„Azok az emberek, akik azt kívánják, hogy a B-ben szerepeljünk, azok most boldogok, viszont amikor a következő Nemzetek Ligája lesz, akkor nem lesznek boldogok, mert visszamegyünk az A-ba; vagy akik azt kívánják, hogy ne legyünk a vébén, azok nem lesznek boldogok, mert megyünk a vébére.

[...]

Nekem az összes meccs [a kedvencem], amelyiken tudtunk győzni vagy pontot szerezni, és boldoggá tenni azokat a szurkolókat, akik minden mérkőzésen mögöttünk állnak, kihangsúlyozom, minden mérkőzésen, még akkor is, ha nem megy úgy a csapatnak, akkor is. És akik nem tudnak nekünk szurkolni, mikor vesztésre állunk, akkor se szurkoljanak, amikor nyerésre állunk”

– nyilatkozta Szoboszlai Dominik a Törökország elleni 0–3 után, sokak ellenszenvét kiváltva ezzel.

Én viszont messzemenőkig megértem őt.

Nem a fontosabb dolgokról kéne inkább írni?

Sorolok párat a rend kedvéért: több mint egy évvel a választások előtt már ezerrel pörög az állami szintű dehumanizálás; radikálisan csorbították a gyülekezési jogot; a szomszéd ország Ukrajna nevű terület, illetve Ukrajna elnevezésű probléma lett az Orbán-szótárban; békésen füvező fiatalokat vegzál a hatóság; és mi is van pontosan azzal a pár száz milliárddal a Magyar Nemzeti Bank körül?

Hidd el, engem is érdekelnek ezek! A vébé-kijutásra esküszöm, hogy felzaklat egy csomó fontos dolog!

De azért ha mélyen magamba nézek, el kell ismernem, hogy majdnem ugyanennyire bosszantanak a magyar labdarúgó-válogatott ellendrukkerei, akiknek Szoboszlai üzen. Hogy a válogatott meccsek után én is mazochista dühvel böngészem a Telex- és 444-kommenteket, pörgetem az üzenőfalat, vadászom az Orbán-centrikus világkép ezerszer hallott hülyeségeit. Még száz stadiont, ezeret! Meg kéne emelni a fizetésüket, biztos az a baj! Majd a Lakatlan-szigetek ellen! Gyűlnek a screenshotok a haveroknak: nézzétek, egy újabb jellemhibás!

El kell ismernem, ez nem úriemberhez illő viselkedés. De sajnos nehezen tűröm a cinizmust, a kárörömöt. Bénító érzés, hogy valaki, akinek nem ártottam, azt ünnepli, hogy nekem (nekünk) most – szerinte – rossz. Hogy öntudatos felületességgel ellenségként kezel, vagy ami még rosszabb, hülyének néz, bennem pedig nincs annyi krisztusi szeretet, hogy felülemelkedjek ezen, és ne viszonozzam a gesztust. Biztos a macsó focis közeg az oka!

De miért foglalkozik az ellendrukkerekkel Szoboszlai?

És miért foglalkozik velük a szakmai körökben abszolút megbecsült, sikeres edzőnk, Marco Rossi, annyiszor és olyan mértékben, hogy az már-már nevetséges szélmalomharc-számba megy? Nem kisstílűek egy kicsit? Ha hátralépek kettőt, azt mondom: de igen. Én is az vagyok. Ezért azonosulok velük, ezért nézem el nekik.

Szoboszlai és Rossi sportemberek, én meg sport-, vagy szűkítsük, futballrajongó vagyok, rengeteg honfitársammal egyetemben. Nekik ez a munkájuk, nekem ez (minimum) a hobbim. Azt szeretnénk, hogy a csapatunk, a magyarok csapata küzdjön a legjobb tudása szerint, legyen a pályán alázatos, okos, ügyes, kreatív, önfeláldozó, és végső soron lehetőleg nyerje meg ezt az általunk olyannyira szeretett játékot a másik csapat, a mások csapata ellen, amely nyilván ugyanezzel a céllal lép pályára. Jóérzésű szurkoló éppen ezért soha nem tekint ellenségként az ellenfélre – ahogy Hajdú B. István kommentátor nagyon helyesen megjegyezte a harmadik bekapott gólnál: „nem kellene dobálni őket, mert tették a dolgukat”.

Lehetne ez egy másik írás témája: ahogy a fenti eset mutatja, egyáltalán nincs minden rendben a magyar szurkolói közeggel sem. Nagy felelőssége van ebben a meccseket közvetítő közmédiának is: jó volna például, ha a kommentátori állásban és a stúdióban nem hallgatná el mindenki szemérmesen az ultrák közt időnként felcsendülő ki nem ugrál, büdös román-ozást. Rossz példa, rosszfejség, egy Hajdú B. típusú tekintélyszemély igazán felhívhatná erre a figyelmet, lenne edukatív értéke. A rivalizálás önmagában nem egészségtelen dolog, de nagyon könnyen válhat azzá.

Az ellendrukker viszont más tészta: ő egyáltalán nem rivalizál. Sőt, biztos lehetsz benne, hogy szerinte az ellenfél félgőzzel játszott – még így is megvert, vagy csak ezért kapott ki. Az (általam ismert, klasszikus) ellendrukker egyetlen dologra vágyik: hogy bebizonyosodjon a magyar válogatott tehetségtelensége, ellenszenvessége, alkalmatlansága, azaz minél kényelmesebben az Orbán-rendszer metaforáját láthassa belé, és örvendezhessen annak kudarca felett. Egyáltalán nem érdekli a sport: sportszerűtlen. Gonoszkodik, szemétkedik, látszólag öncélúan. Semmi baj nem lenne azzal, hogy nem érez magáénak egy történetet, de ő nevetségessé akarja tenni azt, a mások történetét. Ezzel pedig a történet szereplőjévé, méghozzá negatív szereplőjévé válik: rosszindulatú, kókler rezonőrré.

Természetesen szemet hunyhatna az ellendrukkerek fölött Szoboszlai és Rossi, biztosan elegánsabb volna – de neked, aki szakácsként dolgozol, vajon nem esne rosszul, ha egy hangos tábor napról napra abban reménykedne, hogy elsózod az ételt, és a vendégek elégedetlenek lesznek? Majdnem hozzátettem azt is, hogy ez a bizonyos tábor nagyon utálja a tulajdonost, de nem, rossz analógia. Orbán Viktor nem a magyar válogatott tulajdonosa.

Mi köze Orbán Viktornak a magyar válogatotthoz?

Talán senki nem gondolja, hogy ma Magyarországon, állami szinten bármilyen érdemleges döntés születhet a miniszterelnök tudta, hozzájárulása nélkül. Pláne nem egy prioritásként kezelt területen. Ennyiben tehát – közvetetten – egészen sok. A válogatottnál folyó szakmai munkát a Magyar Labdarúgó Szövetség koordinálja – én úgy látom, jól –, a játékoskeret harmadát-felét a hazai bajnokságból érkező játékosok teszik ki, és akik külföldön játszanak, azok is nagyrészt legalább tizenéves korukig itthon nevelkedtek. Milyen jelentős változások történtek az elmúlt tizenöt évben? Kétségtelenül nagyot fejlődött az infrastruktúra, ugyanakkor aránytalan, túlárazott módon – vajon a Puskás Arénán kívül hány új stadionra volt szükség ebben a formában, ennyiért? Jelentősen versenyképesebb lett az NB1 az elmúlt tizenöt évben? A nemzetközi kupaporondon elért eredmények világosan mutatják, hogy nem, az egy-két-három magyarral felálló Fradi relatív sikereiből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Berobbant a nagy csinnadrattával, végtelen TAO-pénzből feltuningolt akadémiai rendszer? Közel sem, Szoboszlait is kivették onnan még gyerekként, tulajdonképpen Sallai az egyetlen nemzetközileg jegyzett játékosunk, aki a felcsúti műhelyben nevelkedett. Az új edzőgenerációt hol találjuk? Mégis ki foglalhatná el közülük Marco Rossi helyét?

Megmondom őszintén, unom írni ezt a szakaszt. Ezek nem valami különutas okosságok, hanem köztudott tények, mondjuk ki, közhelyek. Ha az Orbán Viktorral haverkodó Trollfoci szerkesztőségét megkérdeznéd, mit gondolnak a fentiekről, valószínűleg hasonlókat mondanának. Te is biztosan tudod. Azt is, hogy a válogatott játékosok nem az MLSZ-től, hanem a jellemzően külföldi klubcsapataiktól kapják a fizetésüket. Annyian összefoglalták már ezeket az alapvetéseket, akik sokkal jobban értenek hozzá!

Igazából azt akarom elmondani, hogy mindezek ellenére Orbán Viktornak semmi köze a magyar válogatotthoz. Legalábbis abban a történetben, ami nekünk, szurkolóknak számít, nincsen. Ha Rossi kinevezi erőnléti edzőnek vagy berakja balhátvédnek, akkor ígérem, átgondolom, de addig, kérlek, hagyj békén vele. A pályán az aktuálisan legjobb magyar focisták játszanak egy másik nemzet aktuálisan legjobb focistái ellen. Ez így volt húsz éve is, száz éve is, és szerencsére Magyar Péter, Dobrev Klára vagy a Magyar Kétfarkú Kutyapárt sem fogja szétkergetni a túlfizetett falábúakat. Lehet, hogy egy következő kormány nem önt majd ennyi nehezen követhető TAO-pénzt a rendszerbe – ennek örülnék –, lehet, hogy annyi pénzt sem fordít rá, amennyit érdemesnek gondolok – ennek nem örülnék –, teljesen mindegy, magaménak fogom érezni a válogatottat.

Egy igazi, hardcore diktatúrában is? Bocs, de igen. Semmilyen rendszer nem uralhatja le annyira az identitásomat, hogy Magyarországot teljes egészében velük azonosítsam. Hidd el, lenyűgözve néztem volna az Aranycsapatot is, pedig akkor sokkal rosszabb idők jártak.

És mi van akkor, ha nincs diktatúra, de szarok vagyunk?

A Szoboszlai-nyilatkozat második fele már egy másik rétegnek szól: azoknak, akik rosszul szeretnek. Biztos ismersz ilyet a focin kívül is: ha úgy viselkedsz, ahogy elvárja, körülrajong; ha hibázol, ellenséges lesz és hideg. A válogatott persze nem a gyereked és nem a párod. Nyugodtan kikapcsolhatod a meccset bármikor, sőt be sem kell kapcsolnod. De ha fontos neked, ha hat az érzelmeidre, akkor szerintem ne tedd!

Jól mondja Szoboszlai, tanuljunk meg szurkolni akkor is, ha vesztésre állunk! Ez nem azt jelenti, hogy nincs helye a kritikának, de ha játszottál már életedben focimeccset, láthatod, hogy az akarattal régóta nincs baj a magyar válogatottnál. A képességekkel, a keret mélységével, néhanapján a koncentrációval annál inkább. Egészen jól kompenzáljuk. Az Aranycsapat a múlté, egyébként viszont nem kell aggódni, szarok sem vagyunk. Szűken, de körülbelül azt a nívót képviseljük, amelyre a gazdasági erőnk, a népességszámunk predesztinál minket (Európa 18–25. legjobb csapata), és a papírformát rendre felülteljesítjük az elmúlt évtizedben – a nagy bravúrok és az átlagos teljesítmény között ingadozunk, jelentősebb mélyrepülés nélkül. Megvan, hogy a törökök elleni 0–3 egy két és fél éves, tizenhárom meccses hazai veretlenségi szériát zárt le úgy, hogy közben játszottunk a németekkel, hollandokkal, szerbekkel?

A következő idényt a B-ligában kezdjük, a realitások alapján ez a mi szintünk – van ám C- meg D-liga is. Ne hallgass Szoboszlaira, mert ő nem a realitások alapján gondolkodik. Egyrészt persze törjük át újra az üvegplafont, elvégre erre tanít az élsport! Másrészt mondok egy pesszimista jóslatot: nem csodálkoznék, ha most jönne az a bizonyos hullámvölgy. Mintha kiismerték volna a játékrendszerünket, mintha fáradna Rossi és a játékosállomány hosszú, gyümölcsöző kapcsolata. És akkor mi lesz? Semmi. Csalódás, reménykedés. Esetleg vérfrissítés. Szurkolás, ugyanúgy. Európa (és a világ) tele van nagyszerű ellenfelekkel. Nem lehet mindig legyőzni az erősebbet. Sokszor a gyengébbet sem.

Tegyük fel, hogy fontos neked a magyar válogatott! Tegyük fel, hogy tényleg hullámvölgy jön! Szuper lelkigyakorlat lesz kiállnunk valami mellett, amit értékesnek tartunk, de elégedetlenek vagyunk vele.

Motivációs lózungok helyett nem térünk vissza a Szoboszlai-nyilatkozatra?

De igen. Szóval persze, biztosan nem esik jól Dominiknak az ellendrukkerek káröröme, ahogyan az sem, ha egyesek csak sikerek idején érzik magukénak a válogatottat. Ettől még éppenséggel lehetne önkritikusabb az összesített 1–6 után. Szupersztár a fiú, annyit keres fél nap alatt, mint én egy évben, tessék nem sivalkodni, vagy legalább a négy fal között! Gondolhatnám ezt is, de igazából örülök neki, hogy Szalai Ádám után megint egy szabadszájú egyéniség örökölte meg a csapatkapitányi karszalagot, aki mer konfrontálódni a pályán és a pályán kívül. A szurkoló nem szent tehén, hanem egyenrangú fél, lehet őszintén beszélni vele. Maximum nem ért egyet, és visszaszól. Egy csapatban játszunk.

Sokatmondó az Arda Gülerrel való összeszólalkozás története is. A két klasszis először a pályán feszült össze: a török támadó egy ártatlannak tűnő jelenet után csendre intette a magyar középpályást, aki vigyorogva állt bele a balhéba, majd a közösségi médiában folytatódott az üzengetés, tart még most is, amikor ezt írom. Nem túl szimpatikus megnyilvánulás egyik részről sem, az meg viszonylag egyértelmű, hogy az eredmény tükrében melyikük jön ki rosszabbul a csörtéből. És egyáltalán: hogy lehet egy ilyen sima kiesés után kategorikusan kijelenteni, hogy ott leszünk a vébén, amire 1986 óta nem volt példa?

Nevezhetjük ezt arroganciának, van benne igazság. Viszont amit ennél sokkal fontosabb üzenetnek tartok, Szoboszlai Dominik azt közvetíti minden gesztusával, még a fenti, meglehetősen pitiáner balhéval is, hogy az elszenvedett vereségtől az ember nem lesz automatikusan nagybetűs Vesztes. Soha nem dől be a riporterek látványos alákérdezésének, nem keres kifogásokat, nem fogja a szerencsére a kudarcot, ugyanakkor hiányzik belőle a megalázkodás tanult gesztusa, mer nagyot mondani, csibész lenni akkor is, amikor azt egyetlen kommunikációs tanácsadó sem javasolná. De hát figyelj, ő nem politikus, hanem egy 24 éves srác, aki a vereség pillanatában is ugyanúgy képes hinni magában és a társaiban. Ez imponáló, nem? Megyünk a vébére, atyaég! Ki hiszi ezt el? Hány jó csapaton kéne túljutni ahhoz? Ők vajon nem ugyanezt ígérik?

És mégis, Szoboszlainak igaza van: a csapatkapitánynak minden körülmények között hinnie kell – másképp nem érdemes odaállni. Függetlenül attól, hogy végül sikerül-e az aktuális győzelem vagy a vébé-kijutás.

(Utoljára a 2021-es Európa-bajnokság idején írtam a magyar válogatott körüli szurkolói érzelmekről, itt, itt és itt.)