A politikai egyházak által gyakorolt személyi kultuszt és teokráciát attól függetlenül kéne elvetnünk, hogy milyen hit jegyében, melyik próféta szavaira hivatkozva próbálják kiépíteni azokat. Még nem késő, hogy politikai értelemben eltiporjuk a másfél évtizede teljhatalmat gyakorló, illetve az épp teljhatalomra törő gyalázatost egyaránt. Vagy legalább ne növeljük tovább lájkokkal és voksokkal a szektákat, amelyek más-más bálványokat imádnak ugyan, de a céljuk ugyanaz. Kérdés, mit akarunk: felvilágosodást, vagy az egyik babonát a másikra cserélni?

Nagyjából egy év múlva dől el, hogy a vallásháborús cirkuszi játékokon induló két politikai szekta hány pontot szerez, és ki melyik helyen áll fel a dobogóra. És szerintem akkor is ugyanitt tartanánk, ha Magyar Péter a piacon talál állást, és esze ágában sincs pártot alapítani. Annyi lenne az eltérés, hogy nem a Tisza, hanem a jelenleg bronzéremre esélyes harmadik politikai szekta, a DK lenne a politikai hit bajnokának kihívója. Nem gondolom, hogy ezért csak és kizárólag a három szektavezér lenne a felelős. Azt meg pláne nem gondolom, hogy a szektalogika jegyében a konkurens hit prófétáját kellene politikai bűnbaknak megtenni. Épp az a gond, hogy a politikai kritika egyre inkább a meggyőződésünkkel ellentétes oldal támadására és a nekünk rokonszenves térfél mentegetésére, védelmezésére szűkül.

Valamint (és ezt nemcsak én írom le), hogy a politikából gyakorlatilag vallás lett. Ami korántsem csak a politika felelőssége. De erről mind kevesebb szó esik a diskurzusban, az aktuálpolitikai számításoktól, esélylatolgatásoktól független társadalomkritika pedig jóformán kihalóban van. Holott a társadalomkritika a szó szoros értelmében a társadalom kritikája. Hogy nem fogadunk el bevett, kordivatnak számító, ugyanakkor tényszerűen cáfolható nézeteket pusztán azért, mert népszerűtlen azokat bírálni. Igazából a politikusoknak sincsenek illúzióik arról a társadalomról, amelynek a szavazataira pályáznak. Az ellenzék immáron harmadik totális vereségét hozó 2022-es választások után beszélgettem Jenei Ferenccel, az LMP győri elnökével. „A magyar szavazók nagy többségének egy apafigurára van szüksége, akiben maximálisan megbízhat. A lakosság úgy háromnegyede erre vágyik. Az elit, az értelmiség jókat röhögött azon, amikor Orbán elment disznót vágni, meg amikor Németh Szilárd papucsban főzte a bográcsban a pacalt, de tetszik vagy sem, az emberek igen nagy tömege így él. És maga közül valónak érzi azt a politikust, aki így tesz” – mondta. De ez nem a kutyába való lemenés? Hogy pont azokat utánozzuk, akik ellen harcolunk? – kérdeztem tőle. „De, ez a kutyába való lemenés. De ebben a közegben ezt nem lehet másképp”​ – válaszolta. 

A helyzet azóta annyit változott, hogy az értelmiség, amely korábban röhögött vagy fintorgott a politikusokon és ​a kutyába való lemenésen (kutyásként itt kérek elnézést a kutyáktól), ma egyre inkább úgy viszonyul Magyar Péterhez, ahogy az Orbán-hívők Orbánhoz, és ugyanúgy nehezen fogad be bármit, ami rácáfol a hitére.

„Leginkább nem is tudnak erről. Másrészt nem is akarnak az orruknál messzebb látni. Amit Orbán mond, az úgy jó. Gondolkodik helyettük és gondoskodik róluk. Ahogy egy domináns apa teszi”​ – fogalmazott Jenei Ferenc a Fidesz feltétlen híveiről. Az ellenzéki szavazók​ javarésze (s a hozzájuk igazodó értelmiségiek) ugyanígy vetik a bizalmukat a NER-apa ellen lázadó NER-fiúba. Az sem zavarja őket, hogy ez a fiú mind több dologban nyugtalanító módon hasonlít az apára, sőt. Minél jobban hasonlít Luke Skywalker az apjára, Darth Vaderre, és minél több van belőle a sötét oldalból, ​szerintük annál hatékonyabban veheti majd át a Halálcsillag irányítását, s annál könnyebben tudja átállítani a saját oldalára rohamosztagosokat. 

Így hát a 2026-os választás az Apa (Atya) és a Fiú harcának néz ki, amelyben arról próbálják meggyőzni a hívőket: bennük, s nem a másikban van a politikai Szentlélek. A tiszás politikusok is tudják ezt. A rajongótáborról Tarr Zoltán azt mondta: „Óriási szükség lenne egy másfajta párbeszéd-kultúrát megjeleníteni. Érezzük ennek a nyomását, a terhét, és azt is, hogy ez feladat a mi számunkra is. A saját berkeinken belül is, ahogy az egész társadalomban”. Mémceleb-klasszikust idézve kérdezném​ a Tisza-alelnök, EP-képviselő Tarr Zoltánt​: de sikerült? A Tisza kevésbé működik hitalapon ma, mint egy évvel ezelőtt? Nem olyan, mint egy politikai szekta, ahol a próféta szava maga a törvény? Mennyiben hasonlít például a rendszerváltás utáni MDF-re, amelyben keményen lehetett bírálni Antall Józsefet? Vagy az SZDSZ-re, amelynek gyakran egymást váltó elnökeit a liberális értelmiség szabadon kritizálhatta a párton belül és azon kívül egyaránt​? Az MSZP-re, ahol Horn Gyula idején hagyomány volt a platformok, irányzatok szabadsága? Vagy akár a '90-es évek Fideszére, ahol még az is előfordulhatott, hogy a hivatalban lévő pártelnökkel szemben (a nemrég elhunyt Wachsler Tamás személyében) ellenjelölt indult​? 

Nem gondolom, hogy az a pártrendszer és koalíciós demokrácia tökéletes volt, de talán létezik még jó néhány árnyalat és fokoz​at az akkori platformszabadság és a mostani vezérelvű​ irányított pártdemokrácia között. Valójában nem sokat​ tudunk arról, mi zajlik a Tiszán belül, ami önmagában sem megnyugtató. Jönnek ilyen és ehhez hasonló kérdések, hogy miért lehet még mindig alig tudni valamit Magyar Péter csapatáról, és hányan vannak a párt belső magjában. A válasz nagyjából annyi, hogy majd időben megtudjuk, de most nem annak van itt az ideje, hogy a párton belüli demokráciáról vitatkozzunk. „Amikor ez a kalapács csávó átütötte a falat, utána majd beszélgetünk sokszínű demokráciáról” – igazít el bennünket Nagy Ervin. Hozzátéve, „lassacskán mindenkinek fel kéne fognia, hogy Magyar Péter az egyetlen lehetőség, ha nem akarunk újra Kádár-korban élni.” Az egyetlen lehetőségünket pedig ​csak nem puskázhatjuk el holmi liberális fanyalgással, ugye? 

Ám az ilyen javíthatatlan fanyalgókban, mint én, újra és újra felötlik az analógia. Hogy 2010-re a Fidesz egy autokratikus, oligarchikus párttá vált, amelynek vezetője hatalomra jutván nemhogy politikustársait, de a legnagyobb oligarchát sem volt hajlandó önmagával egyenrangú partnerként kezelni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig azért lett olyan, amilyen, mert a Fidesz mint párt ilyenné vált. Honnan tudjuk, hogy a Tisza működése nem válik pont ilyenné? Olyan megnyugtató, amit eddig láttunk belőle? Én próbáltam rákérdezni Magyar Péternél arra, hogyan működik a Tisza Párt. Mondjuk, mennyire lehet ott külön utat járni. Konkrétan azt a kérdést tettem fel neki: van-e olyan álláspontja a Tiszának, amely korlátozza, hogy ha a párt valamelyik politikusa, képviselője el szeretne menni a Pride-ra, akkor ezt megtehesse. „Nincs ilyenről álláspontunk. Olyanról van álláspontunk, hogy hogyan építjük újjá a hazánkat, és hogyan oldjuk meg a megélhetési válságot, hogyan fogjuk letörni az Orbán-inflációt, hogyan fogunk hazahozni százezreket, és hogyan fogjuk biztosítani mindenkinek az alaptörvényben biztosított szabadságjogait” – felelte a Tisza elnöke. 

Itt persze közbe lehetett volna vetni, hogy pont az Alaptörvényt írták át úgy, hogy az már ne biztosítsa mindenkinek a szabadságjogait. De én ott nem publicista voltam, hanem egy hírportál munkatársa. Így inkább rákérdeztem, hogy tehát akkor nem tiltják meg, hogy Tisza-politikusok elmehessenek a Pride-ra? „Miért tiltanánk? Bocsánat, mi nem a Fidesz vagyunk, jó?” – kérdezett vissza Magyar Péter. Kíváncsi vagyok,​ a jövőben hogyan nézne ki egy ilyen szituáció a Tiszában. Mondjuk Magyar Péter egy elnökségi ülésen közli: ő nem megy ki a Pride-ra, és azt javasolja, hogy testületileg az egész párt maradjon távol attól. És akkor felállna egy vagy több elnökségi tag, hogy Péter, én ezt megértem, de bejelentem, hogy magánemberként részt veszek rajta. Nem engedélyt kérek rá, hanem közlöm. Lehet ilyen a Tiszában?​ Aki ilyet tenne, maradhatna elnökségi tag? Illetve​, ha a Tisza kétharmadot szerezne, akkor törölné ezt az alkotmánypasszust? 

​Az utolsó kérdésre ​nem akarom tudni a választ. Ugyanis nem szeretném, ha jövőre bárki kétharmadot szerezne. Milyen eredménnyel lennék elégedett? Ha a Fidesz elveszítené a kétharmadot, de a Tisza sem nyerné meg azt.​ Bárki jutna hatalomra, csak feles többsége lenne. Orbánhoz hasonlóan ​Magyar Péter is egyszer akar nyerni, de akkor nagyon. Amikor Győrben viszonylag hosszan kérdezhettem, arról is érdeklődtem nála: nem állhat elő olyan helyzet, amelyben pont azok a szavazatok fognak hiányozni, amelyeket más ellenzéki pártokra adnak le? „Nem, mert a magyar választási rendszer sok hibájával szemben úgy van kitalálva, hogy a győztest kompenzálja, és hogyha akárcsak ötezer emberrel több szavaz ránk, akkor meglesz a többségünk. És nem ötezerrel többen fognak ránk szavazni, hanem sokkal többen. Focihasonlattal, hogy a felcsúti maharadzsa is megértse: nekünk a 85. percben nem 1-1-re kell állnunk, hanem 4-1-re, akkor pedig hozhatnak csaló bírót, megadhatnak kamu 11-est, kiállíthatnak három embert, akkor is nyerni fogunk” – válaszolta. 

​Két dologban reménykedem. Egyrészt​, hogy amennyiben a Fidesz kezdene nagyon rosszul állni, akkor arányosabbá teszi a választási rendszert, így akadályozva meg a Tisza-kétharmadot. Másfelől abban, hogy a korábbi ellenzéki összefogás pártjai összeszedik magukat annyira, hogy együtt (vagy valamelyikük külön) bejut a parlamentbe, s szerez​(nek​) annyi mandátumot, amivel mind a Fideszt, mind a Tiszát elüti​(k​) a túlhatalom lehetőségétől. Az elmúlt másfél évtizedben kiderült, hogy az egy párt által gyakorolt alkotmányozó többségnél minden jobb lett volna. Én​ legalábbis bárminek jobban örülnék. Egy Tisza–DK koalíciónak vagy az 1990-es MDF–SZDSZ-deal mintájára egy Fidesz–Tisza alkotmányozós paktumnak. De még egy feles többségű Fidesz–Mi Hazánk kormánynak is. Mielőtt szörnyülködni kezdene bárki: 2002-ben az volt a rettegés tárgya, hogy Fidesz–MIÉP-koalíció lesz, amennyiben a Fidesz nem kap abszolút többséget. Szerintem a jövőből visszanézve a legvérmesebb liberális is becserélné a NER-kétharmadot egy feles Orbán–Csurka kormányra. 

Az meg kifejezetten vicces lenne, ha a Momentum és/vagy a Kutyapárt a mérleg nyelveként versenyeztetné a két politikai szektát, hogy melyikük teljesíti a kormányprogram megszavazásához szükséges liberális minimumot. Szivárványkoalíciót akarok, akár rikítóan kontrasztos színekkel, nem​ pedig monolit hatalmi tömbpolitikát. A Pride remek alkalom, hogy elkerüljük a sorsot, amelyet a Wellhello dalának hőse élt át: „hogy lehet, hogy nem láttam, mi a hamis, és mi az a valódi, bár tudtam volna előre csalódni”. Nem lehetne, hogy a liberális Tisza-szavazók megtanuljanak előre csalódni? Hogy ne a választás után kelljen? És azt mondják: ha meg akarod kapni a liberálisok voksait, akkor garantálnod kell, hogy kiállsz a melegek (és mindenki más) gyülekezési jogai mellett. Amit az ellenzék előző miniszterelnök-jelöltje az én mikrofonomba tett meg, sőt, ennél tovább is ment: „Katolikusként természetesen maximálisan tartom magam az egyház álláspontjához, amely a melegházasságot nem fogadja el. De a világi, egyháztól független szekuláris állam nem tehet különbséget az állampolgárok között származás, bőrszín vagy szexuális orientáció alapján. Tehát miniszterelnökként elfogadnám az azonos neműek közötti házasságot, ahogy Orbán és Kövér is megszavazták a bejegyzett élettársi kapcsolatot 1996-ban” – mondta Márki-Zay Péter. 

Ennél kevesebbel Magyar Péternél se kellene beérni. Gondoljunk már bele, most komolyan. Hogy​ tekintenénk a Horthy-korszak liberális, szociáldemokrata, mérsékelt konzervatív ellenzékére, ha 1938-ban​, az állampolgári jogegyenlőséget korlátozó első zsidótörvény idején azt mondták volna: ez Horthy csapdája, amibe nem szabad belesétálnunk,​ mert most az a fontos, hogy az 1939-es választásokon leváltsuk a Horthy-rendszert, és nem tiltakoztak volna a parlamentben​ a zsidótörvény ellen.​ Szégyen lett volna, ugye? Szóval én ott leszek a Pride-on, úgy is, mint liberális, úgy is, mint csalódott Tisza-szavazó.