spotify Hallgasd meg!

Szerda délután (amerikai idő szerint reggel) Mark Zuckerberg egy videóval jelentkezett, melyben bejelentette, hogy a Meta kirúgja a tényellenőröket, és helyettük a különböző platformjain, mint a Facebook vagy az Instagram, az X-hez (régi Twitter) hasonló közösségi megjegyzések rendszerét vezeti be. Indoklásában kitért arra, hogy bár komplex rendszereket fejlesztettek az elmúlt években az olyan nemkívánatos tartalmak elleni harcban, mint a dezinformáció, ezek a rendszerek tévednek, és ha csak 1%-át cenzúrázzák a tartalmaknak, az is millió embert érint. Egy kapcsolódó blogposztban azt írta a Meta, hogy a rendszer különösen olyan témákban volt hajlamos korlátozni a közbeszédet, mint a bevándorlás és a nemi identitás, ezzel eltávolodva az emberek tényleges véleményétől, így a jövőben ezeket nem fogják tiltani.

Zuckerberg a videójában megemlítette, hogy a választások fordulópontot jelentettek a szólásszabadsághoz való hozzáállásban, ez áll a döntés hátterében, emellett a nemzetközi ügyekért felelős tisztjét, a demokratákkal jó kapcsolatot ápoló Nick Clegget lecserélte a republikánusokkal baráti viszonyt fenntartó Joel Kaplanra.

Az Európai Unióban ezzel szemben rögtön tisztázták, hogy a döntés egyelőre csak Amerikára vonatkozik, nálunk továbbra is marad a tényellenőrzés, de a vállalat felülvizsgálja a Digital Services Act szabályozásának való megfelelést, aminek keretében épp a Twittert készülnek szankcionálni az EU fejesei.

A közlemény arról nem szólt ugyan, de érdemes megemlíteni, hogy az amerikai versenyhivatal éppen trösztellenes eljárást folytat a Meta ellen az Instagram és a WhatsApp felvásárlása miatt, ami épp a tárgyalásos szakaszba lép, így Zuckerberg nem csak a lelke mélyén alvó szólásszabadság-bajnokot találta meg szerda reggelre, hanem jól felfogott érdeke szerint próbál épp jól feküdni az új Trump-kabinetnél.

Így hát mielőtt pezsgőt bontanánk, hogy búcsút inthetünk a tényellenőrök és a mondavacsinált okokból, következetlenül büntető közösségi médiás cenzúra világának, hátrébb kell lépnünk egyet, hogy megértsük, mi is történt – és történik – itt valójában a dezinformáció elleni harc címszava alatt.

Ugyanis az előző évtized még úgy kezdődött, hogy kitört az arab tavasz: a Közel-Keleten sorra lázadtak fel Egyiptom, Tunézia, Líbia, Szíria, Jemen és Bahrein népei a diktátoraik ellen, megdöntve több rezsimet és tartós belpolitikai válságba, polgárháborúba taszítva számos másikat. A nyugati sajtó a demokrácia újabb győzedelmes hullámaként keretezte az eseményeket, már az arab tavasz elnevezés is párhuzamot jelentett a 1848-as forradalmi hullámmal. Csak míg a 19. században a sajtó volt a forradalom eszköze, a 21.-ben a közösségi média. Úgy festett, hogy az internet által garantált, minden eddiginél nagyobb terű és erejű szólásszabadság lesz a demokrácia végső fegyvere az autokráciákkal szemben.

Abban a világban, ahol bárki előkaphat a zsebéből egy telefont, és írhat valamit, ami aztán milliókhoz eljut pillanatokon belül, ott az ósdi diktatúráknak és az analóg propaganda-apparatásuknak semmi esélyük sincs.

S bár az arab tavasz tüntetési hulláma hamar kifulladt, miután az ósdi diktatúrák fegyvert fogtak rájuk, vagy ahol az új rezsim rosszabb lett, mint a régi, a közösségi média demokratizáló erejét illető eufória kitartott a 2014-es kijevi Euromajdanig.

Erről egyébként a magyar Wikipédia a következőket írja:

„Az euromajdan tömeggyűlései és tüntetései kezdetét követően Victoria Nuland, az Egyesült Államok térségért felelős magas rangú diplomatája, az európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár a tüntetőket biztató, támogató nyilatkozatokat tett. Nuland decemberben az USA–Ukrajna Alapítvány aláírását követő beszédében kijelentette, hogy az Egyesült Államok 1991 óta mintegy 5 milliárd dollárt költött demokráciaerősítő programokra Ukrajnában. Az orosz kormány Nuland kijelentését később bizonyítékként értékelte arra nézve, hogy az egész »színes forradalmat« tulajdonképpen az Egyesült Államok szervezte."

Nuland egy lehallgatott telefonhívása, amelyben Geoffrey R. Pyatt-tal, Ukrajna amerikai nagykövetétel beszélik meg, hogy ki legyen az új ukrán kormányban, és hogy „bassza meg az EU”, nekik ebben nem osztanak lapot, már 2014 februárjában kiszivárgott.

Az eufória ezután hamar szertefoszlott: az év végén Bede Márton a 444-en már Az anonim vélemény olyan, mint a segglyuk: büdös címmel közölt cikket arról, hogy bár sorra zárnak be vagy kerülnek szigorú moderáció alá a hírportálok kommentszekciói, ez tulajdonképpen jó, hiszen a 2014-es év megmutatta, hogy a szervezett orosz trollok képesek hatékonyan manipulálni a nyugati ország közvéleményét dezinformációval, és ez ellen az újságírók által alkalmazott moderátorok nem tudnak fellépni.

Bede nem egészen saját kútfőből dolgozott. Hosszan idézi Anne Applebaum történészt és Kelet-Európa szakértőt (a National Endowment for Democracy igazgatósági tagját, Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter feleségét), aki az elsők között érvelt a dezinformáció elleni harc fontossága mellett. Applebaum ezzel a témával szinte újraélesztette a karrierjét: később az orosz dezinformáció rémséges, külügyi fenyegetését virtuóz módon kötötte össze a 2016-os Trump-kampánnyal, mondván, hogy a republikánusok jelöltje orosz hátszéllel nyerte, nyerhette csak meg a választást az egyébként csodálatos, kedvelhető, „most az ő köre jön” Hillary Clintonnal szemben.

Hasonló megítélés alá került a brexit is, immár a Cambridge Analytica botránnyal megfűszerezve, és egyre több befolyásos hang követelte, hogy a nagy közösségi médiaplatformok aktívabban vegyenek részt a dezinformáció elleni harcban. Bár a techcégek eleinte nem akartak kötélnek állni, a 2016-os események után felgyorsult a „Nagy Dezinfó” nevű iparág burjánzása, különböző szakértői civil szervezetek, think-thankek és tényellenőrző bizottságok jelentek meg a színen, hogy az immár belügyi problémának tekintett káros tartalmakkal felvegyék a harcot.

Két év alatt ugyanis az orosz álhírek koncepciója jelentős változáson ment át: immár nemcsak Amerika szövetségeseit fenyegette, hanem a helyi lakosságot is, és már nemcsak hamis információkat jelentett, hanem akár olyanokat is, amelyek igazak ugyan, de félrevezetőek, vagy éppen egy nemkívánatos narratívát erősítenek meg.

Aztán eljött a 2020-as esztendő, beütött a Covid, Applebaum pedig bravúros ütemérzékkel jelentette ki, hogy Donald Trump egy „dezinformációs szuperterjesztő”. A vírus fenyegetése és kezelése lett a fő kampánytéma, a vírusról való diskurzus pedig húsba vágó módon lett dezinformációs kérdés: az intézkedések kritikája, a járvány veszélyességének megítélése mind-mind közegészségügyi és morális problémákat jelentettek. A tények megfelelő ismerete immár nemcsak a választás kimenetelét befolyásolja, hanem emberi életeket is ment: következésképp a nem-megfelelő tények vagy elméletek hangoztatása emberi életeket veszélyeztet.

Már rögtön a választás évében két fajsúlyos cenzúrázási botrány rázta meg a közvéleményt, mintegy előrevetítve a következő boldog éveket:

1. A Facebook cenzúrázta a vírus eredetét illető laborszökevény-teóriákat 2020 októberében, amíg 2021-ben a demokrata kormányzat ki nem mondta, hogy „tudod mit, lehet, hogy van benne valami”.

2. Szintén korlátozták a Hunter Biden-féle laptop-sztori elérését, amelyet a New York Post közölt, és rögtön orosz dezinformációnak minősítették. 2024 végén Joe Biden carte blanche kegyelmet adott a fiának, aki ellen azóta eljárás indult a laptopon található információk alapján.

A többi, mint mondják, történelem. Azóta az USA-ban már kongresszusi meghallgatás is volt arról, hogy a szövetségi kormányzat Bidenék alatt miként presszionálta a techcégeket a tartalmak algoritmikus cenzúrázására a fektcsekker-hadsereg segedelmével. A republikánusok ez idő tájt megtalálták magukban a szólásszabadság élharcosait, Oroszország megtámadta Ukrajnát, Elon Musk pedig megvette a Twittert.

Az EU-ban közben elfogadták a Digital Services Act-et (DSA), ami immár komoly pénzbüntetéseket vagy a piacról való kitiltást helyez kilátásba azon cégek számára, amelyek nem működnek együtt az ártalmas tartalmak (mint a dezinformáció) elleni harcban. Von der Leyen tavalyi újrázásakor az egyik központi ügyének tette meg a dezinformációval szembeni küzdelmet. A szabályozás mögött egyébként az az amerikai NewsGuard cég áll, amely hírportálokat rangsorol megbízhatóság szempontjából, így elvágva tőlük a hirdetési bevételeket, aminek többek között az UnHerd is áldozatul esett.

Ha ebből a távlatból tekintünk a mostani bejelentésre, akkor világos, hogy a techcégek, akár a napraforgók, arra fordulnak, amerről a politikai hatalom melege süt. Most, hogy Trump lett az elnök, és a Twitter egy hű szövetségese kezében van, a Facebook is kénytelen idomulni az új urakhoz. Ezzel egyidőben viszont Musk is bejelentette, hogy változtatni fognak a Twitter algoritmusán, mondván, hogy több pozitivitást és kevesebb „megbánt pillanatot” szeretnének nyújtani a felhasználóknak. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy bár a Human Rights Watch már tavalyelőtt (!) decemberben jelezte, hogy a Meta szisztematikusan cenzúrázza a palesztin hangokat és a gázai helyzetről szóló beszámolókat a platformjain, és erről említést sem tesz Zuckerberg közleménye, akkor az látszik, hogy nem a szólásszabadság új aranykora jön el, hanem a cenzúrázási rezsim módszere és legitimációs bázisa változik.

A fő csapásirány továbbra is az amerikai geopolitikai érdek, csak a cenzori hivatalban most már nem a woke-ok, hanem a konzervatívok ülnek. Akik sohasem vetemednének arra, hogy elhallgattassák a velük egyet nem értőket, ugye?