spotify Hallgasd meg!

     A nullás pályán úszom. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha az űrben lebegnék. Ladies and gentlemen, we are floating in space, mondja be egy bátortalan női hang a Spiritualized zenekar azonos című nagylemezén, mindjárt az első pillanatban. Ez a felütés, az alapállítás. Hölgyeim és uraim, az űrben lebegünk. Egy barátom fia szerint

„mindig az űrben vagyunk”.

Igen, mindig az űrben vagyunk. De nem elég az űrben lenni… nem, nem azzal folytatom, hogy annak is kell látszani, hanem azzal, hogy ezt – mármint a lebegést az űrben – érezni is kell. Anélkül az egész csak elmekonstrukció. Tehát, amikor a nullás pályán úszom és becsukom a szememet, az űrben érzem magam. Literálisan, mondaná a kamasz fiam. Elég csak, ha nem látom a helyet, ahol vagyok, befelé koncentrálok, és az érzésekre hagyatkozom. Vagy nem is: nem hagyatkozom, nem koncentrálok sehová, becsukom a szememet és átadom magam az ügymenetnek. Mint Luke Skywalker, amikor Obi van Kenobi a fejére helyezte azt a sisakot az Ezeréves Sólyom fedélzetén. Nem csinálok semmit. Mindent nemcsinálok.

     A nullás pályán úszom. Az eleje nehéz. Az első három hossz szenvedés. Hónapokkal ezelőtt voltam utoljára az uszodában, pedig csak egy negyedóra innen busszal. Halogatásban világbajnok vagyok. Ötven méteres a medence, a harminchármas olcsóbban adja az illúziót, hogy végeztem egy hosszal. Az izmok nehezen lépnek szolgálatba, ránézek az órára, tizenegy-harminchat, önmagam előtt is elszégyellem magam, hogy elkezdek alkudozni az egyik felemmel, na jó, tizenkettő-harmincig úszom, az olyan kerek időpont. A másik hang azonban közbeszól, fölkérdez – mint az egyszeri újságíró a szóvivőt –, hogy márpedig miért nem tudok legalább egy egész órát eltölteni ebben a medencében. És még azt a kissé szigorú, egyben diadalmas arckifejezést is mellékeli hozzá. A bennem élő szóvivő itt meghajlik az offenzíva súlya alatt, és belátja, ha már itt van, ne azt keresse, hogyan lehet minél előbb szabadulni az önként vállalt kötelmek alól.

     Haladok rendületlenül béna mellúszóstílusban. Nézem a többi pályát, az úszómestert, aki ráérősen olvasgat valamit, méregetem a hatalmas belmagasságot, a lelátókat. Becsukom a szememet, megint az űrben lebegek egy ideig. Aztán kinyitom. A medence végén egy idős nő békatalpakat pakolgat egy vászontáskából. Ahogy közeledem, látszik, hogy meg fog szólítani...