Június 18-án lép fel Budapesten, az Akváriumban Cat Power amerikai dalszerző-énekes, aki legutóbbi Cat Power Sings Dylan: The 1966 Royal Albert Hall Concert című lemezén Bob Dylan 1966-os, legendás koncertműsorát idézte meg. Ez volt az a turné, ahol Dylan akusztikus gitárról elektromosra váltott, amivel jókora felháborodást váltott ki a közönség egy része körében. „Júdás!”, ezt kiabálta be turnéja manchesteri állomásán, 1966. május 17-én egy néző. Érdekes, hogy a fellépést dokumentáló felvételről sokáig azt tartották, hogy az a londoni Royal Albert Hallban készült, ezért is jelent meg 1998-ban Live 1966: The „Royal Albert Hall” Concert címmel. Chan Marshallal (ez Cat Power valódi neve) azonban nem csak Dylanről, hanem saját dalokról, ösztönökről, alkotásról és a dalok életéről is beszélgettünk.
Úgy tűnik, hogy vonzódsz a feldolgozáslemezekhez. Ez a mostani Dylan-album a negyedik.
Nagyon sokféle zenén nőttem fel. Ami, azt hiszem, nagyon is egészséges. Ezek között volt egy csomó soul-, country- és jazz-sztenderd is, amelyek átdolgozások. A kedvenc előadóim is énekelnek feldolgozásokat. Úgy szocializálódtam, hogy ez nem fura, hogy ez a normális. A klasszikus zenében is ott van ez a fajta attitűd: modern zeneszerzők is játszanak Rahmanyinovot vagy Chopint. Szóval nem hiszem, hogy ez szokatlan. Azt gondolom, hogy ez része egy zenész életének.
Mitől lesz egy feldolgozás jó? Mennyire kell, hogy te is benne legyél, és mennyire kell, hogy hű legyen az eredetihez?
Én úgy tapasztaltam – akár hallgatóként, akár előadóként –, hogy az egyetlen, ami számít, hogy mennyire igaz és valódi egy feldolgozás. Ha ilyen, akkor az mindenképpen érvényes. Ha beteljesíti a feladatát, és gyógyír a léleknek – és tudjuk, hogy a zene sok esetben rendelkezik gyógyító erővel –, akkor számomra rendben van.
És egy feldolgozás nagyon sokféleképpen tudja teljesíteni a küldetését.
Ez nagyon is így van. Tud nagyon másképp beszélni hozzánk, mint az eredeti, lehet egy egészen másfajta fordítása, értelmezése az eredeti dalnak. Ezek izgalmas művészi gesztusok. Vannak aztán olyan változatok is, egyfajta lebutított verziók, amiket kereskedelmi szempontok szerint hoznak létre, és amikhez én magam nem annyira vonzódom.
Vannak kedvenc feldolgozásdalaid? Hülye kérdés, biztosan vannak.
Ó, igen. Rengeteg van. David Bowie Nina Simone-feldolgozása, a Wild Is The Wind, Willie Nelson Crazy című dala, amit Patsy Cline dolgozott fel, az All Along The Watchtower Jimi Hendrixtől, aminek az eredetije Bob Dylan. Leonard Cohen Suzanne című dalának Roberta Flack-féle változata, az Aretha Franklin-féle Eleanor Rigby. És még annyi van. Amikor Nick Cave Hank Williamst énekel. Ezek mind úgy inspiráltak újabb és újabb generációkat, hogy azok tagjai talán nem is tudják némelyikről, hogy az feldolgozás. Erről beszéltem előbb: a másik dalváltozat önmagát jelenti, éppen annyira nagyszerű, mint az eredeti. A lényeg annyi, hogy a szerző megérintse vele a hallgatót, a befogadóra pedig hatással legyen, amit hall. Legutóbb Martha Argerich zongoraművész Chopin-előadását hallgattam. Az e-moll zongoraversenyt játssza, csodálatos.
Amikor feldolgozásnak szánt dalt választasz, mi szerint szelektálsz?
Nincs különösebben tudatos megfontolás benne, egyszerűen csak érzem, hogy van egy dal, amit el akarok énekelni. Zsigeri ösztönök vezérelnek ilyenkor. Az, hogy mit érzek, már egyfajta reakció az ösztöneimre.
Ha már inspirációról beszélünk, kik voltak rád a legnagyobb hatással, amikor felnőttél, aztán amikor elkezdtél zenével foglalkozni?
Amikor egészen kicsi voltam, olyan négyéves, Jézus és a Biblia történetei. Azt gondoltam, azta, mennyire menő ez az ember, milyen kedves, mennyi jót tesz mindenkivel. Később meg a szuperhősök, Hulk, Pókember és a többiek – imádtam a képregényeket. Aztán a Hatmillió dolláros férfi című tévésorozat, közben meg elkezdett érdekelni a sport, főleg a kosárlabda és baseball. A zene pedig a mindennapi életem része volt. Hatéves koromig a nagymamám nevelt, ő pedig rengeteg zenét hallgatott. Miközben főzött, az én dolgom az volt, hogy lemezeket rakjak fel. Háromévesen már tudtam olvasni, ezért az volt a feladatom, hogy keressem ki azt a dalt, amit éppen hallgatni szeretett volna. „Menj, rakd fel azt a Johnny Cash-lemezt”, meg ilyenek. Szóval a dalok már egészen fiatalon megjelentek az életemben. Amikor aztán hatéves koromtól újra a szüleimmel éltem, már nem volt újdonság, hogy szól a zene, hogy rádióadókat hallgatunk. Volt egy, mondjuk úgy, apafigurám ekkoriban, Patrick Kelly divattervező, aki meg a fekete zenék, a funk, a soul és a diszkózene világát hozta be az életembe. Ezek a dolgok futottak párhuzamosan, és azt hiszem, ez a két ember a hősöm.
Az első lemezed után azt írta egy kritika, hogy a zenéd összeköti a Sonic Youth-t és Hank Williamst. Megvan még benned ez a kevercs?
Szerencsére igen, azt hiszem. Úgy gondolom, hogy a mi generációnkban, mondhatni, normális, hogy ismerjük és szeretjük ezeket a művészeket.
A Dylan-albumod a feldolgozáslemezeid között is különleges, hiszen nemcsak hogy kifejezetten egy dalszerző-énekesre koncentrál, de ennek az embernek is kifejezetten egy koncertjére. Egy legendás fellépésre.
Amikor felkértek arra, hogy játsszak a Royal Albert Hallban, kapásból arra gondoltam, hogy ezt a műsort adjam elő ott. Korábban sosem jártam az épületben, de sokszor álltam előtte, arról álmodoztam, hogy visszarepülök az időben, Dylan kijön cigizni a hangbeállás után, meglát, és megkérdezi, van-e kedvem bemenni. Romantikus, csajos képzelgés, tudod. Tehát amikor jött a felkérés, itt is az ösztöneim vezéreltek. Tudtam, hogy egy csomó ezzel a döntéssel kapcsolatos kérdésre kell majd választ adnom – miért én, miért ő, miért éppen most –, azonban egyszerűen csak úgy voltam vele, hogy örülök, hogy összehozhatom ezt a koncertet. Úgy gondoltam, hogy ez a fellépés szép zárlata lehetne az akkori lemezemhez, a Covershez kapcsolódó turnémnak. Mindemellett olyan egészen aggasztó dolgok is történtek akkoriban az amerikai közéletben – szigorították az abortuszt, könyveket tiltottak be közkönyvtárakban, afroamerikaiakkal kapcsolatos szövegeket vettek ki iskolai történelemkönyvekből –, amik ugyancsak arra késztettek, hogy ezzel a koncertprogrammal álljak elő. Ráadásul november 5-ről volt szó, ami ugye a Guy Fawkes-nap, úgyhogy nagyon nevettem, amikor szembesültem azzal, hogy ez a dátum, és akkor tegyük hozzá még azt is, hogy ez az a koncert, ahol Dylan akusztikusból átment elektromosba. Viccesen nyilvánvaló volt, hogy ezt a műsort kell előadni ezen a napon. Aztán kapcsoltam, hogy basszus, fel is kellene venni a koncertet, dokumentálni kéne, és szerencsére a kiadóm, a Domino adott rá pénzt.
Ha már említetted: miért éppen Bob Dylan?
Imádom Dylant. Mindig is olyan dolgokról beszélt, olyan dolgokat fogalmazott meg, amik az én fejemben is ott voltak. Gyerekként nem igazán értettem, mi a bajuk a felnőtteknek Dylannel. Miért vitatkoznak azok, hogy tud-e énekelni vagy sem. John Lennonról sosem folytattak ehhez hasonló vitákat, Bob körül meg állandóan nagy felhajtást csináltak. Nem a dalait hallgatták elsősorban, hanem róla beszéltek. És én ezt gyerekként nagyon-nagyon furának gondoltam. Mert hát a felnőttek ugye okosabbak, mint a gyerekek, gondoltam. És ha a felnőttek mindent tudnak, miért van ennyi rejtély Dylan körül. Bob egyszerűen zavarba hozta, véleményalkotásra késztette az embereket. Ezt pedig különösnek találtam. Lennonról másképp beszéltek, pozitívan, támogatóan, tisztelettel, mindenki értette, miről szól az Imagine. Amikor pedig egy Dylan-dal jött, mindenki elbizonytalanodott. Felnőttként már megértettem: a Dylan-dalok kritikus gondolkodásra késztetnek, tehát amikor a felnőttek a dalait hallgatva vitáztak, nem őt kritizálták, hanem azt a kritikus gondolkodást gyakorolták általában, amire Dylan tanította őket.
Láttad az új Dylan-filmet? (A Complete Unknown / Sehol se otthon)
Igen, láttam. Beletelt egy kis időbe, hogy eljussak a moziba, de igen. A fiam két legjobb barátja, az egyikük nyolcéves, a másik tizenegy, miután látták a filmet, gitárt vetettek maguknak és szájharmonikát, és mind a ketten belevetették magukat a Dylan-dalokba. Rájöttem, hogy ami nekem két évembe került, és tényleg szétdolgoztam magam a lemez turnéjával, azt Timothée Chalamet megoldotta két és fél órában. (nevet)
[Cikkünk a Dylan-filmről itt olvasható.]
Tetszett a film?
Sírtam a végén. Imádtam, ahogy ott Timothée motyog. Nagyon bírtam, hogy még egy ilyen életrajzi moziban is meg tudták oldani, hogy Dylan ne legyen ott, meg tudták mutatni a titokzatosságát, a kívülállóságát.
Részlet a filmből:
Találkoztál valaha Dylannel?
Kétszer. Szó volt egy harmadik alkalomról is, de az nem jött össze. Bár azt mondják, hogy az ember sose találkozzon a bálványaival, de vele találkozni nagyszerű volt. Mintha egy másik dimenzióból jött, rég nem látott baráttal találkoznál.
A legutóbbi saját dalokból álló szólólemezed (Wanderer) hét évvel ezelőtt jelent meg. Dolgozol új számokon?
Hét dalom készült el, pontosabban még nem készültek el egészen, még keverni kell ezeket, de megvannak. A Bob Dylan-kanyar lassan a végéhez ér, ezen a nyáron zárul le a turné, utána tudok majd foglalkozni az új dalokkal.
Mi az irány?
Tudod, amikor új lemezen dolgozom, mindig egy úton haladok, de van két párhuzamos sáv. Az egyik a szomorúság és a veszteség érzése, a másik pedig az elsöprő diadal. Az alkotás folyamata során sosem tudom, melyik rész fog győzni, egyszerűen csak haladok és kapaszkodom a kormányba.
Korábban is előfordult, hogy sokéves szünetek voltak a lemezeid között. Jellemzően sokáig ülsz az új dalaidon?
A dal munkásaként (eredetiben: a worker in song – ez egy szép utalás Leonard Cohen Chelsea Hotel #2 című dalára) a fő bevételi forrásom a turnézás, az, hogy színpadon éneklek embereknek. Ez a munkám. A lemezkészítés a munka egyik része. Más a kapcsolatom azokhoz a dalokhoz, amiket élőben előadok, és más azokhoz, amiket stúdióban rögzítek. A dalok, amiket felveszek, olyan pillanatok az időben, melyeket nem tudok kiterjeszteni, miközben az élőben előadott dalok állandóan nőnek, bővülnek, változnak, átalakulnak, születnek és meghalnak. Ezért is telik el ennyi idő az albumok között. Egy dal egy teljes életet tud leélni úgy, hogy nem rögzítem. Ezzel mindig is szembe kellett néznem: kiemeljek-e egy dalt ebből a fajta életciklusból azzal, hogy felveszem, vagy hagyjam meg az útra. Amikor egy olyan dalt veszek fel, amit már egy ideje játszok koncerten, az mindig egy kicsit tánc a halállal. Bizonyos dalaim a pillanatot ragadják meg, de ha felveszem ezeket, és lefényképezem őket, pillanatkép lesz belőlük, és az egyben a haláluk is. Ez pedig riasztó számomra. Van egy csomó dalom, amit sosem vettem fel. Ezekben a döntésekben is inkább az ösztöneimet követem, és nem az érzéseimet vagy a gondolataimat. Az ösztönöm az, ami életben tart, ami fenntartja bennem az érdeklődést, abból jön a nevetés és a biztonságérzet is. Hiszek az ösztöneimben.
Egy dal Cat Power Moon Pix című nagylemezéről:
Mi az, amit mostanában izgalmasnak találsz a könnyűzenében? Mi keltette fel az érdeklődésedet az utóbbi időben?
A counter culture country, vagyis a műfaj lázadó, ellenkulturális ága egy ideje nagyon népszerű a műfaj határain kívül. Ez pedig be tud húzni olyan embereket is ebbe a világba, akik nem nagyon ismerik a régi countryt vagy a country and western műfaját. A stílusok egyébként is egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a műfaji határok egyre inkább elmosódnak. 2005-ben még azt mondták, hogy ne csináljak country-lemezt, így lett a The Greatest című albumom soul-lemez. Mostanra pedig már rengetegen készítettek country-hatású felvételeket – Madonnától Diplóig. Azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha tovább mennénk a blues felé – lehet, hogy a végén megint valamiféle rock and rollt kapnánk. Milyen érdekes lenne, ha népszerű előadók jönnének ki blues-felvételekkel. Az kurva jó lenne. Mint annak idején a Rolling Stones vagy Little Richard. Kíváncsi vagyok arra is, hogy a többi műfaj merre fog haladni, például a hiphop. Rengeteg a női rapper a színen. Persze mindig is jelen voltak, de a nyolcvanas-kilencvenes években közel sem kaptak annyi figyelmet és támogatást, mint a férfiak.
Nagyon más zeneipari környezetben indult a pályád. Hogyan látod ennek a kulturális iparágnak a jelenlegi helyzetét?
Nem szeretem a streaminget. Ezt a modellt egészen nyilvánvalóan nem művészek hozták létre, és nem arra van, hogy megkönnyítse a művészek életét, hanem arra, hogy a cégek érdekeit szolgálja. Örülök ugyanakkor annak, hogy egyre több a női előadó, és bírom azt is, hogy az elmúlt pár évben egyre többen dolgozzák fel mások dalait. És élvezem a művészek közösségtudatát is – azt, ahogyan különféle életkorú, különféle stílusban zenélő művészek kapcsolatot teremtenek egymással, most éppen a közösségi média segítségével –, ami engem a kilencvenes évek indie-világára emlékeztet. Végül is mindannyian csak művészek vagyunk, nincs mindenkinek sokmillió dolláros lemezszerződése, vagy egyáltalán nincs lemezszerződése, és nincs sokmilliós közönsége, vagy nem elég ismert, hogy összehozzon egy turnét. Azonban a kapcsolat lehetősége ott van, beszélgetések zajlanak, kapcsolatok jönnek létre, és ez lelkesedésre ad okot.
Bejelentkezés