spotify Hallgasd meg!

A cikk első részét itt olvashatják

Tudják, hogyan jöttek be Magyarországra a designer drogok? Egy korábbi kati- (vagyis mai nevén: 3-MMC-) fogyasztót is idéztem egy 2018-as, drogtémájú konferencia-előadásomban. Úgy vélte, az olyan szerek, mint a penta kristály vagy a mefedron az ecstasy kiesése miatt „léptek színre” mint dizájnerek. „Akkoriban razziák során vagy 50 ezer darab ekit lefoglaltak, így a szállítmányok kimaradása eléggé betorzította a piacot” – mondta el. Hozzátéve: a katinál „az after kegyetlen rossz, sokkal szarabb, mint az ekinél vagy a speednél: depresszióhullámok öntenek el, letargia tör rád. Kristályállagú szer, egyszerűen felszívtuk az orrunkba. Olyan a szaga, akár a macskahúgynak, az ammóniához tudnám hasonlítani.” Az ekit használó goabuli-törzsközönség (akikről szintén írtam riportot, s akik csak átmenetileg „fanyalodtak” a katira, azért az átlagos dizájnerfogyasztóknál jóval igényesebbek voltak e téren.

De térjük vissza a drogügyi kormánybiztoshoz, aki javasolja, hogy „el lehessen kobozni a kábítószer-kereskedők teljes vagyonát, merthogy abból finanszíroznák azt a társadalmi kárt, amit okozott. Megfordítanák a bizonyítási kényszert is: a kereskedőnek kellene bizonyítani, hogy nem drogkereskedelemből szerezte a vagyont, és nem a hatóságnak.” Eddig mi volt az akadálya a gyanús, bűnös úton szerzett vagyonok elkobzásának? Ja, hát úgy nehéz, ha a vagyonosodási vizsgálatokat de facto megszüntetik, illetve alig végeznek ilyet. „A szabályozáson azután lazítottak, hogy két ellenzéki képviselő is vagyonosodási vizsgálatot kezdeményezett Orbán Viktor ellen, azonban nem bizonyított, hogy ok-okozati összefüggés van a két dolog között.” Hogy is lenne? Rossz az, aki rosszra gondol. De talán legszebb javaslat, hogy „a közösség védelme érdekében távol lehessen tartani egy kereskedőt, így az adott település meghatározott időre ki is tilthatná az érintett személyt”. Értem. Tehát van egy győri pikókereskedő, akit elküldünk Győrből... hová is? Az erdőbe, a pusztába? Vagy a szomszéd városba, hogy az ottani lakosságot boldogítsa? Esetleg külföldre deportáljuk? De minek? Aki droggal kereskedik, az a jelenlegi szabályok alapján hosszú évekre eltávolítható a lakhelyéről. Úgy, hogy börtönbe zárjuk. Miért nem megy ez, ha tizenöt éve ők írják a törvényeket?

Olyannyira, hogy az alaptörvénybe is belefoglalnák: „Magyarországon tilos a kábítószer előállítása, terjesztése, használata és népszerűsítése.” Ami a törvények szintjén eddig is így volt. Kérdés, mit értenek a népszerűsítésen? Amennyiben azt, hogy a jogszabály által tiltott szert nem lehet reklámozni, az nyilvánvaló. De félő, hogy ezen inkább azt értik, mint a Pride-tiltást. Hogy ezentúl nemcsak a melegházasság, de a drogfogyasztás legalizálása (vagy liberalizálása, dekriminalizálása) mellett se lehessen tüntetni. Ami a jogállam alapelveibe ütközik. A halálbüntetés ugyanúgy tiltott, mint a drog, ám mindkettő engedélyezéséért lehet demonstrálni. Sanszos, hogy ezt az alkotmánymódosítást is cenzúrára vagy jogkorlátozásra próbálják használni, mint a végül elbukott migránssimogatási büntetőadónál. Vannak már ennek jelei a rendszerben. Mondjuk azt, hogy börtöninterjút csináljak, melyben az életfogytiglanra ítélt Jozef Roháč-nak tettem volna fel kérdéseket, azzal tiltották meg, hogy a cikk alkalmas lehet a bűnözői életmód népszerűsítésére. Úgy, hogy az interjú még el sem készült.

Ezek után megkaphatom a kérdést: én hogy állok a drogokkal? Hát úgy, hogy amennyiben Orbán Viktor holnap úgy döntene: a drogtilalom mellett a teljes alkohol-, dohány-, és szerencsejáték-tiltást is beleveteti az alkotmányba, valószínűleg én lennék az, akinek ez hetekig, hónapokig nem tűnne fel. Mert nemcsak illegális tudatmódosítókat nem fogyasztok, de ezeket a legális drogokat sem. Nem volt ez mindig így, ebben az írásomban részletesen taglalom, miket próbáltam ki, mire próbáltam rászokni. De aztán valahogy mindegyikről könnyedén leszoktam (vagy igazán rá se tudtam szokni). Viszont nem akarok olyan lenni, mint sok más, valamiről leszokó, valamiből kigyógyult vagy valamit kinövő ember, aki az áttértek neofita dühével tiltaná azt másoknak, amelynek korábban ő is hódolt.

Liberálisként a fogyasztás dekriminalizálása, a szenvedélybetegek gyógyítása, egyes tudatmódosítóknak akár a szabályozott legalizálása, másoknál viszont a terjesztés szigorított büntetőjogi üldözése mellett az ártalomcsökkentés, a leszokás az, amiben gondolkodom. Igen, úgy látom, bizonyos szerek esetén akár fontolóra vehető, hogy még mindig jobb, ha tiszta, ellenőrzött, bevizsgált anyagot fogyasztanak, mint olyan mérgező kutyulékot, amelyről még az sem tudja, hogy milyen, aki készítette. Tudomásul kell vennünk, hogy mindig lesznek szenvedélybetegek, függők. Nem próbálom becsapni magam azzal, hogy én amiatt tudtam leszokni (vagy nem rászokni), mert jobb ember vagyok másoknál. Valószínű, hogy csak szerencsésebb alkatúvá formálódtam. Nem hiszem, hogy a dealereket csak a fogyasztók büntetésével lehetne elkapni.

Van erre jobb módszer, amiről a kultsorozat Drót a címét kapta: lehallgatás, megfigyelés, fedett nyomozókkal vagy drogárusok beszervezésével történő bűnügyi hírszerzés. Csakhogy egy menő dealer lehallgatása vagy követése rizikós. Mármint a politikára (így az azt végrehajtó rendőrök karrierjére) nézve. Megfigyelnek egy drogkereskedőt, aki egy olyanfajta chemszex buliba viszi a cuccot, amely nemrég volt a XVI. kerületben – vagy épp olyanba, ahonnan Szájer József az ereszcsatornán leereszkedve menekült. Ugyanis, ha ráállsz egy drogkereskedőre, nem tudhatod, kik a vevői. Az én forrásom is utalt rá: felsőbb körökben is vannak ügyfelek. A 2026-os kampány drogkompromat-háború is lesz. Ahhoz képest a tavalyi választás csak bemelegítés volt. Ott voltam Győrben a Dunakapu téren, amikor a Tisza Párt elnöke felhozta a kormánypárti vádat, miszerint „Magyar Péter drogos”. Erre reagálva megerősítette: drogtesztre megy, s várja oda Deutsch Tamást, Rogán Antalt és a többi kormánytagot is. „De ne vért vagy vizeletet adjanak, hanem hajszálat, amiből hónapok múlva is kimutatható a kokain” – intette őket, hozzátéve: „Tamás, várlak a laborban!”

Hogy vannak-e drogos politikusok? Biztosan. Mindenütt vannak fogyasztók (sőt: élete egy-egy szakaszában szinte mindenki kipróbálja valamelyik drogot), miért a politikusok volnának kivételek? A NER-funkcionáriusoknál ráadásul ott van a háborús pszichózis miatti stressz egyfelől. Ha folyton hadat viselünk, hol az IMF, hol Brüsszel, hol a migránsok, hol Soros, hol a béke globalista ellenségei, hol meg a drogmaffia ellen, azt józanul hogy lehet kibírni? Aztán van, aki legálisan oldja a feszültséget, van, aki nem. Pláne, hogy a hatalomban eltöltött másfél évtized önmagában is oldja a gátlásokat, létrehozza az érinthetetlenség illúzióját. Az ellenzéknél pedig jelen van a hatalmon kívüliség miatti frusztráció, amihez társul egyfajta paradox biztonságérzet: akármennyire is diktatúra van, velünk nem történhet semmi baj, ha szívunk valami nem teljesen legálisat. Liberálisként magam is éreztem, hogy bizonyos liberálisoknál a drogozás menőnek számított. Szabadelvű vidékiként pedig azt is láttam, hogy Budapest elég nagy buborék volt ahhoz, hogy a Mécs János által megénekelt pesti értelmiségi azt gondolja: a „sötét vidéken” történhet bármi, az hozzánk nem gyűrűzik be.

Pedig ha illiberális párhuzamot akarunk, ott az orosz Meduza hírportálnak dolgozó Ivan Golunov, aki „a kormányzati szervek és a hivatali dolgozók körében elterjedt korrupcióról készített oknyomozó riportokat”, míg 2019 júniusában „kábítószer-birtoklás és -terjesztés gyanújával letartóztatták”. Majd „a rendőrséghez köthető Telegram-oldalakon (azután pedig a belügyminisztérium saját honlapján is) fotókat tettek közzé arról az "illegális droglaborról", amelyet állítólag Golunov lakásában találtak.” Aztán kiderült, hogy „a nyolc felvétel nem Golunov otthonában készült”. Még egy nap elteltével „kiderült, hogy a fotóknak semmi közük az újságíró ügyéhez. Így aztán megszüntették az eljárást, valamint utasították a rendőrséget, hogy kérjen elnézést az újságíró letartóztatása miatt.” (Dmitry Glukhovsky: A bukás naplója. Helikon, 2024. 279–280. o.)

Nem mondom, hogy jövőre a kampányban biztosan ilyenek fognak történni, de azt javaslom mindenkinek, aki az ellenzéknél (vagy a hatalom bajszát cibáló független médiánál) akar komoly szerepet vállalni, hogy amennyiben ilyen káros szenvedélye van, gyorsan kezdjen el leszokni róla. Mert mennyivel könnyebb lejáratni valakit, ha nem kell ellene hamis drogvádat kreálni, mivel tényleg drogozik. Egy korábbi, itt megjelent cikkemben élcelődtem kicsit azon a kezdeményezésen, hogy az ellenzéki szavazóknak azt javasolják: ne vásároljanak Nemzeti Dohányboltokban, mert akkor csökkenthetik az adóbevételeket, csődbe juttatva a NER-t. Ha lehet egy szerény javaslatom: a sarki dealernél se vásároljanak. Mert lehet, hogy az a szimpinek tűnő drogárus pontosan tudja, kit kell feldobnia ahhoz, hogy ő szabadlábon maradjon.

De nyugi, azért így is lesz mivel oldani a stresszt: Orbán Viktor nem merné elvenni az alkoholt a magyar emberektől. Pedig ha megnézzük, egy jól sikerült péntek vagy szombat éjszakán hány orvosi beavatkozás, rendőri intézkedés történik a drog, és mennyi az alkohol miatt, nem valószínű, hogy a pia annyira nagyon lemaradna az illegális tudatmódosítók mögött. Mi több, sanszos, hogy toronymagasan vezet. Demetrovics Zsolt addiktológus szerint „egyenesen az alkohol az egyik legnagyobb ártalom a magyar társadalomra, mégsem akadt egyetlen kormány sem a rendszerváltás után, amely nekiment volna ennek a témának, és elkezdett volna ezzel foglalkozni. Ehelyett a politika csak még tovább támogatja az alkoholfogyasztást...” Egy másik kutatást idézve: „A fiatalok jelentős részének túlzottan megengedő az attitűdje a rendszeres alkoholfogyasztással kapcsolatban.” Az átlagmagyar mentalitás egy darabja villan be itt, amely egyik kezével „Börtönbe a drogosokkal!” feliratú transzparenst lenget, a másikban meg egy pálinkásüveget tart, hogy seggrészegre igya magát. Nyugodtan mondhatjuk: az egészségügynek az alkoholisták miatt sincs kapacitása a drogosokra. Hogy nekem miért nem sikerült alkoholistává válnom, pedig szívósan dolgoztam rajta, arról itt vallottam.

De nemcsak a piát nem merné elvenni Orbán Viktor a magyar emberektől, hanem a Frontint és a Rivotrilt sem. Ismerem a területet, mert ugyancsak a saját bőrömön tapasztaltam. Hét éve járok pszichiáterhez szupportív terápiára, diagnosztizált mániás depresszióval és nem meghatározott személyiségzavarral. Nem titok, hogy bipoláris vagyok, Babarczy Eszterhez hasonlóan én is rég előbújtam vele. Nálam ezt kemény munkával sikerült szubklinikai szinten tartani – vagyis egyáltalán nem volt szükség gyógyszeres kezelésre. A legtöbb sorstársam viszont nem ilyen szerencsés. A jóval súlyosabb esetekben a gyógyszer nem úszható meg. Vagy megúszható lenne, de mégis inkább felírják. És van, aki nem ismeri annyira a rendszert, illetve nem olyan mázlista, hogy kifogjon egy olyan remek orvost, mint én. Ehhez a mai állami egészségügyben vakszerencse is kell. Azok a túlterhelt orvosok, akik terápia helyett gyógyszert írnak, jórészt nem rosszindulatból vagy hanyagságból teszik ezt. Egyszerűen nem tudnak a betegekkel annyit foglalkozni, amennyit kellene. Rögtön szólok: nem vagyok sem oltás-, sem pedig gyógyszerellenes. Négyszer beoltottak koronavírus ellen, s rendesen beszedtem jó pár gyógyszert, amit az orvosok különböző nyavalyáimra felírtak. Nem a gyógyszer, hanem a gyógyszerfüggőséget előidéző rendszer ellen agitálok.

Nekem elég volt havonta, kéthavonta egy terápiás ülés. Viszont egy nálam súlyosabb esetnek ennyi alig több a semminél. A magánpraxisra nincs pénze, a támogatott gyógyszer olcsóbb. Elég időt töltöttem ahhoz bipoláris önsegítő csoportokban, hogy lássam: megjelentek ott a gyógyszer-kunyerálók, kitalálva valami mesét, hogy elhagyták, elvesztették a gyógyszerüket, vagy ellopta valaki. Az esetek túlnyomó részében gyógyszerfüggőkről van szó, akiknek már nem ír fel többet az orvos, nekik viszont nagyobb dózis kell. Ezek a szerek rémesen addiktívak. Kicsiben olyan ez, mint az opioid epidemic nagyban: futószalagon termelik a függőket. Nálam a pörgés megáll szubmániás fázisban, de így is szinte függővé tud válni az ember a saját felhangolt agyműködésétől, mikor úgy érzi, az alvást túlértékelik. Ha jön a lehangolódás, néha magam is tolnék egy kis Adderallt, hogy kihozzon belőle. De nem teszem. Mások viszont nehezebben viselik a saját mélyfázisukat. A rendszernek egyszerűbb növelni az adagot, mint az ellátórendszert fejlesztve terápiás mélyfúrást végezni. A NER-nek pedig esze ágában sincs az ország tudatalattijába bevilágítani. Miért is tenné, ha pont az ott lévő sötétséget mozgósíthatja az ínséges kampányidőszakokban?