Hopp, itt egy pszichológus, hopp, ott egy pszichológus. Helyettesíti-e a tudomány a politikai vitákat, teremt-e helyettük reménybeli konszenzusokat?

A március 15-i poloskás beszéd után felszólalt és petíciót írt alá a dehumanizáló retorika ellen sok ezer honfitársunk, segítők, pszichológusok, pszichiáterek, terapeuták, szociális munkások, ilyesmit tanuló egyetemisták. Szakmai és emberi kötelességüknek érezték, írják.

A Pride-ot célzó alkotmánymódosítás tárgyában felszólalt másfelől Bagdy Emőke pszichológus is, ő is saját szakmai és emberi lelkiismeretét követve, nyilván, és elmondta, hogy a Pride rossz hatással lehet a gyerekekre. Ő is a tudományra hivatkozik, onnan tudja. A kollégái szerint ő tudománytalan, szerinte nem, ugyanis őt is egyedül a fejlődéslélektan eredményei befolyásolják, ez nem világnézeti kérdés. Ellenfelei szerint sem világnézeti kérdés az ő álláspontjuk, hanem objektív, tudományos tény.

Bagdy Emőkének szerintem lényegileg – abban, amit el akart érni megszólalásával, abban, hogy tudományos legitimációt próbál keresni a Pride piszkálásához – nincs igaza. A petíciót aláíró fentebbi pszichológusoknak pedig igaza van abban, hogy a miniszterelnök jobban tenné, ha nem minősítené riválisait alacsony presztízsű, népszerűtlen ízeltlábúaknak. És mindez – az, amit ők mondanak, és az is, amit Bagdy Emőke, valamint az, amit én – természetesen világnézeti állásfoglalás. És ez az, amiben viszont egyik félnek sincs igaza, se Bagdy Emőkének, se petíciózó kollégáinak.

Nem elsősorban azért, mert a tudományban is vannak viták, hanem inkább azért, mert a társadalomtudomány – bár világnézeti előfeltevésektől sohasem egészen mentes, de mégiscsak – leíró ambíciójú szellemi tevékenység, a demokratikus politikai folyamat pedig többek között állandó, folyton megújuló közösségi normaképzés is, a jog nem leírni, hanem szabályozni kíván folyvást alakuló emberi viszonyokat. Ehhez nélkülözhetetlen, de nem elégséges az emberről megszerezhető tudományos tudás, amelyet manapság elsősorban a pszichológiától remélünk. Még azt is a lélektan belátásaival kívánjuk igazolni, amit eleve, magunktól is mind tudunk.

Ha van valamennyi igaza Bagdy Emőkének abban, hogy a Pride megijeszthet gyerekeket, felkavarhat kamaszokat, és naná, hogy ez az állítás igaz, hiszen miért ne volna igaz, szóval hogy ha ezt „tudományosan” kinyomoztuk, akkor az a kérdés, hogy milyen politikai cselekvés következik ebből. A Pride betiltása? De ha fokozottan érzékeny, sérülékeny embereknek, akikre kötelességünk vigyázni, rengeteg minden okozhat bizonytalanságot, megrázkódtatást, és ezek a megrázkódtatások nem mind kiküszöbölhetőek az életünkből, akkor jó ötlet-e a tiltás? Ha rengeteg olyasmit láthatnak bármikor az utcán, ami megijesztheti, elbizonytalaníthatja, zavarba hozhatja őket, be kell-e tiltanunk a világot úgy, ahogy van? Bagdy Emőke említi a bohócokat, tőlük is sokan megijednek. Őket, bölcsen, senki sem szeretné betiltani.

Mit is tud még tenni az állam a tiltó jogszabályok végrehajtatásán kívül? Persze, felettébb érthető, ha errefelé mindenkinek a tiltás jut eszébe arról, amit az állam csinálni szokott, de van más is a tarsolyában, bármilyen meglepő.

Intézményhálózatokat tud működtetni, közszolgáltatásokat nyújtani, ez neki az egyik feladata. Közoktatási rendszert, mondjuk, megfelelően érzékeny, képzett, megfizetett pedagógusokkal, pedagógiai segédszemélyzettel, pszichológussal, szociális munkással, akik képesek beszélgetni arról, ami ijesztő, akik képesek oldani a szorongást, segíteni nyelvet találni kérdések feltételére, helyreállítani a biztonságérzetet, eltenni, megérteni a tapasztalatokat.

És a szociális integrációra irányuló erőfeszítéseivel az állam tehet még azért is, hogy a polgárai, a szülők és majdani szülők is képesek legyenek megbeszélni a gyerekeikkel az őket érő zavaró, szorongató, érthetetlen ingereket. A dolog kulcsa a megfogalmazáshoz szükséges bizalom, a beszélgetés. Az elhallgatás, a betiltás éles ellentéte.

Ezen a ponton, Bagdy Emőke megállapításán túl kezdődik tehát el az újraelosztásról, a közszolgáltatásokról szóló, demokratikus politikai vita. Pont ott, ahol a „tudomány” véget ér.

Hasonlóképpen, a szociálpszichológiai kutatások megerősítették és pontosabbá tették azt a józan belátásból táplálkozó tudásunkat, hogy kártevőként tüntetni fel a másikat ritkán szül jó vért. Ez a szintén nem túl merész belátás a politikai vita határairól szól: hogyan nem beszélünk politikai nézetkülönbségek megvitatása, a honpolgárok meggyőzésének kísérlete közben.

Ideális esetben ugyanis erről a kérdésről nem folynak politikai viták, e tárgyban széleskörű konszenzus honol a honban szerteszét, de – hogy, hogy nem – ma Magyarországon nem ez a helyzet. Ezt a konszenzust érdemes volna – és nagyon nehéz lenne – helyreállítani. Úgy, hogy bejelentjük azt, hogy mi a tudományos, világnézetileg semleges, objektív lélektani igazság, aztán várjuk, hogy az ilyen módon, egy petícióban felvilágosított honfitársak beálljanak zászlaink mögé, a jóindulatot nem vitatva, nem fog menni. Erről nagyon sok empirikus bizonyíték áll rendelkezésünkre, bizonyított tény, ugye, amely az emberi lélek ismerőit aligha lepheti meg. Tessék csak szépen körülnézni. Tényleg az lehet a baj, hogy nem írtunk elég tudományos petíciót?

A szakmai-tudományos igazság deklarálása egyszerűen belevész a médiazajba, azonnal világnézeti szelekciós mechanizmusok veszik kezelésbe, és már az is „világnézeti” (kampánystratégiai) alapon dől el, hogy ki láthatja. Mindig lesz a mi kutyánk szakvéleményével szemben másik, ugyancsak a szakmai tekintéllyel, a puszta névvel argumentált ellenpszichológusi ellenszakvélemény. Mindig lesz reális esély arra, hogy az így természetesen világnézeti vitává váló csetepatéban ki-ki túllépi tényleges szakmai kompetenciáját. Továbbá lesz pártlojalitási, szerelmi alapon én pszichológusom, te pszichológusod, baráti és ellenséges tudományos igazság.

Jó, tegyük fel, hogy a pszichológia tényleg tudja az emberről a valódi és teljes igazságot, egyre pontosabban, ahogy a kutatások fejlődnek, és az eszközök, a módszertan mind megbízhatóbbak lesznek, aki pedig a szakma művelői közül mást mond, az sarlatán vagy áruló, a tudományos sztenderdek és objektivitás árulója (mindig a másik az). Az ő álláspontját talán nem ugyanolyan módon, a tudományos tekintélyre hivatkozva fogja terjeszteni a világszerte immár végképp és egyre inkább zárt világnézeti klubokat működtető sajtó? Még ha mindenben igaza is van az egyedül igazi szakembereknek, érdemes így megnyilatkozni? Ha esetleg mégsem, akkor hogyan érdemes?

Nem egyszerre üzenve az egész nemzetnek, a tudomány tekintélyére hivatkozva lezárni a kérdéseket első megszólalásunkkal – így nem lehet újraépíteni a konszenzust. Sokkal lejjebb kell kezdeni, sokkal kisebb léptékben. Különböző, mediális és közvetlen közegekben vitákat elindítani, érvelni, figyelni a félelmekre és az indulatokra, fokozatosan, várva, hogy ezek a közegek elkezdjenek érintkezni egymással. Ehhez viszont előbb még a vonatkozó közegek újrateremtésére is szükség volna, mert leépültek. Eltűntek. Közösségeink egyre inkább virtuális közösségek, érzelmi késztetéseinket egyre inkább konstruált látványok iránti rajongásra és gyűlöletre, politikusok Facebook-odalára, spektákulumokra pazaroljuk, érzelmi életünknek mind nagyobb részét tölti ki Orbán Viktor, Magyar Péter vagy Gyurcsány Ferenc médiareprezentációja, ezek az emocionális projekciók helyettesítik a szűkebb és tágabb közegeinket. Mindezt a Covid-járvány időszakának elzártsága és tartós utóhatásai (az állandó online „meetingek”, a kiköltözés az „alvóvárosokba”, a „home office”, az élet ritmusának szétzilálódása) csak még tovább erősítették.

A társadalomépítésen kívül minden „politikai” cselekvés csak indulatlevezetésre, önmegnyugtatásra lehet jó. Persze, az is valami.