spotify Hallgasd meg!

Tartozom az olvasónak egy vallomással: régóta nem nézek politikai vita- vagy elemzőműsorokat. Nagy néha belehallgatok valamelyikbe, ha egy-egy ügy esetében érdekel az adott megszólaló véleménye, de különben kerülöm őket, mint ördög a tömjénfüstöt.

Ugyanígy próbálok eljárni a kommentmezőkkel is, bár ott megvannak a kedvenc gyűlöletes bugyraim, ahová benézek, ha borzongani van kedvem.

Mondanám, hogy azért, mert drága az ember ideje az ilyesmihez, de hát korábban én is nagy fogyasztója voltam ezen kommentároknak. Valamikor a Covid-járvány idején jöttem le róluk, amikor hirtelen sokan, nagyon sokan lettünk az interneten, és mindenkiből dőlt az epe, amihez remek táptalajt adtak a minden napra jutó halálozási grafikonok, a társas élet hiánya, a bezártság és a non-stop forró kommentmezők.

Ez sajnos nem jelenti azt, hogy az ilyen műsorokban vagy ezekben a kommentmezőkben elhangzó dolgok ne érnének utol, sőt. Ahhoz képest ugyanis, hogy Magyarországon mennyire nem történik semmi, politikailag pedig még ritkábbak a fontos vagy érdekes történések, az utóbbi években megszaporodtak a politikai beszélgető-, kommentáló-, elemző-, legújabb formájukban pedig a pofákat vágó műsorok, ahonnan a megfelelő érzések, vélemények és gesztusok leszivárognak a kommentmezőkbe. Onnét aztán szépen magába szívja ezeket a nagyközönség, miközben pergeti élete kevéske homokját a buszon zötykölődve, kávé és munka mellett, vagy épp ahelyett, hogy a körülötte lévő szeretteivel foglalkozna.

Averzióm fő oka, hogy bár a politikáról gondolkodni kellene, ami ebben a rendszerben történik, az nem a gondolatok közvetítése, hanem az érzületeké, a viszonyulásoké és az ildomos reakcióké. Pavlovi betanítása annak, hogy az ember milyen kulcsszavakra és milyen figurákra milyen arckifejezéssel és milyen jellegű (mély/magas, fojtott, megdöbbent, kifakadó stb.) hanghatással reagáljon. Mi több: ezen reflexeknek a tárgya már csak kisebb részben az, hogy az adott közösség mit tekint példának (Bölcs Vezetőnk, Ügyes Sportolónk, Szép és Tehetséges Zenészünk, Kiváló Tollú Írónk stb.), hanem az, hogy mit vagy kit tart megvetendőnek és utálatosnak.

Ez a működésmód még annak is undorító, aki benne él, nem hogy annak, aki kívül áll rajta – márpedig van több mint kétmillió olyan magyar, akik alle zusammen nem kérnek a politikából, javarészt pont ezért.

Amikor politikai gondolkodásról beszélek (vagy azt hiányolom), azt értem alatta, hogy essék szó a társadalmunk erőforrásainak elosztásáról, az ezen erőforrásokért harcba induló érdekcsoportokról, az ő szövetségeikről, taktikájukról és stratégiájukról, céljaikról és ideológiáikról, no meg ezeknek a kérdéseknek a morális vetületéről. Vagyis legyen politikai vita ezekről a kérdésekről – de ilyen ma nincs.

Ami helyette van, az a legbugyutább propaganda, a gyűlölt ellenség bűneinek a fejére olvasása, a rendszer kárvallottjai sorsának cinikus felhasználása pillanatnyi politikai érdekből, mert ez pörgeti az algoritmust és köti le a figyelmet. Beszédes, hogy ebben a beszédtérben nem a gondolat minősége számít, hanem a beszélő személye, aki az alapján mérettetik meg, hogy milyen arányban szidja a másik oldalt.

Erre mondják, hogy az ápoltak átvették az irányítást a tébolydában.

Ez az őrület politikailag nem értelmezhető, tömeg-lélektanilag viszont igen. Mert a politikai szekértáborok létezése nem új, de az, hogy a szekértábor-harcban egyszerre több százezer ember napi szinten és aktívan vegyen részt, külső szemlélő számára egyre inkább megkülönböztethetetlen stílusban és harcmodorban, az viszont igen.

A közbeszédünk állapotát kárhoztatni már elkoptatott közhely, mert értékelhető magyarázat arra, hogy miért lett ez így, eddig nem született, ellenben ebben a témában is prímán lehet mutogatni egy-két aktorra, akik az eldurvulásért felelősek. Ebben a sportágban minden gondolatmenet része az „úgy kezdődött, hogy visszaütöttünk” érvelés, amivel egyáltalán nem kerülünk közelebb a helyzet megértéséhez.

Ezért szeretnék rámutatni egy tömeglélektani magyarázatra: előbb a társadalom kommunikációja változott meg, vagyis a közbeszéd tere alakult át, és ez eredményezi a megváltozott viselkedési formát. Míg az írott szó korában képes volt rámutatni egy-egy gondolkodó elképzeléseire, újabb áramlatokra, netán politikai mozgalmakra, amelyek között ok-okozati kapcsolatot feltételezhetünk, addig a mai kor már a másodlagos szóbeliségé, ahol a viszonyokat nem tudjuk leírni az írott kultúránkból hozott eszközeinkkel.

A fő különbség az írott és a szóbeli kultúrák között az, hogy az írás és az elmélyült olvasás teszi lehetővé a reflexiót, aminek segítségével különválaszthatjuk magunkat, a szöveget és a beszélőt. Az írott szöveg hozza létre azt a távolságot, ami meggátolja a szóbeli kultúrák sajátosságát: az azonosulásba menő átélést.

Amikor egy ókori görög az Odüsszeiát hallgatta, nemcsak elképzelte Akhilleuszt vagy Odüsszeuszt, hanem a bárd dala révén az előadás alatt ő maga lett Akhilleusz vagy Odüsszeusz. A viszonyulás nem mérlegelő, hanem mimetikus, átélő, pont úgy, ahogy mi tudjuk beleélni magunkat egy filmbe, színdarabba vagy zenébe. Ez idáig azonban lehatároltak voltak ezek az átéléseink, fizikailag is.

A másodlagos szóbeliség azonban szétszedte ezt az elhatárolást azzal, hogy folyamatosan, a nap 24 órájában más emberek arcát nézzük és hangját halljuk, mindezt olyan környezetben, ahol minden megszólalás alatt számszerűsítve látható, hogy azt hány ember kedveli vagy nem kedveli: ha nagyon akarjuk, már az előtt eldönthetjük valamiről, hogy tetszik-e vagy sem, hogy egyetértünk-e vele vagy sem, mielőtt meghallgatnánk vagy megnéznénk. Elég csak a tömeg ítéletére hagyatkozni, együtt úszni a csoport döntésével.

Ez a mimetikus viszonyulás par excellence, ráadásul nagyrészt tudattalan módon történik: úgy simulunk bele, ahogy egy generációval előttünk az emberek mentek le alfába, ha tíz percnél tovább bámulták a tévét.

A mimézis maga pedig szintén egy tudattalan folyamat: ha kiszúrunk egy modellt, akkor nem tudatosan kezdjük el őt utánozni, hisz az ilyen fajta majomkodásról már gyerekkorában lenevelnek mindenkit. S mégis azon kapjuk magunkat, hogy a modellünk vágyait követjük. Úgy vagyunk ugyanis huzalozva, hogy ha valakivel azonosulunk, akkor olyan dolgokat kívánunk, mint amilyenek neki vannak.

A mimetikus konfliktus akkor pattan ki, ha úgy adódik, hogy a modellünk és mi konkrétan ugyanazt a dolgot akarjuk, amely nyilvánvalóan nem lehet mindkettőnké egyszerre: ekkor válunk riválisokká, és az eredeti tét a feledés homályába vész, a cél a rivális eltiprása lesz. A rivalizálás pedig akkor válik krízissé, amikor csapatba gyűlnek körénk az emberek, akik talán már nem is ismerik az eredeti célt, csak azt tudják, hogy kit kell elpusztítani.

A magyar politika rögvalóságához visszatérve nyilvánvaló, hogy a kívánt dolog nem más, mint a hatalom, és a mimetikus konfliktus két viaskodó táborra osztotta az országot, amelyeket hagyományból bal- meg jobboldalnak nevezünk, noha már egyiknek sincs sok köze ezen szavak eredeti jelentéséhez. Az már árulkodóbb, hogy a hatalom akarása túl pőre ahhoz, hogy kimondott kampánycél legyen: a legzajosabb konfliktus arról szól, hogy kik ülhetnek be a közmédiába, azaz kik legyenek a közpénzen futtatott mimetikus példaképek. Vagyis ha komolyan vesszük az elhangzó szavakat és szlogeneket, a másodlagos szóbeliségben a médiareprezentáció a hatalom maga, legalábbis a résztvevők képzeletében. (No meg a közmédia jó sok fizetett pozíciót jelent az éhes káderállománynak.)

A mimetikus konfliktusoknak viszont van egy másik sajátossága, ami kormánypárt és ellenzék hasonulását magyarázza. A fizikai konfliktusainknál is az az automatikus viselkedési forma, hogy felvesszük a másik fél viselkedését, ezért kölcsönös az eszkaláció. A mimetikus konfliktusban, mivel a ki nem mondott veleje az, hogy a másik akarok lenni, a hasonulás ennél mélyebbre megy: a riválisok szóhasználatukban, viselkedésükben, alakzatukban és harcmodorukban tükrözik egymást, míg végül a külső szemlélő számára megkülönböztethetetlenekké válnak.

Jelenleg ebben a folyamatban merülünk el nyakig, elnézve a jelenlegi kormánypárt vs. ellenzék meccs állását. Ez egy mimetikus krízis, amiből nem egyszerű csak úgy kimászni, mert a mimetikusan azonosult szereplők kvázi transzban vannak, ameddig a konfliktus fel nem oldódik. Addig viszont még sok fokot megmászhatunk az eszkaláció létráján, a közhangulatunkat pedig a kétoldali „velem vagy, vagy ellenem?” kissé fasisztoidan nyomasztó kérdése fogja uralni.

Boldog, vérfagyasztó új esztendőt!