Térdig érő Trianon

Beszámoló a Dadabánya Underground Művészeti Fesztiválról

Nagyjából nyolc évvel ezelőtt Tatabánya felettes énje elbambult egy pillanatra, így jöhetett létre a Dadabánya Underground Művészeti Fesztivál, ami igen nagy szó volt ebben kulturális kohézióját vesztett városban. Először ipari és zajzenei fesztivált akartak, de állítólag akkor a polgármesteri hivatal referense bezárta magát az épület pincéjébe, és úgy visított, akár egy hibás körfűrész. Fellépőnek kiváló lett volna, de a mentálhigiénés határokat érdekmentesen illik betartani, gyorsan elővarázsolták hát az underground szót a kalapból, majd beütött a nyugi.

Ez már a nyolcadik alkalom, és nem történt tragédia abból, hogy a kolbász- és sörfesztiválok árnyékában meghúzódik egy színvonalas, de az átlagpolgár számára alig látható program, aminek hatására nem akar öngyilkos lenni a vidéki értelmiség. Orcsik Roland és Reichert Gábor irodalmárokkal neki is indulunk tizennégy órakor a Bányászati és Ipari Skanzen felé, ami kiváló helyszín egy minifesztivál számára. Mindhárman tudjuk: Dadabányára járni világnézet, amit szépen alá is támaszt a Mindenki Kapja Be zenekar neve, plusz egy impozáns dalrészlet tőlük: „Legyen mindenki egyenlő, térdig érő néger nő.” Előtte „a Trianon is tök szar vót” mondat is elúszik a fejünk felett, majd egy bányagép oldalának ütközve megsemmisül. Sportfröccs, Unicum, sportfröccs, Dreher, árnyékos pad, irgalmas Isten. „Tudtat, hogy Kant mindig ugyanazt reggelizte, Rilkének meg monogramos zoknija volt?” „Bankkártyával lehet fizetni?” „Micsodáért? Rilkéért?”
 

Sajnos az egyébként nagyon szimpatikus, tudatig tetovált pultosoknak nem mindig működik a termináljuk, elég nehezen lehet kártyával fizetni, meg vagyok győződve róla, hogy Rogán Antalék blokkolják, de lehet, hogy tévedek. Közben megjön Szénási Zoltán, az ország legelső Babits-szakértője, aki simán megnyerne egy David Lynch-hasonmásversenyt, ezt többen meg is állapítják az ölelő bányászfák lombjai alatt. Reichert szerint inkább Paulie-ra hasonlít a Maffiózókból, de nem veszünk össze ilyen semmiségen.

Majd elfelejtem, az eseményt még a Mindenki Kapja Be zenekar előtt Réz András esztéta nyitja meg, és a koncertek előtt is felvezető stand-upokat rögtönöz. Ebben az évben olyan ívet húz Héphaisztosz, Marcel Duchamp és a Vágtázó Halottkémek között, hogy pár lelkes rajongó majdnem újranyitja a mit tudom én hányadik aknát a skanzen közepén. És hirtelen megjelent vagy háromszáz ember mint közönség.

Asztalunknál a Kontramodern Halmazállatok Kontroll Csoporttal átitatott posztpunkja alatt az irodalom viszi a prímet, repkednek a nevek Homérosztól Tolnai Ottóig és vissza, néha kihallgatok a beszélgetésből, oké, rendben van, vissza Juhász Ferenchez, Pilinszkyhez, a deKON-csoport spirituális örökségéhez. Vidáman állapítom meg, hogy köröttünk egyre több a fiatal és kiöregedett punk, a pultnál pedig megpillantom Lemmy Kilmister szellemét egy kalapos bácsi formájában. Megérkeztem, innen már a csoda vezérel.
 

Lemmy felfedezése után bemegyek a skanzen épületébe, ahol éppen Nagy Zopán költő-fotós tart dadaista performanszot, jelentsen az bármit is. Jelent, állapítom meg belső és külső izzadásban, csak annyira erőlködik értelmezői énem, hogy majdnem pánikrohamot kapok. Nem tehetek róla, és persze Zopán sem, de nekem a neoavantgárd ezen területe mindig taposóakna. Kint a képzőművészeti blokk keretében, ahogy az lenni szokott, festők festenek bárkivel, aki éppen arra jár, egyikük éppen Spongya Bob alakú tükörtojásokat illeszt a vászonra, ettől megnyugszom, visszatér a valóság.

A Dadabánya első csúcspontja, mindenképpen Para-Kovács Imre és népi zenekara, a KetaminEszkort. Bevallom, Para az én hősöm, nagyon sokáig rajongásom tárgya, leginkább az „ős-” Magyar Narancsban megjelent Én-teriőrjei miatt, amelyekhez hasonlót azóta sem olvastam sehol. A KetaminEszkort töményen társadalomkritikus szövegei megteszik gyógyító hatásukat, tutira javítanak a DNS-spirálomon. Bár a slam néha didaktikus, hátul a dj olyan jó értelemben vett beteg, sötét, néha ambienttel kevert trip-hop-alapot tol, hogy le a kalappal. Persze lehet, hogy nem is ambient és nem is trip-hop, de beteg és sötét, az biztos. Aztán meglepődve konstatálom, hogy nem messze tőlem egy helyi szélsőjobbos politikus mennyire élvezi Paráék produkcióját. És még fólia sincs a kezében, hejj!

Ebben a feldobott hangulatban futok össze Dóczy Alpár barátommal, aki, ha jól emlékszem, pár éve még a Lyuhász Lyácint Bt-vel jár itt, most egy kiállítást rittyentett pár bécsi képzőművésszel az épület egyik nagyobb termében. Fel is kérem, tartson már egy rögtönzött tárlatvezetést, és ő szívesen megteszi. Minden alkotáson van egy QR-kód, amit a telefonjával beolvasva az ember egy mesterséges intelligencia által generált zenét vagy hangmintát kap arról, hogy az AI mit gondol az adott képről, szoborról. Valami ilyesmit jegyzek meg, de felelősséget nem vállalok érte.
 

Az izgalmas tárlatvezetés után oldalról egy kéz jéghideg fröccsöt nyom a kezembe. Nem látom, ki az, csak remélem, Szent Borbála, a bányászok védőszentje jutalmaz meg így. Jön a második csúcspont: a Sajnosbatár-koncert. A zenekart a kortárs magyar költészetet néha kenterbe verő transzcendens dalszövegeiről és stílusokon átívelő dinamizmusáról lehet ismerni, ami valahol a pszicho- és garázsrock, a csárdás punk, valamint a trash swing határai között mozog, vagy nem, de az biztos. A dalokban legalább háromszor-négyszer dallam- és ritmusváltások, amit a lelkes táncolók meglepetésemre szinte pontosan lekövetnek. Az aha-élményem akkor térdepel a mellkasomra, mikor az egyik szövegben elhangzik Jimmy Hendrix neve, és abban a pillanatban a zenészek már be is illesztik a Foxy Lady néhány taktusát a dalba. Plusz egy szóló-töredék. „Igen, úgy ugatunk a világra, mint egy kékhajú néni kutyája”, énekelem együtt a zenekarral, mikor valaki lágyan belesúgja a fülembe, hogy „bazdmeg, az a nő a hátad mögött, a seggedet fényképezi.” Hátranézek és egy rám szegezett hatalmas objektívet pillantok meg. Nagy segg, nagy objektív, gondolom magamban, és éneklem tovább a kék hajú néni kutyáját. A Sajnosbatár abszolút felpörgeti a közönséget, a frontember remekül kommunikál velük, és még akkor sem sértődik meg, amikor valaki bekiabálja oldalról, hogy a kurva anyád, inkább önreflexív módon kihúzza a csávó méregfogát.

Az utolsó fellépő, a Kinopuskin koncertjéből már nem hallok sokat, Eszter lányommal és barátnőjével, valamint Orcsik kollégával szedelőzködünk közben. Némi hamis vokál azért még veri a hátamat, mikor kiérünk a kapunk. Hazafelé természetesen betérünk a Kis Casa/Sarlóba, ahol kitörő örömmel fogadják vidám négyesünket. „Te, ezek itt nagyon szeretnek”, állapítja meg Roland, és legyen itt a vége, olyan szép. Pont.

Fotó: Mészáros Gábor / A Vértes Agorája