Idén hetedik alkalommal rendezték meg a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivált, amely május 7–11. között az Eötvös10 Művelődési Házban várta a látogatókat. Két hazai produkció mellett egy romániai, egy olaszországi és egy írországi előadás került a programba, amelyet ezúttal is a rendezvényt szervező Független Színház Magyarország állított össze. „Tíz évvel ezelőtt még csak négy-öt roma színházi társulattal volt kapcsolatunk, de most már egyre bővebb a hálózat” – mondta el Lakatos Lucia fesztiválszervező, a társulat művészeti vezetője, akivel a rendezvény harmadik napján beszélgettem. A műsor idén a „túlélők” hívószó köré szerveződött, a plakáton pedig furcsa kis figurákat láthatunk – amint megtudtam, ők az úgynevezett medveállatkák, akik „a Föld legellenállóbb élőlényei, és akárhány ezer méter magasságban, mélységben, az űrben, sugárzásban, atomtámadásban, bármiben túlélnek”.

Mitől roma a roma színház?

A főbb alkotók személyén túl elsősorban a feldolgozott témától. Lakatos Lucia tapasztalata szerint ez nem valamiféle merev szűrő, amin előadások sora hullik ki, hiszen ezek a társulatok jellemzően természetesnek tekintik, hogy kimondottan az ő közösségüket érintő jelenségekre fókuszáljanak – elvégre ennek az igénye hívta életre őket. Fontos cél tehát a közösség- és hálózatépítés. „A fesztivál kezdetekor, az első két évben nagyjából egy maroknyi roma ember volt a közönségben. Azóta évről évre növekszik ez a szám, mert mostanra legalább a nézőink fele roma, ami nagyszerű dolog, és ami az egyik fő célunk. Fontos, hogy legyen közös munka- meg sikerélményünk. Hogy a roma nézőnek egy olyan megerősítést adjunk, hogy de jó, hogy ehhez a közösséghez tartozhatok! A nem-romáknak pedig, akiknek szintén nagyon örülünk, esetleg új perspektívákkal, információkkal, kulturális aspektusokkal szolgálhat a fesztivál. Hogy helló, itt vagyunk, és van egy csomó értékünk, történetünk és gondolatunk, hadd mondjuk el nektek.” És tényleg, a nagyrészt teltház előtt zajló előadások, illetve az utánuk következő közönségtalálkozók publikumát figyelve látható, hogy szerencsésen diverz arányban ül egymás mellett szakmabeli és az „utca embere”, külföldi és magyar, roma és nem-roma néző.

A házigazdák célkitűzése egyébként a fesztiválmentes hétköznapokban is egészen hasonló – és nem is a romaság az egyetlen identitásképző erő náluk. Még a társulatnév sem az etnikai vetületre fókuszál. A függetlenség valóban fontos érték a Független Színház Magyarország számára, amely tudatosan nem keresi az állami és önkormányzati forrásokat, hanem alternatív mecenatúrából, illetve elsődlegesen nemzetközi pályázatokból termeli ki a büdzséjét. „Az a lényeg, hogy hadd menjünk a magunk útján, hadd tapossuk ki magunknak, és hadd beszéljünk arról, amiről mi szeretnénk, ami minket érint, nem behódolva sem állami, sem önkormányzati, semmilyen elvárásnak. Ez a fajta önállóság, hitelesség, belülről jövő gondolkodás a legfontosabb számunkra. Meg az, hogy mi műhelymunka, örömmunka szinten dolgozunk együtt, szóval nem az van, hogy hosszú távú, előre aláírt szerződések vannak, nem egy mindennapi munkahelyként tekint erre az ember, hanem mindenki abba a produkcióba csatlakozik be, amibe energiát akar tenni.”

A művészeti programok mellett a FüSzi nagy hangsúlyt fektet a különböző oktatási programokra és fejlesztő workshopokra is. „Fontos célunk az, hogy kineveljünk egy olyan generációt, akik aktív állampolgárok, akik tudatosan, kritikusan gondolkodnak. Nagyon sok mindent lehetne még fejleszteni, ami a frontális oktatásban nem tud megszületni.” Én egyébként életemben egyszer jártam – gyakorlatilag véletlenül, más ügyben – a FüSzi próbahelyszínén, akkor a konyhában épp közösségi paprikáskrumpli-készítés folyt. Mikor ezt megemlítem Luciának, nevet: egyáltalán nem ritkaság az ilyesmi, gyakran főznek próbák előtt-után, sőt akár közben is. Elvégre színházról van szó: itt bármi előfordulhat.

Milyen egy roma színházi fesztivál a gyakorlatban?

Az általam látott három darab alapján olyan, mint bármelyik másik hasonló seregszemle: változó színvonalú. Az oldott légkörű megnyitó után a bukaresti Giuvlipen Társulat és a craiovai Marin Sorescu Színház koprodukciója indítja be az előadások sorát – a Caliban és a boszorkány egy híres Shakespeare-darab, A vihar nyomán gondolja újra elnyomók és elnyomottak viszonyát. Legalábbis ezt ígéri a szinopszis. Egy kis metaszínházi performansszal kezdődik a darab: a színészek roma színészt játszanak, akik arról beszélnek, hogyan viszonyulnak Shakespeare-hez, mi érdekli őket belőle. Persze nem sokkal később a stréber színész bújik a stréber szolga bőrébe, a kicsit mulya, aranyos pályakezdő színészből lesz a kicsit mulya, aranyos hercegnő – ezt ismerjük.

Összességében hiányérzetem van: érdekes ötlet lehetne, hogy ebben az alternatív valóságban a romák játszanak kegyetlen gyarmatosítót, a blackface mintájára whiteface-szel lejelzett fehérek pedig kordában tartott bennszülöttet – csak éppen nem igazán következik ebből semmi. Jó gondolat, hogy Sycorax, a boszorkány most végre hangot kap – de miért lesz belőle fehér boszorkány? Nem működik a dupla csavar, és ez nagy kár, mert a shakespeari alaptörténet Caliban (vagy Sycorax) nézőpontjából való újramesélése bőven tartogat magában fantáziát, de így az előadás szinte nem állít semmit, egyszerűen a romákat fehéreknek, a fehéreket pedig romáknak nevezi.

Annál pozitívabb meglepetés pénteken az olaszországi Rampa Prenestina társulat Bo-ra várva című produkciója, amely két fiatal srác munkakeresési bohózatát állítja színpadra. Rendkívül élettel teli, szellemes a színészek játéka, pedig nem képzett művészekről van szó – utólag, a közönségtalálkozón tudom meg, hogy a két játszó egyike a mai napig a történet fontos helyszínéül szolgáló konténervárosban lakik, ahol balkáni menekültek generációi tengődnek állampolgárság és hivatalos iratok nélkül, évtizedek óta átmeneti körülmények között élve. Sőt, igaz történeten alapul a színpadon felelevenített történetfoszlány is: egyikük nővére bennégett a tűzvédelmi megfontolások nélkül felállított konténerben.

Tulajdonképpen meglepő, hogy a sokszorosan terhelt téma ellenére a Bo-ra várva alapvetően a bohóctréfák dramaturgiájával dolgozik – eredeti módon Samuel Beckett abszurd drámáinak világával kombinálva az alapötletet. Az előadás rendkívül autentikus hangszeres kíséretét szolgáltató két zenész egyike maga is gyakran bekapcsolódik a játékba – a közönségtalálkozón ő mesél legtöbbet a keletkezéstörténetről. Feleleveníti például, hogy amikor a táborlakó romákkal dolgozott, a konténerek felé tartva egy autóroncson mindig ült néhány fiatal, akiktől megkérdezte, mit csinálnak, ők pedig rendszerint azt felelték: „várunk” – akárha Godot-ra. Vagy Bo-ra.

Az előadás nagy részében a két fiú egy, mintha az égből szóló, test nélküli női hanggal diskurál – ő a látszólag kedélyes, anyáskodó munkaközvetítő, a társadalom képviselője, aki persze búgó hangon figyelmezteti a közönséget: csak óvatosan, megjöttek a cigányok, vigyázzon mindenki az értékeire. És hiába a mézes-mázos hangnem, egyáltalán nem érti a főszereplőket, kik ők, mire van szükségük – telitalálat az első interakció, amikor azt próbálja kihúzni belőlük, miféle camp az otthonuk: vidéki, tanyasi fiúk ők, földművesek? Bár a közönségtalálkozón felmerül, vajon nem volna-e még hatásosabb a darab, ha egy kicsit nagyobb arányban tartalmazna direktebb, tragikusabb epizódokat, egyetértek az alkotók válaszával: ebben az előadásban a komikum rejti az igazi mélységet.

Utolsóként a házigazdák Emberevők című előadását nézem meg a szombati napon. A történet apropója, hogy 1782-ben Hont vármegyében több száz romát hurcoltak el, kínoztak meg brutálisan és ítéltek el egy eltűnt mészáros esete miatt – sőt 41 embert hamis vádak alapján ki is végeztek közülük. (Ezt dolgozta fel Kele Fodor Ákos tavaly megjelent regénye, a Honti hantok is.) Amint belépünk a színházi térbe, a díszlet mögött máris vészjósló, vörös fény pulzál, az újra- és újrainduló zenébe halálhörgés hangjai keverednek – érződik, hogy a Független Színház Magyarország alkotói nem fogják elfinomkodni az előadást.

A darab szellemesen indul, Csányi Dávid csengő rímekben mesélő narrátora kétsoronként személyiséget vált, és új karikatúrát játszik: mintha a korabeli (vagy épp a mai) hatóság (néző) képzelné el az üldözőbe vett, sötétben bujkáló cigányokat. Aztán viszont sajnos megmutatkoznak a kétszereplős formátum hátrányai: hogy az egyes szálak elkülöníthetők és követhetők maradjanak, a színészek kissé vastag filccel megrajzolt figurák bőrébe bújnak. Ezáltal nem tud igazán komplexszé válni a történet, holott éppen arra lennék kíváncsi: mégis hogyan történhet meg egy ilyen – még a maga korában is – döbbenetes tragédia? A vérszomjas, szadista börtönőr figurája csak látszólag magyarázza meg a megmagyarázhatatlant – valójában éppen azért nem tud igazi hatást kiváltani belőlem, azért nem válik hitelessé, mert azt érzem, nekem is hasonlóan sematikus gonoszságok jutnának elsőre eszembe.

Szóval a szellemes mellékszálaktól eltekintve a közhely határán billeg az előadás, legalábbis esztétikai értelemben. Ugyanakkor nem biztos, hogy esetünkben az esztétikai szempont a legfontosabb. Nem nekem kell megmondanom, hogyan volna érdemes a roma közösségnek feldolgoznia a saját történeteit – még ha persze le is írhatom, milyen benyomást tett rám az előadás. Egyébként pedig: ezek sajnos a mi történeteink is. És egyáltalán nem magától értetődő, hogy színpadra kerülnek. Azt gondolom, minden hasonló kezdeményezés támogatást és figyelmet érdemel.

Akit mélyebben érdekel a roma színház múltja és jelene, a Roma Heroes digitális gyűjteményben talál további érdekességeket.