Olyan a magyar közélet számos dimenziója, mint az 50 első randi című film. A 2004-ben készült, Hawaii-on játszódó filmben (rendező Peter Segal) az állatorvos Henrynek (Adam Sandler) minden egyes nap újra meg kell ismerkednie Lucy-val (Drew Barrymore), és újra meg kell hódítania őt, mivel a lány egy baleset során olyan agykárosodást szenvedett, ami miatt minden egyes napot elfelejt, és mindennap újraindul a memóriája, mivel semmire nem emlékszik az előzőkből. A filmben felbukkan egy bizonyos 10 másodperces Tom is, akinél meg még inkább úgy vannak a dolgok.
Ez a helyzet június tizenhatodikával is. A magyar politikai élet minden egyes évben eljátssza ugyanazt az 1989-es Nagy Imre-újratemetésen elhangzott Orbán Viktor-beszéddel. Évről évre elhangoznak ugyanazok az érvek, de nem tanulunk semmit, nem jutunk semmire, csak megyünk tovább, aztán egy év múlva megint megérkezünk ugyanoda. A politikai élet ellentétes szekértáborai – ahogy más ügyekben is – a maguk világa felé hajlítgatják a valóságot. Olyan erővel hatnak ezek a különös vonzások, hogy meggörbül tőlük a tér-idő.
Van, aki szerint Orbán Viktor küldte haza az oroszokat. Nem. Természetesen nem Orbán Viktor küldte haza az oroszokat. De nem is a magyar kormány – mert hát úgy hangzik a vonatkozó érvelés második része, hogy dejszen a magyar kormány, Németh Miklós kabinetje már megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval az itt állomásozó csapatok kivonásáról. Pontosítsunk. A szovjet csapatokat a világtörténelem, az úgynevezett nemzetközi helyzet küldte haza. Valamint részben az annak a segedelméből, részben a magyar társadalom nyomása – újonnan alakult politikai alakulatai, a közhangulat, és így tovább – révén kialakult magyarországi közéleti konstelláció. Melynek természetesen része volt az ilyen értelemben nagyon is kijelölt úton haladó Németh-kormány is.
Vannak olyanok is, akik minden évben sietve elmondják, hogy nem Orbán Viktor küldte haza a szovjet csapatokat. Itt most akkor leírom még egyszer: nem Orbán Viktor küldte haza a szovjet csapatokat. És akkor ide szinte teljes egészében beilleszthető az előző bekezdés érvkészlete. Egyfelől. Másfelől azonban érdemes ennek a vissza- meg visszatérő megközelítésnek a mélyére nézni. Miről is szól ez a refrénszerűen hajtogatott kijelentés? Természetesen nem bonyolult dekódolni. Nyilvánvalóan a mai – tegnapi, tegnapelőtti – Orbán-ellenesség felől szólal meg ez az állítás. Az Orbán-ellenességhez (és annak az ellenkezőjéhez) persze mindenkinek joga van, de amikor arról beszélünk, hogy ki volt Orbán Viktor 1989-ben, és hogy mit jelent az a beszéd a közelmúltbéli magyar történelem összefüggésében, akkor ez a fajta indulat és az abból következő megközelítés nem jó tanácsadó. Ahogy, teszem hozzá gyorsan, az ellenkező irányú lelkesültség sem az.
Sajnos vagyok már annyira öreg, hogy szemlélőként, sőt, résztvevőként beszéljek erről. Az 1989. június 16-i Orbán-beszéd egyfelől revelatív volt, másfelől pedig nagyon megosztó. Olyat normális ember nem ír le, hogy egy egész fiatal generáció számára, mivel nem tudjuk megkérdezni az egész akkori fiatal generációt, de mondjuk azt, hogy nagyon-nagyon sok akkori fiatal számára volt megrendítő és megindító élmény, hogy kiáll egy borostás, loboncos fiatal férfi kigombolt nyakú fehér ingben, és a szovjet csapatok kivonásának a kérdését veti fel, valamint arról beszél, hogyan tolonganak a mártírkoporsók körül a hazai közélet mindenféle, a dolog legitimációját tekintve illetéktelen szereplői is.
Azt, hogy az akkori Orbánnak volt-e arról információja, a kormány már megkezdte a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról, nem tudom. Akár lehetett is. Ha volt is, nem tudhatta, hogy ezek a tárgyalások mire fognak vezetni. Hogy záros határidőn belül megvalósulhat-e a szovjet csapatok teljes kivonása. Arra azért emlékszem, hogy 1989 nyarán még nem volt arra garancia, hogy a bizonyos irányba haladó folyamatok néhány hónap múlva is ugyanabba az irányba haladnak-e majd. Éppen ezért ezt a kérdést fölvetni Orbán visszamenőleges diszkreditálására szerintem nem okos dolog. Maradjunk annyiban, hogy arról, mármint a szovjet csapatok ügyéről ott és akkor nyilvánosan beszélni mindenesetre nem volt hétköznapi húzás. Ezt bizonyítja az is, hogy mekkora botrányt kavart a beszéd. A hazai közélet és közéleti sajtó nem győzte szajkózni, hogy milyen felelőtlen dolog egy ilyen kegyeleti alkalom kapcsán, a nemzeti egység pillanatában efféléket beszélni, ilyeneket felvetni. Ezek a fiatalok, ugye.
És akkor ide csatolható az Orbán-beszéd másik emblematikus mondata: „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.” Ez a kijelentés is elég nagy vihart kavart. Azóta jól tudjuk, a magyar rendszerváltás békés jellegét minden bizonnyal többek közt az biztosította, hogy az állampárt kiegyezett a korabeli ellenzékkel. Ennek, mármint a kiegyezésnek az egyik fontos és szimbolikus pillanata volt Nagy Imre-újratemetés. Az az alkalom, ahol, mint utólag kiderül, három per hármasok és mindenféle rendű és rangú titkosszolgák tömkelege volt jelen a Hősök terén, és minden bizonnyal az esemény más helyszínein is. Többek közt a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában, ahol egyébként e sorok szerzője lelkes ifjúként, tizenhét évesen díszőrséget állt.
Lehet azt mondani, hogy ez volt az ár. Lehet azt mondani, hogy megfizethető ár volt. Lehet azt is mondani, hogy másképp nehezebb, küzdelmesebb, akár véresebb lett volna. Lehet azt is állítani, hogy másképp nem lehetett volna, és azt is, hogy csak másképp lehetett volna. Az is érvényes megfejtés, hogy a Kádár-rendszer társadalomszerkezetéből, társadalmi hangoltságából ez következett. Sok mindent lehet mondani. De azt talán nem, hogy a korabeli Orbán-megjegyzés ne lett volna indokolt. A későbbiek ismeretében pedig, hát, hogy is mondjam, meglehetősen érvényes.
Az, hogy milyen pályát futott be később Orbán Viktor, a mai Magyarországon megvitathatatlan kérdés. Ahogyan az is, milyen viszonyban áll a jelenlegi pozíciója az akkori önmagával. Utóbbi egy minimum sokemeletes felvetés, számos kényelmetlen szemponttal és részlettel. De, mondom, a kérdés megbeszélhetetlen, nem kitárgyalható, és csak részben azért, mert még zajlik, folyamatban van. Részben és főként azért, mert a vonatkozó értelmezői pozíciók egyre élesebben elválnak egymástól. Ahogyan a hazai közélet egésze is egyre inkább a megvitathatatlanság állapotába csúszik.
És ezzel körbe is értünk. A mai magyar közéletben számos pozíció áll még különös viszonyban az illetők évekkel ezelőtt elfoglalt helyével, az akkori állításaikkal. És azokról sem tudunk értelmesen beszélni, pedig nagyon hosszan diskurálhatnánk ezekről: róluk, rólunk, magunkról. Ehhez azonban azt szeretném kérni, hogy ne legyenek kivételek, ne a jelenhez hajlítsuk a múltat, és végképp ne akarjuk azt végképp eltörölni.
Bejelentkezés