A korrupciós összeesküvés-elméletek, maffiakonteók egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy legalább annyira szolgálják azoknak az érdekeit, aki ellen irányul, mint azokét, akik kitalálták és terjesztik őket. Mert az ilyen elméletek nem fényt gyújtanak a koponyákban, hanem ideológiai üzemanyagból táplálkozó agyi ködöt gerjesztenek. Amelynek takarásában a valódi tettesek, az értelmi szerzők gyorsan egérutat nyernek.

A sorozat első részét azzal zártam, hogy cáfoltam egy közkeletű összeesküvés-elméletet (amelynek nyomai ma is fellelhetőek az interneten). A legenda (és egy 2019-es komment gazdája szerint) 1998-ban, amikor az Orbán-kormány megalakult, és hirtelen abbamaradtak a merényletek, az egyik MDF-es politikus cinikusan azt mondta: „Nem érdekel, hogy Pintér Sándor hogyan oldotta meg, csak az a lényeg, hogy már nem történnek robbantások.” Ez biztosan nem igaz: ugyanis nem szűntek meg, és a régiek sem lettek megoldva. Mi több: az első Orbán-kormány alatt, 1998 augusztusa és 2001 novembere között 28 robbantásos bűncselekmény történt. A Fidesz első győzelme után „a politikai indíttatású robbantások szinte varázsütésre abbamaradtak” – írja egy közös művében Magyar Bálint és Pető Iván, az SZDSZ volt elnökei, az 1994 és 1998 közötti kétharmados balliberális koalíció vezető politikusai.

Ez sem teljesen felel meg a valóságnak, mert utána is történtek olyan robbantások, amelyeket szintén lehet akár politikai célúnak mondani. 1999. január 11-én Baján a bíróság előtt, 1999. december 27-én pedig az Élet és Irodalom szerkesztőségének udvarán robbant gránát. Némi konteós fantáziával ezekből is kihozható: az igazságszolgáltatás és a sajtó megfélemlítésére törekvő Fidesz-kormány áll a háttérben. A valóság azonban ennél bonyolultabb. A Fidesz- és FKGP-székház, a Szájer- és Torgyán-lakás elleni, az 1998-as kampány alatt történt bombatámadásokat emlegetők gyakran kimondatlanul is arra célozgatnak: ezek önmerényletek voltak, melyekből a célpontoknak, áldozatoknak lett politikai haszna. Attól eltekintve, hogy az áldozathibáztatás (pláne konkrét bizonyíték nélkül) nem szép dolog, ilyennel a másik oldalt is simán gyanúba lehetne hozni.

Hiszen 1997-98 folyamán MSZP- és SZDSZ-pártirodák, politikusok ellen is voltak csőbombás, Molotov-koktélos támadások, illetve ilyennel való fenyegetések, sőt a Horn Gyula és a Pető Iván elleni szélsőjobbos merényletterv is nyilvánosságra került. Ennyi erővel azt is mondhatnánk: ezekkel akart a korrupciógyanút felvető Tocsik-ügyben odakozmált szoclib koalíció részvétet, együttérzést kelteni maga iránt. Innen pedig már csak egy ugrás az Elk*rtuk című konteómozi logikája. A filmből az derül ki: Gyurcsányék az ellenzéket beelőzve nyilvánosságra hozták az őszödi beszédet, zavargásokat robbantottak ki, hogy a polgárháborús légkörben az emberek a randalírozókkal szemben a rendfenntartók oldalára álljanak, a hazugságba belebukott kormányfő felelősségét pedig enyhébbnek ítéljék.

Nyilván ezeket a ’90-es években történt merényleteket nem ugyanaz a kör szervezte. Mások állhattak az MSZP-s és SZDSZ-es, és mások a fideszes és kisgazda célpontok elleni támadások mögött. Ha valaki konkrét bizonyítékok híján is azt gondolja: a Fidesz érdekében Pintér Sándor csinálta az 1998-as robbantásokat, akkor mit gondol az 1996-os kézigránátos támadássorozatról? Annak célja ugyanis épp az akkori országos rendőrfőkapitány, Pintér megbuktatása volt. Az Energol-kört irányító Drobilich Gábornak és társainak „nyomasztó volt, hogy a rendőrség egyre jobban kapargatta az olajügyeket, ezért kitalálták, hogy elsuhintanak egy-két kézigránátot, hadd legyen a rendőrségnek még több dolga”. Ezek célja az volt, „hogy zavart keltsünk a rendőrségben, és elérjük az ORFK vezetőjének a leváltását” – idézi Drobilich szavait Radnai László a Magyar keresztapa című, Havas Henrik által írt 2019-es könyvben (92-93. o.).

Pont emiatt kételkedem abban, hogy az 1996-os és az 1998-as akciók mögött ugyanazon értelmi szerző és egyazon politikai szándék lenne. Ha a robbantások értelmi szerzőinek motivációját nézzük az eredmények tükrében, akkor a ’96-osnak valóban lehetett a célja Pintér megbuktatása, viszont ugyanezen logika alapján a ’98-assal épp arra törekedhetett a felbujtó, hogy javítsa Pintér esélyeit a belügyminiszterségre. Ha Portik Tamás (mint életrajzírója, Dezső András is megjegyzi) „Pintér Sándort az ősellenségének tekintette”, így mindent elkövetett, hogy megbuktassa, akkor miért akart volna Pintérből nemcsak belügyminisztert csinálni, hanem amikor a Fidesz győzelme után már eldőlt, hogy Pintérből belügyminiszter lesz, még akkor is folytatni a merényleteket az 1998. június 15-i Áder János irodája elleni, illetve a július 2-i Aranykéz utcai robbantással?

Hisz azoknak pont az lett a következménye, hogy Pintér Sándor jelöltsége és pozíciója még szilárdabbá vált, mivel épp a robbantások után kialakult lélektani helyzetben döntöttek úgy a Fideszben (a rendszerváltás óta először), hogy civil pártpolitikus (az eredeti jelölt Áder János volt) helyett Pintér legyen a belügyminiszter. Hozzáteszem: egy, a titkosszolgálatok akkori működésére magas szintű rálátással bíró, a témában írt riportsorozatomban nyilatkozó forrás szerint keletkezett olyan titkosszolgálati dokumentum, amely felveti a Fidesz érdekeltségét egy tervezett robbantásos merényletsorozatban. Mint elmondta, a 2006-os önkormányzati választások előtt „jutott el hozzánk egy információ a szlovák titkosszolgálattól, hogy szlovákiai hátterű bűnözői körök a kampány alatt robbantásokra, illetve a gyűléseket, rendezvényeket megzavaró, pánikot keltő akciókra készülnek az ellenzék érdekében. Az információban tehát az is benne volt, hogy az akkori legnagyobb ellenzéki párt, a jelenlegi kormánypárt lenne a haszonélvezője ezeknek a merényleteknek.”

Ekkor az Orbán Viktorral jelenleg baráti viszonyban lévő Robert Fico volt a szlovák miniszterelnök, Magyarország akkori kormányát pedig Gyurcsány Ferenc vezette, akinek politikailag nyilván kapóra jött volna egy ilyen gyanú. De a titkosszolgálati információnak ez a része mégsem került nyilvánosságra. Forrásom szerint azért, mert „egyrészt nem volt semmi konkrét bizonyíték, ami a Fidesz szerepére, érdekeltségére utalt volna az ügyben, ezért nem tartottuk volna korrektnek. Másfelől rögtön azzal vádoltak volna bennünket, hogy politikai okból le akarjuk járatni a Fideszt. Így aztán ez a rész kimaradt, nem osztottuk meg a sajtóval.” Vajon ma is lenne legalább ennyi korrektség az egymással szemben álló politikai oldalak bármelyikében, illetve ennyi szakmaiság a titkosszolgálati munkában, s ennyi józanság a hatalmon lévőkben? Mert nyilván ezt a hajdani jelentést nemcsak a titkosszolgálat, de az akkori kormány is megkapta.

S ha akarja, nyilván megtalálta volna a módját, hogy kiszivárogtassa. Ennek ellenére több mint másfél évtizeddel később, egy oknyomozás során derült ki, hogy volt ilyen része a jelentésnek. Úgy gondolom, ez volt a helyes eljárás. Pont Rogán Antal jelenlegi titkosszolgálati miniszter védelmében írtam le, hogy egy korrupcióval, szervezett bűnözéssel gyanúba keveredett politikus elleni vádakat se vegyünk készpénznek pusztán azért, mert az illetővel ellentétes közéleti nézeteket vallunk. Tettem ezt egy fotó kapcsán, amelyen Rogán Antal és Portik Tamás látható. Mit bizonyít ez a fotó? Ugyanannyit, mint az a kép, amelyen Kuncze Gábor az alvilági leszámolássorozatban megölt Prisztás Józseffel, Orbán Viktor a Fekete Sereg életfogytiglanra ítélt vezetőjével, Magyar Róberttel, vagy az 1999-ben megölt Seres Zoltán korábbi embere, a Tisza-aktivistákat zaklató Cs. Sándor Semjén Zsolttal látható.

Magyar Róbertnek a jelenlegi miniszterelnökkel készült fotói járták be a legnagyobb karriert. A 2006-os választási kampány idején a szoclib médiaholdudvarhoz tartozó 168 óra közölte a fényképeket. Az egyiken „egy nagyobb vidám társaságban bukkannak fel mindketten, a másikon csak ők ketten láthatók.” A felvételek „Kovács Kokó István Andrássy úti éttermében, a Boksz utcában készültek, 2004-ben, azon az estén, amikor Erdei Zsolt Karlsruhében szerzett világbajnoki címét ünnepelték”. A fotókat, s az eredeti cikket 2010-ben már a Kurucinfó „másodközölte”, az egyiket „Cigánybűnözők gyűrűjében”, a „nemzeti vezér” felirattal ellátva. Mindkét írás tálalása a szervezett bűnözéssel való kapcsolat gyanúját veti fel. 2012 februárjában viszont már a kormánypárti Magyar Nemzet idézett egy, az akkor még szökésben lévő, később tényleges életfogytiglanra ítélt Magyar Róberttől egy levelet, hogy „vele szemben egy olyan politikai indíttatásból kreáltak ügyet, amelyben Orbán Viktort akarták bemocskolni. Ennek alapját egy olyan fénykép adja, amin a miniszterelnök a sportolóval szerepel.”

De már évekkel korábban nagy sikert aratott Fidesz-közeli portálokon egy (annak idején általam is darabokra szedett) névtelen levél, amely Gyurcsány Ferenc kabinetfőnökét és kancelláriaminiszterét Szilvásy Györgyöt, későbbi titkosszolgálati minisztert hozta kapcsolatba az Orbán elleni 2006-os lejárató akcióval. 2006-ban valójában volt olyan titkosszolgálati jelentés (mint fentebb idéztem), ami az akkori ellenzéket nevezte meg egy lehetséges robbantás haszonélvezőjeként, ezt a részét mégsem hozták nyilvánosságra. Vagyis akkor még talán működtek olyan fékek és ellensúlyok, amelyek ma már sem a kormánypártot, sem az ellenzéket nem gátolják. A politikusokkal való fotózkodás amúgy nemcsak a kompromat-ipar része, hanem annak is, ami az általam megkérdezett rendőrségi forrás szerint igazán menő napjaink szervezett alvilágában: a befolyással üzérkedésnek.

Ennek lényege, hogy „ma már a korrupciót is hamisítják. Megkeresnek valakit, aki bajban van, büntetőeljárás vagy NAV-végrehajtás folyik ellene, azzal, hogy ők majd elintézik, mert ismerik a miniszterelnököt, a belügyminisztert, a rendőrfőkapitányt vagy a főügyészt. Persze valójában nincs ilyen bennfentes ismeretségük, de manapság egy választási gyűlésen vagy más rendezvényen gyakorlatilag bárkivel lehet egy közös szelfit csinálni, vagy akár ilyen képet hamisítani.” Az a fajta politikailag elfogult hozzáállás, amely minden ilyen fotóra ráugrik (persze csak akkor, ha a neki ellenszenves politikus van rajta), és bizonyítékként mutatja fel, nem közelebb, hanem jóval távolabb visz az igazsághoz. Az összeesküvés-elmélet e téren nem csupán azt segíti politikai céljainak elérésében, aki kitalálja, hanem a célpont is profitál belőle, akkor is, ha tényleg sáros, sőt – akkor pláne. Egy illegális cselekménnyel gyanúsítható embernek semmi nem jön kapóra jobban, mint amikor alaptalanul vádolják meg. Hisz a megalapozatlan gyanú az alapos vádat is kétségessé teheti.

Ha korrekt módon akarjunk igazolni vagy cáfolni az összefonódásokat, akkor el kell vetnünk a gyenge, kétséges bizonyítékokat, legyen szó Rogán Antalról vagy Kuncze Gáborról. Utóbbit egyébként nemcsak Prisztás Józseffel hozták hírbe, de közvetve azzal a Portik Tamással is, aki az ítélet szerint utasítást adott Prisztás megölésére. Mégpedig azzal, hogy a Magyar Nemzet szerint a Horn-kormány belügyminiszterének unokahúga az Energolnál volt titkárnő. Aztán kiderült, hogy ez nem igaz, s miután megírtam, a kormánypárti lap is helyreigazításra kényszerült.

Ami leginkább félrevisz ezekben az ügyekben, az az aktuálpolitikai prekoncepció. Hogy amikor felmerül egy személyt, pártot, kormányt vagy intézményt érintő korrupciós szál, akkor – a gombhoz keresve a kabátot – mindenkit, akit ott tisztséget visel, ehhez próbálunk kötni. Én a korábbi és a jelenlegi kormányok, közhatalmi szervek esetén is azt gondolom: egyaránt megtalálhatóak ott a korrupció haszonélvezői, és azok, akik harcolnak a korrupció ellen. (Vagy legalább ők nem fogadnak el ilyen pénzt.)

De az, hogy a fenti összeesküvés-elméleteket cáfoljuk, nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan gyanús, furcsa, nehezen magyarázható mozzanatok ezekben az ügyekben, amelyek rámutatnak bizonyos személyek (sőt: országok) feltáratlan szerepére, és arra, hogy miként formálta (vagyis deformálta) nemcsak a belpolitikát, de általában a közhangulatot, a közbeszédet, a társadalmi klímát a megoldatlanságuk, illetve felemás megoldásuk. Ezekről lesz szó a következő részben.