„Nem lehet megúszósan játszani” – interjú Barkóczi Noémivel

Az elmúlt évek egyik igazán figyelemreméltó hazai dalszerző-énekese Barkóczi Noémi, aki Mindig kések, de hozzád jókor indultam címmel jelentetett meg új nagylemezt. Nehéz témákról, derűről és az új dalokról beszélgettünk.
 

Késős vagy? Ide pontosan érkeztél.

Nem gondoltam bele, hogy ha ez lesz a lemez címe, akkor onnantól fogva erről kell majd beszélnem. (Nevet.) Alapvetően egyébként az vagyok, de kicsiket kések, öt perceket. Az megszokott, hogy nem akkor indulok el, amikor kellene, hanem egy kicsit pont később, és aztán rohanok. Mindig rosszul számolom ki az időt.

Ennek a lemezcímnek – ami egy szövegrészlet – nyilván van valamilyen metaforikus értelmezése.

Van az az érzésed, hogy lekésel valamiről, nem úgy alakulnak dolgok, ahogyan szeretnéd, ebben az esetben azonban – a cím egy szerelmes dal sora – épp ott vagy, ahol lenned kell. És hogy mekkora volt ennek az esélye, hogy milyen ritka szerencse ez, azon szoktam gondolkodni.

Az, hogy éppen hol vagy a tér-időben, visszatérő motívum az életművedben. Nem vagyok itt, Dolgom volt, ezek lemezcímek tőled, és akkor itt van ez a mostani is. Ha jól látom, erősen foglalkoztat, jó helyen, jó időben vagy-e, azt csinálod-e éppen, amit csinálnod kell.

Igen, létezik egy ilyen tematika, rímelnek egymásra ezek a címek, és ez csak akkor jutott eszembe, amikor ennél a mostani lemezcímnél lecövekeltünk. Szóval nem tudatos.

Azt érzed, hogy most a helyeden vagy?

A mikrokörnyezetemben igen. Az, hogy a világban ki érzi magát a helyén, hát az jó kérdés. Zenészként biztos lehetne még jobb – az örök kérdés az, mi lenne, ha az ember minden energiáját, vagy legalábbis az energiái nagyobb részét az alkotásra fordítaná. Ilyen tekintetben azt mondom, hogy nem vagyok a helyemen, mert csak az energiáim szeleteit tudom a zenélésre fordítani. Azonban ahova így is eljutottam, az, hogy a zenélés mégis aktív része az életemnek, amire emberek rezonálnak, annak összefüggésében mégis azt mondom, hogy igen.
 

Szóval félig tele a pohár. Évekkel ezelőtt szüneteltetted a zenélést, és amikor visszatértél, sokat beszéltél arról, mekkora dilemma volt, hogy újra belevágj. Kételyeid voltak. Ezzel most hogy állsz?

Mivel csinálom, úgy állok vele, hogy érdemes csinálni. Keresem azt, hogyan fenntartható ez a tevékenység, hogyan lehet hosszú távon csinálni, és nem vagyok benne biztos, hogy már megtaláltam. Érdekes, hogy mostanában nagy sztárok is megkérdőjelezik, ahogyan korábban működtek – az sem egyértelmű ma már, hogy egy nagy turnét végig kell csinálnia valakinek, úgy, hogy közben megmakkan benne. Nálam is visszatérő kérdés, hogy folyamatosan jelen kell-e lenni, lehet-e úgy csinálni, hogy ez a dolog időnként egy kicsit nincs, aztán megint van.

Ahhoz képest, ahol az ismertséged akár csak az előző nagylemezed idején állt, látványos az előrelépés. Egy adott körben nagyon népszerű lettél. És azt hiszem, azért, mert jól azonosulható figura vagy. Sokan tudnak azonosulni Barkóczi Noémi figurájával, személyiségével, hangoltságával. Megtestesítesz valamit, egy alakot, egy ma jellemző életérzést. Ezt te is érzed?

Abszolút érzem. Van egyfajta réteg, amelyet meg tudok szólítani. Foglalkoztat az, hogy nekik mit tudok mondani, amit érdemes is mondani. Érzem a felelősségét is annak, hogy ha velem emberek azonosulnak, akkor nem mindegy, hogyan kommunikálok, miről beszélek, miről írok. Ez az azonosulás azzal párhuzamosan alakulhatott ki, hogy én magam rájöttem, nem akarok másmilyen lenni, hanem abból akarok kiindulni, aki vagyok, és azt fogom megjeleníteni autentikusan. Szerintem ez az, ami érdekel embereket. Az, hogy beszélek a sebezhetőségemről, a bizonytalanságaimról. Ezt persze nem szeretném túltolni, de továbbra is fontosnak tartom, hogy képviseljem, nem kell többnek, erősebbnek mutatni magunkat annál, mint amik vagyunk.

Abban, hogy a figurád így „kikontúrosodott”, benne van az is, hogy a különféle platformjaidon beszélsz magadról, megjeleníted magadat. Ez egy döntés volt?

Döntés nem volt, és most is keresem, hogy mi ennek a jó szintje, mert látom a veszélyeit is. Ez most egy irányzat: nem elég, hogy színész vagy, nem elég, amit csinálsz, kell, hogy legyen egy személyes sztorid is. Hogy megmutass az életedből is dolgokat. Nem tudom, mennyire lenne ez jó nekem. Volt már olyan, hogy megírtam egy nagyon személyes posztot, aztán mégsem raktam ki, mert azt gondoltam, inkább a dalaimon keresztül szeretnék ilyen mélységeket megmutatni magamról.

Mélységekről szólva, az új lemezed is érdekesen vegyíti ezeket a témákat. Szerintem a Mindig kések, de hozzád jókor indultam alapvetően derűs lemez. Pontosabban: derűs, nyugodt és szemlélődő. Sőt, hogy elcsépelt szót is idehozzak: pozitív. Azzal együtt, hogy ott van az árnyék is.

Nagyon változó, hogy ki mit mond, de nem te vagy az egyetlen, aki így látja. Viszont olyat is kaptam, hogy ez most komorabb lett, mint az előző. Én mindenesetre szerettem volna derűsebb albumot csinálni. Az volt bennem, hogy – bár sok okunk van rá – nincs kedvem keseregni. A számsorrendet is úgy alakítottam, hogy legyen feloldás, menjünk le a mélybe, de nem akartam, hogy úgy álljon fel az ember, miután meghallgatta a lemezt, hogy minden rossz.

Vannak olyan dalok is a lemezen, amik nem hangulatokat vagy személyes élethelyzeteket festenek fel, hanem nagyon tágan értelmezett közéleti kérdésekkel foglalkoznak. Vagy inkább úgy mondom, a közös dolgainkkal. Ilyen a Mintha értenék vagy az Aftercare. Viszont, annak ellenére, hogy ennek most szezonja van, nem politizáló a lemez.

A Sétáló is ilyen dal, olyan kérdésekről szól, az elköltözésről, meg arról, hogy milyen itt lenni, amiket mások is felvetettek már. Mindig azt keresem, hogy vannak-e érzelmi szálaim adott témákhoz, és ha nincsenek, ha csak intellektuálisan érdekelnek, akkor nem írok azokról. Ez alapján választok. Azokban a dalokban, amiket említettél, olyan témák kerülnek elő, amik megpendítettek bennem valamit.

A Mintha értenék arról szól, hogy nem tudunk beszélni egymással.

Egyre többször észrevettem magamon, ahelyett, hogy megpróbálnék párbeszédet folytatni, feladom. Ami nem biztos, hogy jó. Valamiféle túlélési stratégiám lett, hogy jó, akkor ezt vagy azt a kérdést – általában politikai vagy értékrendbeli témákról beszélek – nem fogom felhozni. Ez egyfajta megúszás. Amikor pár évvel ezelőtt először közelebb kerültem a feminizmushoz, volt egy olyan időszakom, hogy minden párbeszédben előhoztam ezt a témát. Ez tartott egy jó darabig, most meg, amikor ilyen témák előjönnek valamilyen körben, és a nézőpontommal eléggé ellentétes dolgok hangzanak el, nem biztos, hogy beleállok a vitába, mert elfáradtam.

Az Aftercare egyfelől egy elég kemény kérdésről szól, az erőszakos szexualitásról, másfelől egy tőled szokatlan tónus és témaválasztás, erős vállalás.

Többször meg is gondoltam, hogy akarom-e, és még most is vannak kételyeim.

Itt sokat adsz ki magadból, ha jól gondolom.

Erről beszélni a sebezhetőségnek egy olyan foka, amit nem is mértem fel kellően jól. Persze nem tudom, hogy ezt jól fel lehet-e mérni, mielőtt az ember nem lép bele egy helyzetbe. Amikor megjelent a lemez, jött olyan komment, ami elkezdte firtatni, milyen megélt történésekből táplálkozik ez a dal. Ez persze teljesen logikus, ám mivel egyáltalán nem ezzel a céllal írtam, csak itt szembesültem azzal, hogy ki kell találnom, hogyan és mennyit beszélek erről. Egyébként egyelőre főleg olyan visszajelzéseket kapok, hogy köszi, hogy megírtad.
 

Említetted, hogy van egyfajta íve a lemeznek. Ezt alá tudom támasztani. A közepe például kifejezetten borongós. Ezekben a dalokban megtalált derű és boldogság törékenysége, múlandósága kerül elő. A Tajtékos, a Viharsarok, a Pulóvert fel ilyenek.

Jól látod, de ez a tematika nem volt tudatos.

Valóban megéled, hogy a boldogságot el tudja fújni a szél?

Igen, nagyon. Meg az is van, hogy a fenntartásához vállalni kell a kényelmetlenségeket, szembe kell nézni nehéz témákkal, magunkkal és a világgal kapcsolatos felismerésekkel. Nem lehet megúszósan játszani.

Neked egyébként a dalírás út önmagadhoz?

Ezzel mindig bajban vagyok. Olyan értelemben lehet út önmagamhoz, hogy amikor érzéseket átviszek egy olyan „kézzelfogható” dologba, mint egy dal, akkor azok ott számomra jobban megjelennek, jobban láthatók. A tudatosítás folyamatában ez is egy lépés.

Felmerült már benned, hogy nem magadról írsz, hogy hanem egyes szám harmadik személyben valaki másról, vagy valahogyan máshogyan, eltávolítva magadtól a témát, az érzést vagy a történetet?

Igen, régen próbálkoztam is vele – és nem ment. Továbbra is foglalkoztat, de nem erőltetem. El tudom képzelni, hogy valamikor a jövőben fogok ilyet írni, mert nagyon szeretem az ilyen dalokat. Majd, ha jön magától. Egyébként a múltbeli önmagamról írni már egy kicsit ilyen dolog. Mint a Koranyár című dalban.

Hogy érzed, sokat változtál?

A szorongás, az alacsony önértékelés kiskoromtól nagyon erősen meghatározza az életemet. Ha ezt a metszetet nézem, ebben nagyon nagy a különbség a gyerekkori önmagamhoz képest.

Megint van lakásdal a lemezen, a Szia fényfolt. Van dalszerzőként egyfajta meghitt és különös viszonyod a fizikai terekhez, ez ennyi idő után jól érzékelhető. Ez több szinten is érdekes: az is sajátos, ahogy ezeket a tereket leírod, de főként az a figyelemre méltó, ahogy ezek a terek elemelve, szimbolikusan megjelennek.

Egyrészt nagyon szeretem a tárgyakat. Valahogy tetszik az, hogy könnyebb kevésbé érzelgősen beszélni egy tányérról, mint egy virágról. Van persze prózai ok is: a legtöbb időt – sajnos – beltérben töltöm, és gyerekkoromból is az maradt meg, ahogy egy lakásban, egy szobában szemlélődtem. A több természetközeliség jót tenne, tudom, de egyelőre ez van.

Beszéljünk a zenéről. Most már évek óta van egy zenekarod, amiben az utóbbi időben voltak változások.

A Dolgom volt című lemezt Szőke Barnával és Gulyás Kristóffal vettük fel hárman, és Dorozsmai Gergő volt a producer. Nem sokkal az után, hogy ez a lemez megjelent, Barna kiszállt, azzal, hogy őt inkább az érdekelte, hogy ez a lemez megszülessen, és inkább produceri szerepben látta magát. Ekkor jött Bognár Marci basszusgitáros, aki azzal érkezett a zenekarba, hogy ő nem basszusgitáros, ami részigazságot tartalmaz ugyan, mert a legtöbb zenekarában dobolt – ám nálunk más is így van ezzel, Gulyás Kristóf például állítja magáról, hogy nem dobos. Ezzel ugye mindenki arra céloz, hogy nem vagyunk klasszikusan képzett zenészek. Várnai Sziló billentyűs viszonylag hamar, az előző lemez elkészülte után érkezett, már az akkori lemezbemutatóra is hozott olyan témákat, amik az albumon nem is hallhatók. Ő volt a mi profi zenészünk, aki már nincs velünk, mert zeneszerzést tanul, és azzal foglalkozik. Egy ideig játszottunk hármasban – ami hasznos volt, fontos tapasztalatokat szereztünk –, ám hiányzott az a plusz egy hangszer, így aztán érkezett Szczuka Panka, akit a Flanger Kidsből lehet ismerni. Ő is képzett zenész, viszont ő is azzal jött, hogy nem zongorista. Én ezt imádom.
 

A most megjelent lemez, az előzővel ellentétben már menetből készítettétek – értem ez alatt, hogy egy létező, organikusan működő, koncertező, összeért zenekar dolgozott együtt.

Igen, és ezt szerintem érezni is a lemezen. Úgy írtam a dalokat, hogy ott volt a fejemben, ezt egy zenekar fogja eljátszani, és már a kezdeti stádiumban meg lehetett mutatni nekik a kezdeményeket. Vannak dalok, amiket már jó ideje játszottunk koncerteken, és közben is alakultak.

Értsük jól, de kifejezetten popos, néhol rockos a lemez hangzása. A régi nők – a kedvencem az albumról – kifejezetten különös, egy darabig szinte punkos, garázsrockos, aztán átmegy népdalosba. Ez a korábbi dolgaidhoz képest félfordulatot jelentő gitárpopos-gitárzenekaros attitűd már ott volt az előző lemezen is – beszéltél a téged ért ilyen zenei hatásokról is – de talán mintha most teljesedett volna ki egészen.

A Pulóvert fel egy jó darabig Alanis Morissette néven futott a zenekarban. Éreztük, hogy van az a VH-1-hangulata. A popos megoldásokól „alterzenészként” egy ideig kifejezetten tartottam. Aztán rájöttem, hogy van kedvem ilyen dalokat játszani.

Van a lemeznek egyfajta nyolcvanas évek-hangulata is. A hangzások néha kifejezetten megidézik. A 23:59 például úgy kezdődik, mint KFT-dal. Vagy egy korabeli Suzanne Vega.

Ehhez hozzájárult többek közt Sziló és az ő szintijátéka is, a Mintha értenék és Szia fényfolt című dalokat még ő jegyzi. De Marcira is abszolút jellemző ez a megközelítés. Egyébként, ami a hatásokat illeti, továbbra is hallgatom a dalszerző-énekeseket, Courtney Barnett még mindig nagy kedvenc, de megy otthon az Alvvays, a Dry Cleaning vagy az Amyl and The Sniffers is, a Pulóvert felben pedig Cassandra Jenkins hatására cseréltem a gitárt eggyel karcosabbra.

Az előző lemezed idején, négy évvel ezelőtt felvetetted, hogy meddig lehet ezzel eljutni. Ez akkor jogos kérdés volt, hiszen újrakezdted a zenélést, és persze most is az, de ahhoz képest hatalmasat léptél előre. A kérdés ez alkalommal is az, hogy a mostanihoz képest meddig lehet még eljutni.

Vagy, hogy meddig érdemes – bennem ez is felmerül. Mi az, ami még nekem komfortos lenne. Nem vágyom rá, hogy sok nagy koncertem legyen. Persze ez egyelőre nem is fenyeget.

Nem érzed magad komfortosan a nagyszínpadokon?

Egy ilyen fellépés akkor heteket vagy akár hónapokat határoz meg – a felkészülés is, meg a lecsengés is. Persze, amikor jön az adott szitu, és megcsináljuk, akkor nagyon felemelő és nagyon sokat ad. Azonban óriási amplitúdók vannak egy ilyen körül, és akkor itt visszakanyarodhatunk az általad is említett szemlélődéshez: én nem feltétlenül akarok rendszeresen ilyen amplitúdókat az életemben.

Vannak titkos vágyaid, álmaid – akár mint zenész, akár mint magánember –, amiket nagyon dédelgetsz magadban?

Nem nagyon szoktam álmodozni, pedig néha azt gondolom, hogy jó lenne. Hogy egyáltalán foglalkoztasson, mit lehetne még – ez tudna vinni még jó irányokba. Nagyon kíváncsi lennék arra, milyen az, amikor az ember teljes egészében, „főállásban” alkotó. Kíváncsi vagyok, hogyan alakítanám a hétköznapjaimat, hogyan választanék más tevékenységeket, ami az alkotáshoz hozzátesz, vagy ami kiegészíti azt. Az egy szép dolog lehetne, úgy képzelem.