Angol külváros, vagy nem is tudom, telep leginkább, kertvárosi szegénynegyed kidőlt-bedőlt sorházakkal. Lepusztult utcák, graffitik mindenhol, őgyelgés és bűnözés, mindez valahol Délkelet-Angliában, Kent megyében, de persze mindegy is, hol. Mindenfelé szegénység, nem tisztes és nem is romantikus, hanem inkább pusztító és nyomasztó.
Itt él a tizenkét éves Bailey (szerepében Nykiya Adams) az apjával, Buggal (akit Barry Keoghan alakít). Csak így, ennyi, Bug, a valódi neve nem derül ki, de igazából nem is lényeges, mert mindenki a becenevén szólítja. Ő maga is még csak fiatal felnőtt, tizennégy évesen lett apa – szinte olyan, mintha a gyerekei idősebb haverja lenne –, és most épp arra készül, hogy feleségül vegye a barátnőjét, Kayleigh-t, akit három hónapja ismer. Pénze nem biztos, hogy van a ceremóniára, sőt, inkább biztos, hogy nincsen, de reméli, hogy rámosolyog a szerencse. Ezt attól a nagydarab varangyos békától reméli, amit egy befőttesüvegben tárol, és különféle zenéket játszik le a testes állat társaságában, mondván, ha a megfelelő zeneszámot választja ki, a béka valamiféle nedvet bocsát ki magából, melyből hallucinogén szer készíthető. Ezt pedig el lehet adni, és dől majd a pénz.
A drogtanyaszerű lakásban, ahol a gyerekek elfüggönyözhető lakrészekben élnek, ott van Bailey féltestvére is, Hunter, aki éppen aggódik, vajon teherbe ejtette-e kiskorú barátnőjét. Szöknének Skóciába. A lakásban alkalmanként ivós, betépős, táncolós bulikat is tartanak, ilyenkor megjelenik a népes baráti kör, Bailey pedig félrehúzódik, és a fejére húzza a fülhallgatót. Ráadásul kamasz, most kezd menstruálni, ám legfeljebb apja menyasszonyától kap pár kedvesen odavetett jó tanácsot, meg egy tampont. Bug eközben a Blur The Universal című dalával próbálkozik, vagy éppen a Yellow-val a Coldplay-től, ezek, úgymond, elég nyálas számok, hátha beindítják a varangyot. Párhuzamosan fut a groteszk és a dráma.
Nagyjából ez az alapértelmezett tájkép és tónus a 2024-ben bemutatott, most magyar moziforgalmazásba került Bird című filmben.
A szegénység nem csak nyomasztó a telepen, hanem kilátástalan is. Újratermelődik, mondaná a szociológus. Nincsenek kitörési stratégiák, legfeljebb a túlélésre vonatkozó, rövid lejáratú tervek. Vagy éppen a menekülés a hétköznapokból, afféle kényszerből előrángatott eszképizmus. Bailey a környéken csavarog, utcákon, mezőkön, erre-arra tölti az idejét. Képeket és videókat készít mindenről: növényekről, állatokról, emberekről, majd időről-időre visszanézi a felvételeket. Amit nem pontosan tud elmondani vagy kifejezni, azt valahogy így emeli be a saját világába. A telefonon keresztül közelít a világhoz, fejezi ki az érzelmeit – hogy egy szimptomatikus mai szóval éljek: kapcsolódik –, és ennek – újabb szó jön a zeitgeistből – felülete és médiuma az okostelefon.
Bailey megismerkedik egy különös fiatal férfivel, Birddel (a remek Franz Rogowski), aki leginkább csavargó, de lehetne kóboroló művész is, vagy egy vándorló szent, mindez különféle stigmákkal, nyúlszájjal, törött orral. És különös akcentussal. Zakót és szandált is visel, néha meg szoknyát, ez sem megszokott azon a környéken. Nehéz eldönteni, hogy pontosan hányadán is állunk vele. Sokszor egy emeletes telepi ház tetején áll szótlanul és mozdulatlanul, kémleli a távolt, mint egy madár. Vagy egy oszlopszent. Assisi Szent Ferenc is eszembe jut róla. Különös kapcsolat alakul ki közöttük.
Vannak álomszerű pillanatok, amikor a valóságot egy kis időre félre lehet tolni, de aztán megérkezik a súlyos és durva realitás. A lány anyja, Payton egy Skate nevű férfival él bántalmazó kapcsolatban, Bailey és Hunter pedig úgy döntenek, kiszabadítják a nőt, a fiú bandája majd jól ellátja a brutális partner baját. Addig a lány az anyjánál élő féltestvéreket felpakolja a buszra, és Bird társaságában lemennek a tengerpartra. Ez egy másik világ, ezek szinte egészen felhőtlen pillanatok, utazás, csavargás a tengerparti bódéknál, fürdőzés, alámerülés, a végtelen ígérete a horizonton, távlatok, a kiszakadás reménye. Vagy inkább csak illúziója. A kijózanodás aztán itt is eljön: Bird találkozik az apjával – akinek időközben megszerezte a címét –, de a férfi hűvösen fogadja, nincs nagy egymásra találás, nincs feloldozás.
A film vége felé azonban mégis minden megemelkedik. A történet percekre egészen váratlan módon mágikus realista fordulatot vesz, és Bird egy egyszerre vicces és megható helyzetben valódi madárként bánik el Bailey anyjának erőszakos partnerével.
A film előzetese:
Az egyébként az Order of the British Empire címmel kitüntetett Oscar-díjas rendező, Andrea Arnold – aki korábban dolgozott a Hatalmas kis hazugságok-sorozaton, de övé többek közt a Cow, az Akvárium, valamint az American Honey című film, valamint az Üvöltő szelek moziváltozata – érzékeny és erős filmet hozott össze, ami, ha az első felében egy kicsit kevesebb lenne az üresjárat, egészen kiváló volna – így csak kifejezetten jó.
A film értéknövelő tényezője a jól válogatott zene: a filmzenét az angol elektronikus zene emblematikus figurája, Burial jegyzi, a már fölemlegetett dalok mellett pedig felbukkan a Fontaines DC is, sőt, az ír zenekar tagja, Carlos O’Connell szerepel is a filmben. A kapcsolatnak van előzménye: Arnold rendezte a Fontaines DC Bug című – egy újabb átfedés a filmmel – dalának videóklipjét. Ahogy a Volt egyszer egy nyár (vagyis az Aftersun) című filmben, itt is egy zenés jelenet az egyik legmegindítóbb pillanat: Bug és Keyleigh esküvője a film végén, ahol éppen O’Connell zongorázza el a már említett Blur-számot, ami itt kulcsdallá kerekedik.
A Bird nem akar szájba rágni, de nem is próbál kifejezetten kedves lenni, sem romantikus, viszont ebből is, abból is van benne egy jó adag, néhol sprőd és járdaszéli, néhol sötét és reménytelen, néhol varázslatos és szplínes és meseszerű. Egy hihető történet szuperközeliben, ami azért lábjegyzetbe odateszi: a valóság mégsem minden.
Bejelentkezés