és valamiért a helyiek a német falvakban olcsóbban vásárolnak házakat, mint a határon innen. Két elhanyagolt perifériáról van szó, amik egymás folytatásai, és ma már nem számítanak a határok. Poznań, a történelmi Lengyelország magja is más egy kicsit, de ott is végbement egy mentális germanizáció. Ezek a vidékek hasonlóak, mint Magyarország vagy Csehország, ahol a német és osztrák hatások olyan erősek, hogy már az ott élők sem tudják, mi a sajátjuk. Derék polgárok élnek arrafelé, de még táncolni sem tudnak rendesen. Wrocław meg egy egészen új város, a második világháborúban ott is sok épületet romboltak le, a német lakókat kitelepítették, a lengyelek pedig beköltöztek az üres házakba, aztán jött az 1997-es nagy árvíz, és a város mai képe csak azt követően alakult ki. Alsó-Szilézia városain még látszik a kultúrtörténeti örökség, amit a németek hagytak hátra, ránézésre olyan, mintha a Nyugat része lenne, de amit látunk, az csak egy civilizáció maradványa, ami mára eltűnt. Mondhatni, öngyilkos lett. A keletről jött telepesek lábára még mindig nem illik a németek cipője. A régi városokban sokkal több a potenciál, mint amennyit a lengyelek ma kihasználnak, mert sokáig fogaluk sem volt, hogyan kell működtetni egy németes precizitással felépített struktúrát. A közösségi élet gyakran kimerül abban, hogy van egy mozi. Galícia és Kárpátalja városaiba is szegény vidéki régiókból jött ukránok költöztek, akik nem ismerték az ottani életet, a szokásokat, nem volt helyi kapcsolatrendszerük. Ahogy a lengyelek elmentek Lvivből, úgy omlott össze a város, akárcsak Wrocław a németek kitelepítése után. És ilyesmi zajlott le Erdélyben, ahol a magyarok helyét román telepesek vették át.

Miért lettek fontosak neked ezek az országok és városok?

A környezetemről írok, arról a régióról, ahol élek. Ez a régió pedig tágabb értelemben Európa középső és keleti része. Ebbe beletartoznak Németország bizonyos részei ugyanúgy, mint a Baltikum vagy a Balkán. Fehéroroszországban, Ukrajnában és Kelet-Lengyelországban a mai napig érezhető az orosz befolyás, ahogy a térség nyugati részén és közepén a porosz vagy az osztrák–magyar, délen pedig az oszmán–török hatás. Ez az, ami meghatározza a gondolkodásomat erről a régióról, sokkal inkább, mint a mai határok. Bármi is történt a múltban, az visszahat arra, amit most tapasztalunk. Próbálom megérteni, mi történik a mélyben, bejárva ezt a régiót, és megpróbálom megtalálni, hogy minek mi az oka, ki honnan jött, hogy mindez számít-e, és ha igen, mennyire. Ennek a bolyongásnak talán valami célja is van, bár ezt gyakran csak utazás közben találom meg, és ettől lesz szórakoztató.

Többször jártál Magyarországon. Mik a benyomásaid?

Budapest Krakkóra emlékeztet, szerintem a budapestiek hasonlóak, mint a krakkóiak. Fél évig éltem a városban, és mostanában is gyakran meglátogatom. A Keret klub a kedvenc helyem. Vannak kocsmák, ahol találkozhatsz és beszélgethetsz érdekes emberekkel.

De magyarul nem beszélsz.

Tanultam valamennyit, az ottani tartózkodásom alatt intenzívebben, de igazából csak az egyszerű dolgokat tudom, például rendelni valamit. Ha nem használom, elfelejtem a szavakat.

Van az a közhely, hogy a kelet-közép-európaiak nem olvassák egymás irodalmát és nem követik a környező országok politikai eseményeit, mi legalábbis provinciálisnak látjuk a saját kultúránkat és közéletünket. Lengyelországban hogy működik ez?

Volt egy robbanás, amikor a Czarne nevű könyvkiadó, ahol én is publikálok, a ’90-es évek végén elkezdett közép-európai, többek között magyar írókat kiadni. Ti amúgy egy kicsit kilógtok ebből a kelet-európai brancsból, és nemcsak a nyelvetek, hanem az osztrákokéhoz hasonló zárkózottságotok miatt is. Mintha kívül akarnátok maradni az egészen. Ez persze nem mindenkire igaz, a magyarországi kiadóm és jó barátom, Kiss Barnabás például nagyon lelkesedik a közös identitásunkért. De tény, hogy a szláv írók könnyebben kommunikálnak egymással, ezt tapasztaltam például akkor, amikor Visegrádi-ösztöndíjjal voltam Pozsonyban. A cseh és a szlovák részvevőnek és nekem megvolt az a könnyebbségünk, hogy az angol mellett szláv keveréknyelven is beszélgethettünk egymással, ami a magyar kollégának hiányzott. A nyugat-ukrán írók közül többen is tökéletesen tudnak lengyelül, velük is gyakran találkozunk, iszunk, beszélgetünk. De a délszlávokkal is jól megértjük egymást, vagy a baltiakkal, akiknek azért más a nyelvük. Olvasunk román szerzőket is.

Akkor ezek szerint ez tényleg nemcsak a nyelvről szól. Mi a tízmilliós népességünket és a szűk nyelvi piacunkat szoktuk emlegetni, de nyilván van itt más is.

Persze, Szlovákia lakossága öt-, Szlovéniáé kétmillió. És hiába beszélünk rokonnyelvekről, kevés könyv jelenik meg például az összes volt jugoszláv tagállamban. Máshogy is fejlődnek, más a kultúrpolitikájuk, bezárkóznak a saját piacukra. Jugoszlávia felbomlása után még formálódik a saját kultúrájuk. Ukrajnával is hasonló a helyzet, mivel a Szovjetunió része volt, orosz nyelvű kultúrával, ezért még tíz évvel ezelőtt sem volt magától értetődő, hogy Harkovban vagy akár Kijevben ukrán nyelvű könyvtárak és könyvkiadók működjenek.

Visszatérve a magyarokra, kiket olvasnak a lengyelek?

Ismerik nálunk Krasznahorkai Lászlót, Spiró Györgyöt. Elég népszerű volt például Bibó István, mivel őt is az érdekelte, ami a tágabb régióban történik. Ma már vicces, hogy Orbánék kollégiumát annak idején éppen róla nevezték el. Tudom, hogy az még egy liberális Fidesz volt, de nem vagyok benne biztos, hogy Orbán személyisége annyira más lehetett.

Ha már újra szóba jött Orbán, látsz valami tendenciát abban, hogy a térség legtöbb országában gyakran kerülnek hatalomra hasonló vezetők?

Engem nagyon meglepett az a rendszer, ami Magyarországon kiépült. Nekünk, lengyeleknek is hasonlóak a problémáink, vagy éppen a cseheknek, de más úton járunk. Kaczyńsky kezdetben idealista volt, csak a pártját próbálta hatalmon tartani, de nem lopott. Egy idő után aztán megértette, hogy ha hatalmon akar maradni, pénzt kell szereznie, és jöttek a kétes ügyletek. Minden intézményt a kezébe akart venni, és nem törődött az alkotmánnyal, mégsem ment el addig, mint Orbán. Ami nálatok történik, az Fico Szlovákiájához, de még a balkáni államokhoz képest is más. Orbán igazán trükkös, és ő inkább a kivétel, mint a szabály. Persze, ott van Vučić Szerbiában vagy Gruevszki Macedóniában, de Jugoszlávia szétesése után ezeknek az országoknak nem sok idejük volt arra, hogy kialakítsák saját politikai berendezkedésüket. Amit Orbán csinál, az viszont a délszláv mintától is eltér. Amikor évekkel ezelőtt Gyurcsány Ferenccel beszélgettem, tudtam, hogy egy szélhámossal beszélek. Próbált ártatlannak tűnni, de láttam, hogy kellően dörzsölt, ugyanakkor mégiscsak egy közép-európai politikus. Orbán más. Ő egy igazi ragadozó. Nem kedvelem a fickót, de azt kell mondanom, nagy játékos. Globális szinten játszik, pedig csak egy tízmilliós országot vezet. Ez azért nem semmi. Azt hiszem, egyszer nagyot fog bukni. De az is lehet, hogy ha Magyar Péter megnyeri a következő választást, négy évvel később megint Orbán jön. Emlékszem, pár éve mekkorát bukott Simicska, aki szintén a Fidesz környékéről érkezett. Csodálatos történet. Ő volt az ország második legbefolyásosabb embere, és úgy viselkedett, mint egy kiskamasz. Úgy látom, Magyarországon az egész ellenzék liberális, és nincs helye a baloldali politikának, már csak azért sem, mert a Fidesz politikájának is vannak baloldali elemei. Az emberek pedig készek feláldozni néhány szabadságjogukat a szociális biztonságukért.

Említetted a Baltikumot is. Mik az élményeid a balti államokról?

Észtország olyan, mint Finnország vagy Svédországgal, szóval, mintha egy skandináv ország lenne. Tallinn tengerparti város, Hanza-város, Hamburghoz vagy Gdańskhoz hasonló. Lettország ugyancsak északi jellegű, Riga szintén kikötőváros, de az ottani polgárok oroszországi németek leszármazottai. Litvánia viszont sokkal inkább közép-európai állam, egy szárazföldi fővárossal, Vilniusszal. A közös történelem miatt a litvánok mentalitása a lengyelekével rokon, csak egy kicsit introvertáltabbak. De a Baltikumban jelentős orosz kisebbség is él, akik nem szívesen tartoznának Oroszországhoz. Ez már csak az életszínvonal miatt is érthető. Jártam viszont Észtország észak-keleti részén, az orosz határ melletti Narvában, ami egy túlnyomórészt orosz ajkú város, sokan néznek orosz csatornákat orosz propagandával, és nem tudnak észtül, ezért a városban angolul kell beszélniük, mert az észtek meg nem hajlandók oroszul megszólalni. Ezek az orosz kisebbségiek vajon mit választanánk, ha Oroszországhoz csatlakozhatnának? Talán mást mondana szívük, és mást az eszük. Nemrég készítettem egy interjút egy litván újságíró barátommal, többek között az orosz fenyegetésről. Észtországban és Lettországban azért is tartanak Putyin esetleges területi követeléseitől, mert a lakosság negyede vagy ötöde orosz. Litvániában ugyan jóval kevesebben vannak, az ő déli határuk mentén viszont húzódik egy folyosó Fehéroroszország és Kalinyingrád között, ezért ők is nagyon félnek. De nem hiszem, hogy az oroszok NATO-tagállamokat rohannának le.

És hogy látod mostanában a már szintén emlegetett Balkánt?

A Balkán jó hely. Rengetegszer voltam már ott, de most a szerbiai tüntetések miatt utazom oda. Nemrég Montenegróban is voltak tüntetések. Cetinje békés város, de joggal lettek dühösek, amikor az a fickó több embert megölt abban a kávézóban. Macedóniában is épp most történt egy tragédia, amikor tűz ütött ki egy diszkóban, hasonlóan sok áldozattal, mint évekkel ezelőtt Romániában. A tiltakozások ilyenkor az államok vezetői ellen irányulnak, akik nem tesznek meg minden óvintézkedést, hogy ezeket a baleseteket elkerüljék. Nem tartják be a biztonsági előírásokat, vagy túl gyengék a szabályok, illetve nem fejlesztenek, nem újítanak fel bizonyos dolgokat. És ha az államok nem törődnek az állampolgáraikkal, az életekbe kerülhet. Görögországban is vonatbelesetek miatt tüntettek, ahogy Újvidéken is a vasútállomás összeomlása okozott tragédiát és indított el tüntetéseket. Úgy gondolom, ez egy igazán érdekes év lesz a Balkánon, és a megfelelő pillanat, hogy könyvet írjak Szerbiáról. Belgrádban fogok lakni, mert sok minden ott történik. Onnan pedig könnyen eljuthatok Szabadkára, Újvidékre vagy Nišbe.

Mit szeretsz a leginkább a Balkánban?

A Via Carpatiában is írtam arról, hogy egy magát magyar nacionalistának valló ember azt mondta, nem szeretné, ha Szabadka újra Magyarországhoz csatlakozna, mivel a városnak van egy balkáni pezsgése, és ez sokkal jobb, mintha egyike lenne az unalmas magyar városoknak. Aztán ott van Újvidék, ami inkább szerb, mint magyar, amúgy meg egy tipikus Habsburg város. Vagy nézd meg Niš építészetét, ami jellegzetesen oszmán, de mindent megtesz, hogy ne legyen az. Jó példa a muszlim befolyásra a Szandzsák is, különösen Novi Pazar. Érdekes helyzetben van Bulgária is. A kommunista időkben sok pénzt fektettek az oktatásba, ezért ma is kimondottan műveltek. Ha az ember bolgárokkal beszélget, egy nagyon klassz perspektívát láthat ebben a Közép-Európa és Törökország között elhelyezkedő országban. A konyhájuk is sokkal gazdagabb, mint a szerbeké, akik csak csevapot meg pljeskavicát esznek. Miután felszabadultak a török megszállás alól, elkezdték építeni az európai kinézetű városaikat, mint amilyen Szófia, de ott van például Plovdiv, ahol a hagyományos bolgár építészet keveredik a muszlimmal. Veliko Tarnovo pedig egy mesebeli város, ami egy hatalmas kanyon partján, a hegy tetején épült. Másrészt, ha Bulgária egyes régióiba, például északnyugatra mész, nemcsak szellemvárosokat, hanem szellemvidékeket is találsz, ahol szinte senki sem él. Láthatsz ortodox templomot, minaretet, mecsetet, kurva régi szovjet autókat kerekek nélkül, meg rozsdásodó és üres házakat. Lom városa a Duna partján szinte teljesen üres.

Hol érzed magad a legjobban?

Krakkón kívül Budapesten, Újvidéken, Szabadkán, Nagyváradon, Temesváron, Kolozsváron, a Székelyföldön bárhol, vagy Ungváron, de nagyon sok más helyen is. Miután jobban megismertem a régiót, hajlamos vagyok könnyen asszimilálódni. Kialakítottam valamiféle identitást, ami a galíciai származásom meg a rengeteg utazás és kutatás miatt nemcsak lengyel, hanem talán az Osztrák–Magyar Monarchia, egy már nem létező birodalom identitása. Oké, Ausztria elég unalmas, de a perifériákat nagyon szeretem. Boldog vagyok, hogy egy rég halott birodalom perifériáján élhetek.

Említettél magyar írókat, de kit ajánlanál a mai lengyel szerzők közül, és mik a kedvenc lengyel filmjeid, zenéid?

Míg én főleg politikáról és kultúráról írok, Andrzej Stasiuk inkább a benyomásairól. Ő is beutazza Közép-Európát, de ugyanúgy Oroszországot vagy Kazahsztánt is. Nagyon érzi, hogyan kell szuggesztíven írni. Ha a lengyel filmek közül csak egyet mondhatnék, akkor Wojciech Jerzy Has Kaland a Sierra Morénában című filmjét ajánlanám, ami Jan Potocki 19. századi regényéből készült, tele cigány meg arab mágiával, és bár Andalúziában játszódik, Lengyelországban forgatták. Lengyel zenét nem tudok mondani, mert a Spotify mostanában etióp zenéket dob fel nekem. Miközben ezeket hallgatom, remekül tudok írni. Fogalmam sincs, hogy a Szahara és a Száhel zenéi miért olyan nagyszerűek, főleg, ha blues- és jazzmotívumokat is használnak. Elképesztő! Olvasok, de alig tudok valamit róluk, és még sosem jártam ott. Ezekben a kibaszott szegény, Isten háta mögötti országokban születik a legjobb zene a lazításhoz, kikapcsolódáshoz.

A lengyelországi útinapló első része itt, második része itt olvasható.