Az ellenzéki rakománykultusz vége

Már-már a múlt homályába vész, hogy volt egyszer a magyar közéleti publicisztikának egy olyan válfaja, ami azzal foglalkozott, hogy az ellenzék mit csinál rosszul, és mit kellene tennie helyette. Ez a műfaj jobb esetben nem a fogadatlan prókátorok figyelemhiányából fakadt, hanem a kormánnyal kritikus szellemi miliő próbálta a maga tudása, társadalmi beágyazottsága és tapasztalatai alapján jobb belátásra bírni azokat, akik a politikai arénában elviekben a képviseletünkre pályáztak. Ma már látszik: tömeges tagsággal rendelkező pártok hiányában, egy olyan országban, ahol pártosnak (pláne párttagnak!) lenni eleve zsenánt, ez a műfaj a kihalófélben lévő, „szabadon lebegő” értelmiség utolsó lélegzetvétele volt. A kortárs politika mélyen technicizált világában az ilyesféle kifutó termékek iránt nem mutatkozott igény, pláne nem a 2022-es választás után, amelyből szemmel láthatólag az egyik ellenzéki levont tanulság az lett, hogy a kudarc oka a károgók és az elhajlók zabolátlansága, s így a kritikát ki kell ebrudalni a közéletből, amilyen eszközzel csak lehet.

Ennek lett a didaktikus feloldása Magyar Péter, aki aztán tényleg nem rest kiátkozni bárkit, aki esetleg nem értené, hogy merről fújnak az új szelek. De most, amikor az amerikai külügy éppen szervezetátalakítás címszóval berekeszti a zöldhasúak szabad áramlását a demokrácia, a pluralizmus, a jogállam és a korrupció-ellenesség ügyeiért, a közélet számos, eddig meghatározónak tűnő szegmense remeg meg nem csak nálunk, hanem globálisan is. Ez pedig príma alkalom arra, hogy elmélázzunk az elmúlt másfél évtizedünkön, mert az új fejlemények azt erősítik meg, amit eddig is sokan sejtettünk: hogy a szabad vita tere az ellenzéki térfélen látszólag volt csak formálisan nyilvános, valójában pedig a pálya mindig is egy irányba lejtett.

Hogy mire gondolok, az érthetővé válik, ha skiccelek egy helyzetet, amire aztán tetszőlegesen felidézhetjük nagyjából az összes közérdeklődésre számot tartó (vagy inkább: a hírfolyamot több-kevesebb ideig uraló) ügyet.

Aktuális Ügyünk úgy kezdődik, hogy a sajtó megírja, a kormány változtatásokat fog eszközölni valamely területen egy adott érdekcsoport sérelmére (és mások busás javára). Nem kell sok, hogy az Érintett Civilek vagy Szakmai Szervezetek tiltakozzanak, az Ellenzék pedig biztosítsa őket a támogatásukról. Tüntetések kezdődnek, szigorúan Civil és/vagy Szakmai felszólalókkal, adott esetben zenés-táncos mulatsággal megfűszerezve, hosszú vonulásokkal, zarándokhelyek meglátogatásával, mint a Fidesz-székház, valamelyik minisztérium vagy a televízió. A tüntetők még haza se értek, már készülődik a következő tüntetés, ahol aztán már politikusok is felszólalnak, és ami az első demón még csak említés szintjén volt, az itt már hangsúlyosabb: kevesebb korrupciót, több demokráciát, sajtószabadságot és jogállamot. A tömeg extázisban O1G-zik, van némi tusakodás a rendőrökkel, a tüntetéshullám aszerint megy tovább vagy hal el, hogy hány ember kap könnygázt, gumibotot, vagy hány főt visznek be.

Kurva erős képek járják be a sajtók, már a Decens Nyugati Lapok is arról írnak, hogy tüntettek a Demokráciáért, a Jogállamért és a Korrupció ellen, szigorúan EU-s zászlós tüntetőkkel illusztrálva. Ha az érdeklődés el is hal, mert, mondjuk, jön a nyári szünet, azért minden érintett megígéri, hogy folytatják, országjárás, összefogás, mégösszébbfogás, kerekasztal, árnyékkormány és nádi hegedű: szerencsésebb esetben megússzuk Bródy nélkül, szerencsétlenebben még Gyurcsány Ferenc is főzőműsort csinál hozzá. A Közéleti Publicisztika mindeközben jobbról, középről, liberálisból és a legradikálisabb baloldalról megírja, hogy az elégedetlenség egy dolog, de hogy a korrupció-demokrácia-jogállam hármas hétszentség, hogy semmire sem lesz elég, hanem párt kéne meg program, esetleg osztályharc meg népharag: síri csend, miközben a szélsőjobb vesz egy raklap szotyit. Lemegy egy ellenzéki Megasztár az esélyes jelölt megtalálására, kék plakátokba borul az ország, nyer a Fidesz kétharmaddal.

Az ellenzék szabadkozik, hogy meghallották a választók üzenetét, majd berakják ugyanazt a kazettát, és az új nézőknek indul a show elölről.

Kevesebb korrupciót, több demokráciát, jogállamot.

Még ha tudom is, hogy vannak olyan absztrakt tengelyeken élő emberek, akik szentül hiszik, hogy ha ezt a hármas jelszót ismételgetik, akkor előbb-utóbb eljutunk a Kánaánba, azért a sokadik elvesztett mérkőzés után egy weberi értelemben vett politikusnak kapcsolnia kellene, hogy önérdeke ellen cselekszik. Persze, a kifutófélben lévő értelmiség meg az elemzők szava nem szent, pláne nem hangzik olyan szépen, mint egy jó pénzért megvett tanácsadói prezentáció, de katatón mód visszatérni a vesztes szentháromsághoz azért több mint balgaság.

A baloldali-elemzői térfélen erre az anomáliára sokáig az volt a megfejtés, hogy hát mit van mit tenni, az ellenzék politikusai, a sajtójuk meg a keménymagja a felső középosztály, akik osztályvakok, de némi jó tanáccsal, egy odaültetett szemüveges szociológussal talán le lehet őket nevelni erről a rossz szokásról. Hátha kapcsolnak, hogy amolyan koalíciót kéne alkotniuk az alattuk lévő osztályokkal, ahelyett, hogy fogatlan analfabétáknak nevezik őket olyan platformokon, amit aztán szemlézhet a Mandiner meg a köztévé. Ez a megközelítés nem annyira jött be, hogy finoman fogalmazzak, nem kis részben azért, mert ha az ember osztályokat emleget, akkor eme közegekben pont úgy néznek rá, mintha zsidózna, másrészt pedig a demokráciát-jogállamot-kevesebb korrupciót zsolozsmája egy tüntetésen, fénylő mobilokat lengetve hangosabb és ütősebb, mint holmi érdekekkel való szőrözés.

Aztán közben jött egy másik balsejtelem arra, hogy ez a vita miért nem működik, ami aztán keserű beigazolást nyert azzal, hogy kiderült, a Márki-Zay-kampányba dögivel ömlött a tisztázatlan eredetű (valószínűleg az amerikai külügyhöz köthető) pénz. Hogy a fél civil szférát Soros jótékonykodása tartja el, az nyílt titok volt, de ezek a jóakaratú emberek még nem lettek ötödik hadoszlop, pláne, hogy sokan az OSI ellenében próbálták szerény társadalomjobbító szándékaikat véghezvinni. De mivel az úgynevezett ellenzéki „nagypolitikában” is több a külföldi pénz, mint a hazai támogatás, kezd összeállni a keserű kép az egészről.

Volt ugyanis egy egyre dagadó képzet az ellenzékről, hogy kvázi csak alibiznek: nem nyerésre játszanak. Szépen csillog a bronz- meg az ezüstérem, ha azt az állam utána jó pénzzel honorálja. Aki azonban csak második vagy harmadik helyre játszik, az nyilván nem tud majd döntő befolyást szerezni arra, hogy kitől rendeljen meg az állam mondjuk autópálya-építést, vagy kinek a javára módosítsa a nemtudommelyik törvényt – erre pedig nem fog egy tőkeérdek-csoport sem pénzt adni, csak akkor, ha valami mélyebb sérelme van, amit nem tud elintézni az aktuális hatalommal tárgyalás útján. A Magyarországra áramló dollárok viszont létrehoztak egyfajta perverz konjunktúrát, ahol a nagyon látványos, nagyon kemény, nagyon tökös ellenzékiségre lehetett kapni pénzt, fegyvert, paripát: csinálhatott az ember hírlapot, politikai hőálló-megállót vagy gyerekeknek szóló applikációt, Uncle Sam sok markának valamelyikéből jött a pénz – ameddig az szigorúan arra ment el, hogy itt épüljön fel a demokrácia meg a jogállam, lefelé pedig a korrupció.
 

S hát nem nehéz elképzelni, hogy ilyen távlatokban a pénz elköltésének hatékonysága olyan módokon lett ellenőrizve, hogy például olvasom-e a nyugati lapban, amire előfizetek, hogy követelitek-e a demokráciát meg a jogállamot?

Követelték bizony. De még mennyire. 

Mint az egyszeri munkavállaló, aki igazából nem is érti, hogy a cég, aminek dolgozik, miből termeli ki az ő napi betevőjét, csak kap egy szép hosszú feladatlistát, amit hétről hétre ki kell pipálnia, hogy ne rúgják ki. Nem csak nagy mamutvállalatok, hanem egész iparágak tudnak belecsavarodni ebbe a fajta működési módba, ahol az elvégzett munka és a végeredménye lehetetlen távolságba kerül egymástól. Ilyenkor az egész kultúra olyanná válik, mint a rakománykultusz, ahol hétről-hétre eljátsszuk a rituálét (demokráciát! jogállamot! kevesebb korrupciót!), hogy potyogjon a támogatás – egészen addig, amíg nem jön többé.

Most, hogy majd talán nem jön többé, kiderül, hogy valójában ki hol állt. A sors keserű iróniája pedig az, hogy végül nem a NER taposta el a független sajtót – vagy bővebben: a független nyilvánosságot –, hanem a független sajtó és a független nyilvánosság legnagyobb donorja tol egy csoportos leépítést, globálisan.