Időről időre, amikor elszomorodok közéletünk egyre satnyább állapotán, vissza szoktam térni ehhez a videóhoz. Egy 2016-os interjú Puzsér Róberttel, melynek a legérdekesebb része az, amikor arról beszél, hogy miért nincs fent a közösségi médián, és a tőle megszokott szenvedélyes hangnemben érvel amellett, hogy a Facebook mennyire egy agyrohasztó, alattomos gépezet.

Az idézett rész 10:37-től indul:
 


Ennek lassan tíz éve. Ki emlékszik arra, hogy ekkoriban még a magyarok többsége, ha fent is volt Facebookon, egyáltalán nem volt napi felhasználó? Puzsér szavai, miszerint nem használ közösségi médiát, egyáltalán nem számítottak akkoriban kirívónak, hisz a legtöbben maximum a telefonkönyvük helyett használták az alkalmazást, a híreket máshol fogyasztottuk. Persze, érzékelhető volt már akkor is, hogy egyre többen szívódnak bele a kék pokolba, de ma már nehezen elképzelhető módon akkoriban a Facebook a magyar internet rozsdaövezetének számított, ahol napi farmolós-gengszteres játékokat játszottak az emberek, tele volt átveréssel és teljesen egyértelmű álhírekkel. 

Persze, az ellenzéki keménymag, a „virtuális pozsonyi út” már akkor is ott volt – elvégre a netadó elleni tüntetések mitológiájának az volt a szerves része, hogy az Facebookon szerveződött, ott van a nép, a tömeg, az erő, így a grafománabb ellenzékiek már ott is űzték a magukét. De ez mítosz volt: a közélet iránt érdeklődő magyarok ekkoriban még bőven a blog.hu kommentmezőiben csatáztak, a Tumblr volt a „magyar Twitter”, a Facebookot nagyrészt idegenkedve fogadtuk közéleti szempontból, hiszen ott leginkább a barátainkat, a volt osztálytársainkat meg a családtagjainkat találhattuk meg. A napi aktív felhasználók száma is bőven alacsonyabb volt, hisz még csak pár éve épült ki a 4G-hálózat, nem volt magától értetődő, hogy mindenki zsebében mindig ott van az internet: más volt a közélet tempója és a hőfoka.

Puzsér érvelésében viszont már felsejlik egy hiba, ami előrevetítette a magyar közélet teljes lezüllését. Addig stimmel a keretezése, hogy a Facebookot az teszi veszélyessé, hogy algoritmikus buborékba zárja az embert, a személyre szabott tartalom fragmentálja a valóságot, amitől aztán könnyű elindulni a teljes bekattanás felé. Még csak nagy tudomány sem kellett ekkortájt ennek a megállapításához, hiszen már a korai fázisban is láttunk-ismertünk embereket, akiknek láthatóan kisült az agya a Zuckerberg-galaxistól.

Az érvelés ott kezd el sántítani, amikor megemlíti, a becsavarodás attól van, hogy az ember egyre vadabb és vadabb tévhitekkel és konteókkal találkozik. Ez a korszellem érve volt: a Facebookkal az algoritmusokon túl az a baj, hogy az egy megbízhatatlan trágyadomb, ahol a hazugság nagyobb sebességgel és hatékonysággal terjed, mint az igazság.

A kritika tehát két lábon állt: problémás a médium, és/mert problémás a tartalom.

Ez pedig azért nem egy tét nélküli tévedés, mert 2016 után a közélet rapid gyorsasággal kezdett átvándorolni a Facebookra, párhuzamosan azzal, hogy a többi nagy kommentmezőt becsukták. 2018-ra már több ezres, ha nem több százezres közéleti Facebook-csoportok voltak, amelyek óriási elérést garantáltak egy-egy médiumnak. Ekkor emelkedtek fel a ma ismert megmondóemberek, akik a reggelre időzített frappáns posztjaikkal virtuális talponállókat üzemeltettek az arra fogékony közönségnek, a 2019-es önkormányzati választásokon pedig soha addig nem látott összegeket kampányoltak el az ellenzéki pártok Facebook-hirdetésekben.

Az utolsó szög a magyar közélet koporsóján pedig a karanténidőszak volt, amikor hirtelen tömegek érkeztek meg a kék applikációra, jobb dolguk nem lévén, igazi országos élménnyé téve az algoritmikus poklot, immár mindenféle kritika vagy tudatosság nélkül.

Avagy, ha úgy tetszik, mivel most már volt olyanfajta tartalom, ami elfogadható lett ennek a közegnek, a médiumot érintő kritikákat is elhagytuk. Pontosabban a médiumot érintő kritikák tárgya az lett, hogy platform mégis miért enged olyanokat szóhoz jutni, olyan tartalmakat terjedni, akik és amik nekünk nem tetszenek – nyilván nem függetlenül attól, hogy beindult a Megafon-program, melynek következtében már tényleg képtelenség volt megszökni a minden korábbinál tenyérbemászóbb stílusban nyomuló központi kormányzati propaganda elől.

De ez megint a tartalom. Azt, hogy mi a baj a médiummal, akkor tudjuk tetten érni, ha a bekövetkezett tudati, felfogásbeli változásokat nézzük. Bár eddig is jellemző volt egymást agymosott birkának titulálni, az algoritmikus közélet emberképe immár birkákkal sem számol: az ember nem gondolkodó individuum, csupán olyan automatizmus, ami gond nélkül köpi vissza a propagandát, amit felülről beletápláltak. Ez a szemlélet jelent meg a dezinformáció elleni háborúban is, amikor Von der Leyen már egyenesen arról beszélt, hogy az emberek úgy terjesztik a dezinformációt, mint a vírust, és a legfontosabb dolgunk, hogy beoltassuk magunkat ellene, hogy ha már előbb találkozunk a cáfolattal, mint az információval, akkor majd védve leszünk ellene.

Mivel hogy olyan információt, ami még nem látott napvilágot, nem lehet cáfolni, ezt csak úgy kivitelezhetjük, ha a nemkívánatos forrásokat már előre megbízhatatlannak, sőt, ellenségesnek, veszélyesnek bélyegezzük.

Ez viszont egyenesen varázslatos gondolkodás, mert azt feltételezzük, hogy a szavaknak olyan ereje van, ami képes kvázi hipnotizálni a közönséget, s ez ellen csak úgy védekezhetünk, ha más irányba hipnotizáljuk őket. Kétségtelen, hogy a propaganda a távközlés fejlődésével csak erőteljesebb lett, mégis meggyőzőbb egy közösségimédia-influencer, mint egy rádióadás, de ez nem a tartalomtól függ, hanem a médiumtól.

Márpedig a közösségi média által uralt nyilvánosságnak az a tényleges innovációja, hogy szemben a magában álló szöveggel vagy mozgóképpel, szimultán azt is közvetíti, hogy az adott tartalomra ki-hogyan reagál. Az ember pedig mimetikusan működik: arra vagyunk huzalozva, hogy mások érzéseit imitáljuk, mások vágyait átvegyük. Ez egy ősi túlélési ösztön, ami arra való, hogy ne lógjunk ki túlságosan a csoportból, hanem legyen egyfajta kohézió. A konformizmus és az alkalmazkodás az ember lényegéhez tartozik.

Az újdonság tehát az, hogy olyan tartalmakat és információkat fecskendezünk a mimetikus érzelmek keringésébe, amelyeket korábban a racionális elme döntésére bíztunk. Mint a régi viccben, ahol megvesszük a lapot, hogy megtudjuk a véleményünket az adott témáról, most milliók űzik azt a sportot, hogy annak a csoportnak a kommentmezőjéből építik fel a saját gondolataikat egy adott kérdésről, amelyik csoporthoz tartozni akarnak. Ez a folyamat pedig öngerjesztő, mert a közösségi médián létezni egyfajta folyamatos megfigyeltség-érzéssel párosul, az ott közölt tartalmakat már annak alapján szűrjük és módosítjuk fejben, hogy az vajon tetszeni fog-e annak a csoportnak, amelyiknek mi magunk tetszeni akarunk, vagy hergelni fogja-e azokat, akiket gyűlölünk.

Az algoritmus pedig ezt jutalmazza vagy bünteti, kvázi napról napra nevelve az embert, hogy mi az elvárt viselkedés, és mivel sikeresen összpontosították a nagy platformok az emberi figyelmet, a sajtó is kénytelen alkalmazkodni a szabályaihoz – mind tartalmában, mind pedig a formátumában. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a sajtó „clickbaitesedik”, hanem azt is, hogy a mimézis szabályai alapján egyre inkább feladja tájékoztató funkcióját, és a klikkek és a támogatás érdekében inkább a saját tábor megerősítésére és visszaigazolására játszik. Pont úgy, mint egy autóreklám, aminek kevésbé az a funkciója, hogy egy új verda megvásárlásáról meggyőzzön, sokkal inkább az, hogy a már megvásárolt autóhoz adjon egy megerősítést, miszerint jó döntést hoztál.

Jacques Ellul híres tézise szerint a propaganda működéséhez két aktor kell: a propaganda és a propagandizált. Az előbbiekről sok szó esik itthon, az utóbbiakról kevesebb, mert szembe kellene néznünk azzal, hogy mi magunk is vágyunk arra, hogy propagandizáljanak minket, legfeljebb az változik, hogy ki milyen forrásból fogyasztja az őt megnyugtató-megtartó mesét, a narratívát, ami elhelyezi a világban. A polarizált-hiszterizált közvélemény viszont nem attól alakult ki, hogy a hazai közbeszéd tartalma olyan különösen durva lenne, hanem attól, hogy az információáramlásunkat teljesen alárendeltük a csoporthovatartozás, a törzsiség kérdéseinek.

A racionális érvelés gyakorlatilag megszűnt, ami helyette van, az pedig annak a méricskélése, hogy ki milyen távolságra van az általunk hitelesnek tartott forrásoktól, és ebben a rendszerben nem véleménykülönbségek vannak, legfeljebb gondolatbűnök. Ez a dinamika pedig mélyen tekintélyelvű, hiszen pont a kultúrharc mutatja meg, hogy az elfogadható/elfogadhatatlan vélemények nem azon dőlnek el egy-egy tábor számára, hogy mi a tartalmuk, hanem hogy a hierarchia csúcsán lévő politikai- és közéleti szereplők által diktált irányvonaltól mennyire térnek el.

Van abban valami groteszk, hogy a közösségi média azt ígérte, szót ad a hangtalanoknak, a szabad internet pedig a szólásszabadság eddig nem látott korszakát hozza el. Ehhez képest, ami most van, az nem a véleménypluralizmus Kánaánja, hanem egy sajátos őrület, ami minden téma érdemi megvitatását lehetetlenné teszi, ellenben napról napra olyan új ügyeket szolgáltat, ami alapján gyűlölhetjük a másikat.

Egyszer vége lesz ennek is. De az biztos, hogy Marshall McLuhan megállapítása, miszerint a médium maga az üzenet, most fontosabb, mint valaha: ennek ellenére értesítésről értesítésre gázolunk mélyebbre egy virtuális polgárháborúban, miközben odakint épp zajlik a történelem. Régen volt hozzá egy-két szavunk, ehhez képest a mostani, fecsegő értelmiség üres lapokat fog hagyni a jövő történelemkönyveire.