A Péter&Gábor vadonatúj adásában Karafiáth Orsolya műsorvezetésével Konok Péter és Balogh Gábor az időn 60 éve kezdődött, és 50 évvel ezelőtt véget ért vietnámi háború okait, következményeit és hatását vette górcső alá.

Karafiáth Orsolya provokatív kérdéssel indított: volt-e értelme ennek a háborúnak. Konok Péter szerint soha, semmilyen háborúnak nincs értelme, a vietnáminak pedig különösen nem volt – hacsak az nem, hogy világszerte hatalmas lökést adott a pacifista mozgalomnak. Balogh Gábor viszont úgy látja, az adott kor viszonyait figyelembe véve racionális döntés volt, hogy az Egyesült Államok próbálta megállítani a kommunizmus terjedését, mert, ha nem teszik, az sem biztos, hogy 1989-ben sor került volna a rendszerváltásra. Hogy ehhez milyen eszközöket vettek igénybe, az más kérdés – tette hozzá.

 A beszélgetés során kivesézik a háború okai, leásva egészen a gyarmati időkbe nyúló gyökerekig. Konok emlékeztet rá, hogy az amerikaiak elsőként még a francia gyarmattartók oldalán avatkoztak be a konfliktusba, amikor a II. Világháború és a japán megszállás után Vietnámban függetlenségi háború bontakozott ki. Balogh arra mutat rá, hogy a lexikonokban, vagy a Wikipédián olvasható két évszám (1965-1975) valójában nem fedi a valóságot, hiszen az USA a hatvanas évek elejétől fokozatosan csúszott bele ebbe a háborúba. Az első lépéseket még Kennedy tette meg, utóda Johnson pedig hiába próbálta minél nagyobb erő bevetésével rövidre zárni a konfliktust, csak még jobban belesodródott, s ez végül a bukását okozta.

Konok Péter szerint Johnson tragédiája, hogy miközben az egyik leginkább progresszív elnök volt, a neve végül a napalmbombával és az agent orange-dzsel, a barbár háború jelképeivel forrt össze. Balogh ugyanakkor leszögezi: a konfliktus gyors lezárására egy ponton túl már nem volt lehetőség, a háború „ördöglakattá” vált Washington számára: paradox módon a vietnámi nép nagy többsége a korrupt és szervilis déli vezetéssel szemben a japánok, a franciák és az amerikaiak ellen is harcoló kommunistákat tartotta az egyetlen hiteles nemzeti erőnek. Ám az is világos volt, hogy „a kommunisták csak egy választást szoktak megnyerni, a többit utána meg sem tartják”.

Szóba kerül az is, hogyan fordult néhány esztendő alatt a közvélemény a háború feltétlen támogatásától a béke követelése felé. Hogyan repített százmilliókat minden este a véres vietnami harctérre a televízió? Miért vált fontosabbá a nézettség az államérdeknél? Lehet-e jó katonát faragni a táncparkettről elrángatott fiúkból, és csatába menni pacifista beat slágereket hallgatva? Hogyan győzte le a szabad sajtó és a rock&roll a háborút? Hogyan lett a vietnámi háborúnak nagyobb hatása a társadalomra, mint a két világháborúnak? Tanultunk-e valamit belőle, és ha igen, elfelejtjük-e a tanulságokat?

Kiderül az adásból.