Ki fogadott volna arra akárcsak egy-két évvel ezelőtt, hogy a Fidesz betiltja a Pride-ot?

Hát arra, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezére és holdudvara ezt úgy minősíti, mint gumicsontot, meg taposóaknát, amire nem szabad rálépni?

Pedig így fest a helyzet. A Pride a magyar progresszív liberális politika szimbolikus ügye, így hát ideális célpont lett az ellenzék megosztására, lévén a Tisza egyszerre akarja újracsomagolni a régi Jobbikot és hozni magával az urbánus progresszív rétegeket. Mivel azonban az előbbiek többen vannak, mint az utóbbiak, még ha az utóbbiak kezében is van lényegében az összes ellenzéki internetes platform és befolyásos pozíció, Magyar Péter beárazta a Pride betiltását mint szimbólumot és mint súlyos jogi korlátozást a szavazatmaximalizálás szent célja érdekében.

A Pride persze nem hagyja magát, és vannak még erős szövetségeseik, különösen Budapesten, de a Momentum által hirtelenjében összehívott dühlevezető demonstráció elég szomorú képet mutatott arról, hogy milyen társadalmi erő lesz hajlandó megmozdulni a melegfelvonulás védelmében.

Mert itt távolodunk el a pusztán melegjogi kérdésektől: a mozgalom megrekedt ugyan a céljai teljes elérésével, mint a házasság és az örökbefogadás, de a „nem zavar, csak csinálják a négy fal között” kompromisszumos homofóbiája mellett például a bejegyzett élettársi viszony kétségkívül egy polgárjogi eredmény. Magyarországon történelmileg nem rossz a melegek helyzete, a Pride ebben egy epizód – ráadásul olyan, ami összefonódott egy modern városi karnevállal, kvázi betöltve a Budapest Parádé által hagyott űrt.

Viszont a progresszív liberalizmus a melegek ügyében találta meg itthon a természetes szövetségesét, pontosabban a szexuális kisebbségek emberi jogi küzdelmeiben, ami mellett ez a közeg nem volt rest kiállni, követeléseiket kihangosítani. A Pride betiltásának ők a valódi célpontjai: az igazi szakítópróba nem az, hogy Magyar Pétert „összebuzizzák”, hanem hogy a progresszív közeg kitart-e a szövetség mellett, vagy beáldozza azt Orbán leváltása érdekében.

Talán pont ettől ilyen szomorú ez az egész, hogy voltaképpen a progresszív liberalizmus a saját maga önellentmondásaiba gabalyodva süllyed épp a semmibe.

Történelmileg tekintve ugyanis a progresszívek a rendszerváltás nagy nyertesei voltak: a szocializmust emberi jogi alapon tudták aláásni, így amikor összedőlt a Keleti Blokk, akkor gondolkodás nélkül tudták magukra venni „a történelem végének őrzői” szerepet. Ebben a keretezésben pedig eljött a létezhető világok legjobbika, a szabadpiaci kapitalizmus, az utópia, aminek csak fokozatai vannak, bírálata nem lehet. Ha a rendszer nem tökéletes, akkor az azért van, mert a társadalom homofób, rasszista, idegengyűlölő, szexista, nem érett meg a demokráciára, működnek még a kádári reflexek, függ az államtól, nem versenyképes – a toposzokat napestig lehetne sorolni. Mindenesetre a progresszív liberalizmus mint áramlat magára vette, hogy ezeket a problémákat politikailag kezelje: a kárvallottjai mellé állt, civil szervezetet alapított, médiában tematizált, érzékenyített, kormányon pedig próbált olyan intézményeket létrehozni, ami ezeket a bajokat orvosolja.

Ezek szép és nemes célok – mégis ott tartunk, hogy Magyarországon politikailag a legmegvetettebb ügyek közé tartoznak. Ennek része persze az, hogy a célok és a módszerek nem álltak összhangban: a hangos homofóbozással nem lesz kevésbé homofób a társadalom, a homofóbiát pedig üthetjük a végtelenségig, ha az annak alapját szolgáló prüdériát nem bíráljuk, sőt, fenntartjuk. De a módszerek és a célok közötti diszharmónia abból fakad, hogy a történelem végének tana szerint nincsenek többé osztályok – már a marxi értelemben –, hanem vagyonosok vannak és szegények, utóbbiak pedig javarészt önhibájukból kerültek abba a helyzetbe, amibe. A magyar proglib szcéna ezt úgy próbálta áthidalni, hogy szociálisan érzékeny piacgazdaságot szeretett volna, ami rangsort állított az érdemes és érdemtelen szegények között, aszerint, hogy éppen melyik társadalmi csoportot lehet méltatlan áldozatként felmutatni.

Ez a művelet egy radikális szakítás az osztályszemlélettel: Magyarországon egyedülálló módon a mai napig skandalum, még baloldali körökben is, ha munkás- és tőkésosztályról beszélünk. Ezt a nyelvet felváltotta a társadalmi csoportokra való hivatkozás, az osztály szemléletét pedig a demokratikus legitimáció nélküli civil szervezetek reprezentációs logikája, ahol minden csoportnak van egy felkent szakértője, aki a médiában megjelenhet.

Kivéve a munkásoknak. Ők ki lettek radírozva, el lettek tüntetve, létezésük kétségbe lett vonva: csak úgy és akkor kerültek terítékre, amikor az ellenséget kellett megszemélyesíteni, mint a propagandát fogyasztó, homofób, szexista stb. aljanépet, aki nem szégyell a szavazati jogával ellenünk élni.

Ennek a legplasztikusabb példája Bokros Lajos, amint huszonöt év után is büszke a csomagjára, a lelkes közönség pedig örül ennek, miközben fél a fogatlan vidéki fideszesektől, és nem teszi össze a kettő meg kettőt, hogy privatizált fogászati ellátás mellett nem lesz olyan Colgate-reklám mosolya a lakosságnak, és ennek elszenvedői bizony-bizony haragudni fognak azokra, akiktől ezt a megalázást elszenvedték.

Mert a progresszív liberalizmus pont úgy és akkor kezdte el felkarolni az eszményi kapitalizmus általa kiválasztott áldozatait, amikor Magyarország a II. világháború elvesztéséhez hasonló gazdasági krízisen ment keresztül. A progresszív értékeket így a rendszerváltás győztesei képviselték, az össznépi elszegényedés keretén belül pedig az új uralkodó osztály által favorizált elnyomottak nem szimpátiával, hanem elutasítással találkoztak. Ez csúcsosodott ki a kétezres években, amikor a Jobbik felemelkedett. A közvélemény ezt akkor úgy rögzítette, hogy a vidék benácult, pedig a fasiszta politika éppen sikeresen nyúlta le az anyagi biztonság és megélhetés témáit a baloldaltól.

Az új magyar jobboldal, ami a Fidesz tizenöt éve tartó hegemóniájához vezetett, tulajdonképpen egy éles negációja a progresszív neoliberalizmusnak, mind gazdasági, mind társadalmi kérdésekben.

A választásokon tehát a progresszív liberalizmus rég vereséget szenvedett, de 2010 után is fontos pozíciókat tartott meg az ellenzékben és a nyilvánosságban. Mivel viszont a NER kiszorította őket a biztos kifizetőhelyekről, és fokozatosan szűkítette az anyagi kereteiket például a művészet finanszírozásában, vagy egyenesen intézményeket (mint az SZFE-t) einstandolt, a progresszív tábor fokozatosan radikalizálódott. Az O1G-koalíció lelkét az adja, hogy sok szempontból ezen emberek számára tényleg a lét a tét, és a magyar állami források elapadásával fokozatosan lettek egyre inkább ráutalva a nyugati donorokra, míg hiteles ellenzéki szereplők híján a mozgalmi liberalizmus főszereplői szintén a külföldről támogatott NGO-k lettek.

Az ellenzék el-NGO-sodásáról már számtalan cikk született, itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a civil szervezetek elsősorban a donorjaiknak tartoznak elszámolnivalóval, és nem annak a társadalomnak, amiben működnek, vagy a csoportnak, akit elviekben képviselnek. Így adódott az a szürreális helyzet a magyar közéletben, hogy senki által meg nem választott, széles legitimációval nem rendelkező csoportok kérték számon a demokráciát a kormányon és az ellenzéken is. De ez a kitettség aktívan abba az irányba tolta a civil szervezeteket és a politikumot, hogy ne is építsenek maguknak széles társadalmi bázist, így pedig előállt az a paradoxon, hogy a civilek rendre egy-egy marginális társadalmi jelenség vagy csoport ügyét képviselték.

A Pride egy klasszikus példa: bár Magyarországon több százezer meleg lehet, a Pride-nak (azzal párhuzamosan, hogy egyre bővítette a reprezentált identitások körét) az igazi szövetségesei a multicégek HR osztályai lettek, amelyek a felvonulás támogatásával gyűjtötték be a progresszív liberális középosztály szimpátiáját, miközben reklámfelületként gyarmatosították az egészet.

Ez pedig annak fényében visszatetsző, hogy a Pride maga elviekben egy tüntetés, méghozzá az egyenjogúságért, mely évről évre bővült egyre többféle identitáskategóriával. Közben viszont hatalmas biznisz lett, híresen drága afterbulival, ami rávilágít arra, hogy itt alapvetően a közép- és felsőközéposztály az a réteg, akiről ez a buli igazából szól: őket foglalkoztatják a multik, és ők mutathatják meg a Pride-on, hogy Jó Emberek.

Egy társadalmi mozgalom erényfitogtatásra való felhasználása pedig rejt magában még egy paradoxont: az erény egy társadalmi érték, mely általában áldozatot kíván. Az, hogy az elmúlt évtizedben a közösségi médiának köszönhetően az ember tetszeleghetett a saját buborékjának, és gyűjtögethette a lájkokat, ha annyit tett, hogy megosztott valamit, azt a látszatot és érzést kelthette, hogy a Jó Ügyet lehet támogatni a Helyes Gondolattal – de ha valami mindenki számára elérhető, annak azonos arányban csökken is az értéke. A progresszív mozgalom illiberális jellege, a saját táboron belüli cancelezések és fúrások, amelyek pont a Pride kapcsán is megjelentek, részben értékmegőrző jellegűek is voltak: a valódi megkövetelt áldozat itt a 100%-os, teljes skálás, doktriner egyetértés lett. Ez pedig nem bővíti, hanem szűkíti a támogatók táborát, saját belső logikája szerint, ami szöges ellentéte annak, amivel egy politikai mozgalom célt szokott elérni: nevezetesen a társadalom többségének a támogatása.

A tiltás maga is úgy lett kitalálva, hogy ezeket az ellentmondásokat használja fel. Nem helyez kilátásba rendőrterrort, így nem lesz tele a nyugati sajtó azzal, hogy az illiberális Magyarországon verik a melegeket – de a tiltás és a pénzbírság együttesen bizonyára a multicégeket is elbizonytalanítja, nem hogy az egyszeri tiltakozót, akinek valószínűleg nincs több tízezer forintja egy bírságra, ráadásul már most visszás a kommunikáció a felsőközéposztály részéről, hogy az őket nem érdekli, majd kifizetik zsebből.

A Pride 2025-re a társadalom felső rétegeinek szívügyévé szűkült, ezzel kvázi elválva az eredeti emancipációs törekvéseitől, mert a széles konszenzus építése helyett más utat választott. Ezzel párhuzamosan Budapesten legalábbis virágzik a meleg szubkultúra, polgárjogilag pedig a házasságot és az örökbefogadást nem, de a bejegyzett élettársi viszonyt sikerült kivívni azzal arányosan, amilyen mértékben a magyar társadalom homofóbiája „természetesen” elapadt. A transzneműek még a jogi elismerést sem tudták ugyan kiharcolni, de az ő szénájuk nyugaton is rosszul áll, amint egyre több figyelmet és kritikát kapnak a nemváltó procedúrák és azok az orvosi protokollok, amelyek alapján transzneműként kezelnek valakit, aki hagyományosan simán csak melegként nőtt volna fel.

A Pride betiltása persze túlmutat a melegek emancipációs törekvésén, hiszen mégis bele kellett hozzá nyúlni az Alaptörvénybe és a szabálysértési törvénybe, ami alapján a hatalom gond nélkül tud majd másért is a kedvére csuklóztatni bárkit, ez pedig olyan állampolgárok haragját is kivívja, akiket amúgy hidegen hagyna maga a menet.

De a kérdés, hogy mi lesz a szexuális kisebbségek emancipációs törekvéseivel most, hogy a legfőbb fegyverüket kiveszik a kezükből, tulajdonképpen nyitva marad, ahogy az is, hogy az eddigi donortámogatások elapadásával képesek-e megújulni, új formákat találni – vagy ehhez új arcok is kellenek majd.