Baljós árnyak egy választás előtt

Kevesebb mint száz nap van hátra a választásokig. Azt gondolná az ember, hogy ezt már fél lábon is kibírja, de a kampány eddigi hangvételéből ítélve valószínűleg nagyon hosszúnak fog érződni ez az időszak. Hogy mi lesz a végeredmény, azt a jóég tudja, mivel a közvélemény-kutatásokat kampányeszközzé degradálták, így azokból nehéz tippelni, ám a csaknem fél évtizede tartó gazdasági stagnálás után nem lenne meglepő, ha az ellenzék legalább meg tudná szorongatni a Fideszt.

De nem az a kérdés, hogy meg tudja-e szorongatni, hanem hogy meg tudja-e verni.

Ellenzéki körökben ezt illetően igencsak hurráoptimista a hangulat, mintha egy önbeteljesítő jóslatot próbálnának érvényesíteni, mely szerint, ha eléggé hisznek benne, akkor sikerülni is fog. Aki pedig kételkedik, az áruló és/vagy fideszes. Hogy ez a taktika bejön-e, az majd csak áprilisban, az urnazárás után derül ki, mindenesetre

Nekem mindenesetre könnyű, mert nem szavazok. Első sorban elvi okokból, de ha lenne egy markánsan baloldali ajánlat (és ez alatt nem azt értem, hogy progresszív jövedelemadót akar valaki, hanem azt, hogy elkezdünk államosítani) talán elgondolkodnék rajta. Az azonban beszédes, hogy az ellenzék ennek még a gyanúját is elterelte magáról, mintha a közteherviselés igazságossága tabutéma lenne, és a jobboldalt a jobboldal szavazóival akarja megverni.

Ezzel az érzülettel nem vagyok egyedül, sőt: ez a fajta proletár-baloldali hevület és gondolkodás még elég sok emberben megvan itthon, akik aztán fokozatosan elveszítették a képviseletüket minden szinten, témáink jóformán kiszorultak a nagyobb nyilvánosságból. Nekünk annyi az ajánlat az ellenzék részéről, hogy pofa be és húzzuk be az ikszet, hogy végre eltakarodjon az Orbán, míg a Fidesz elég látványosan rástartolt arra, hogy fiaim, lehet, hogy gyűlöltök minket, de higgyétek el, lehet nálunk rosszabb is.

Mint mondtam: ezt a mozit már láttuk egyszer, csak más szereposztásban.

A 2022-es kampányban történt meg az a csoda, hogy az ellenzék sztárja, Jakab Péter, aki hétről hétre megnyerte a Facebookon a lájkbajnokságot, simán elvérzett az előválasztáson. Erre az apró, intő jelre akkor nem figyelt fel senki, mert Márki-Zay Péter ellopta a show-t, pedig mindez azt jelezte előre, hogy az összefogás mögül eltűnt a Jobbik, a szavazói átpártoltak a Mi Hazánkhoz vagy a Fideszhez, hiába toltak előre egy sokgyermekes keresztény családapát, aki ízesen tudott b*zizni, meg támogatta a határkerítés dolgát.

Annak a kampánynak számomra a személyes abszurd csúcspontja az volt, amikor egy DIY/anarchista kocsmában egy ismeretlen arc cigit kért tőlem, és azt kezdte el pedzegetni már a második mondatánál, hogy ugye akkor a Márki-Zayra szavazunk? Néztem rá kíváncsian, hogy ugyan pont itt miért gondolja, hogy erre bárki is igent fog mondani, amire hebegett egy kicsit, hogy hát azért, mert MZP bevezetné az eurót. Erre szegényt már kiröhögtem, hogy eléggé tévúton jár.

Na, hát mostanság is vannak hasonló abszurd beszélgetéseim, csak ezek már egy fokkal nyomasztóbbak, mert egy ponton rendre előkerül, hogy egy sötét bunkó vagyok, netán fideszes áruló. A kommentmező kijött a valóságba, és úgy fest, tényleg annyi a taktika és az ajánlat, hogy nyomasszanak és érzelmileg zsaroljanak, mert ez a harc lesz a végső. Aki nem szavaz az exFideszre, az fideszes, én meg nyeljem le, hogy a jelöltjeik pont úgy néznek ki és úgy beszélnek, mint azok a menedzserek, akiktől világéletemben sikítófrászt kaptam.

Mindezt nem azért mondom el, mert egy különleges hópihe vagyok, hanem mert alighanem nem vagyok egyedül ezzel – csak hát minket nem mér a közvéleménykutatás, amit úgy készítenek, mint az összefogásét, hogy mechanikusan összeadogatják az ellenzéki szavazatokat, aztán ha papíron többen vannak, akkor majd a valóságban is többen lesznek.

És mi van, ha nem?

Mert a progresszív értelmiség láthatóan és hallhatóan beállt Magyar Péter mögé, de ott egyéni túlélésekről van szó. Az átlagszavazót azonban nem felétlenül ilyen szempontok mozgatják, sőt, hiába attól hangos a sajtó, hogy a tét „Orbán vagy nem Orbán”, azért jó pár ember nem tudja erre az egy kérdésre redukálni az elveit.

Nekik viszont nem biztos, hogy jött jó ajánlat vagy pozitív jövőkép: a „legyen több pénz a közszolgáltatásra, de adózzunk kevesebbet” pedig nem kampányígéret, hanem egy gordiuszi csomó.

Ez alapján viszont bőven benne van a pakliban, hogy ezek az emberek nemes egyszerűséggel vagy otthon maradnak, vagy protesztből juszt se a Tiszára szavaznak, hanem a Kutyákra vagy a Mi Hazánkra. Ebben az esetben,

A probléma persze az, hogy pontosan nem tudjuk, hányan vannak ezzel így, legfeljebb csak találgathatunk. Azt viszont sejthetjük, hogy jó sokan, mégpedig abból, hogy a Fidesz a nagy feltőkésítési projektje mellett azért folyamatosan dobál populista-pénzügyi eszközöket, hogy ezt a választói csoportot magához közel tartsa a pénztárcák harmonizációja révén. Ez a lassan 16 év regnálás úgy jött össze, hogy szépen-lassan megették a vidéki MSZP-szavazókat.

Nem az a kérdés, hogy ez a jelenség meg fog-e történni, hanem az, hogy milyen mértékben, és hogy a kampány hátralévő szakasza milyen hatással lesz rá. Az viszont biztos, hogy Magyar Pétertől és a Tiszától függetlenül a mostani választási időszak felerősítette az összefogás legidegesítőbb és legnyomasztóbb elemeit, csak korábban az még a Demokratikus Koalíció fegyvere volt az őket nem szerető választók abuzálása, most pedig össznépi játék lett. Ha pedig a Tisza mégsem nyer a választáson, akkor garantáltan még durvább lesz a bűnbakképzés, a törekvés, hogy megtalálják a kudarc felelőseit: 2022 után ez a politikai garnitúra cseréjét jelentette, de a választókat nem lehet leváltani.

Hogy a zsarolás mennyire sikeres stratégia, azt viszont tudjuk: Amerikában a demokrata pártnál dívik a „vote blue no matter who”, ami a balszárny kiherélését jelentette, de legalább két Trump-győzelmet is összehozott. 

Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke sajtótájékoztatót tart Budapesten 2026. január 5-én. Mellette Tanács Zoltán, a párt kormányzati felkészülést koordináló szakértője és Kármán András, a párt gazdasági szakértője / fotó: MTI/Bruzák Noémi