spotify Hallgasd meg!

Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.

Hasonlóan ahhoz, ahogy a reformáció és a kapitalizmus születése értelmezhetetlen a könyvnyomtatás forradalmának megértése nélkül, úgy a korunk jelenségei is ép ésszel felfoghatatlanok lesznek, ha nem vesszük hozzá számba azt a tényt, hogy megpróbáltuk a földkerekség minden emberét 24/7 összekapcsolni pár amerikai (és később kínai) óriásvállalat eszközeivel.

A nyomtatás elterjedése viharként söpörte el a feudalizmust: a reformációt a nemzeti irodalmi nyelvek, a sajtó és a polgári forradalmak követték, de ezzel együtt egy mélyen ható változást is okozott az emberi gondolkodásban magában. A szóbeli kultúránkat felváltotta a Gutenberg-galaxis, ami a tudást elválasztotta a tudás hordozójától, széles körben hozzáférhetővé téve azt, lehetőséget teremtve az absztrakt gondolkodásra, ezzel megágyazva a tudományos forradalomnak.

A nyomtatás a valóságot leírható és így megismerhető jelenségként keretezte, az olvasó pedig az íráson keresztül, kontemplatív és analitikus módon értelmezte a körülötte lévő világot.

Az írott szó hegemóniája aztán már a huszadik század elején kikezdődött: előbb a rádió, később a televízió mosta alá a tekintélyét, de aztán a távközlés forradalma, a hang és a mozgókép azonnali, bárki által hozzáférhető módon történő rögzítése és közzététele mosta el végleg.

Előbb lassan, aztán hirtelen.

Minden információs forradalom kialakítja a maga jellemző társadalmát: Napóleon a sajtót a hetedik nagy hatalomnak nevezte, Goebbels pedig a rádiót a nyolcadiknak. A televízió elhozta a világfalut és a fogyasztói társadalmat: nagy korszaka '68-al kezdődött és 9/11-el végződött. A korszak határáról egy jellemző visszaemlékezés György Pétertől, 1995-ben:

> Írtam egy cikket a Népszabadságba Digitális/nemzeti/kultúra címen (1995. március 18., Hétvége 1. p. – a Szerk). Ami tudom, hogy akkor határkőnek számított egy csomó embernél. Nem volt egy bonyolult gondolatmenet, mert pont az volt benne a lényeg, hogy a nemzeti kultúrát rá kell tenni az internetre. És akkor emiatt engem meghívtak ebbe a bizottságba, távközlési klubba mielőtt mentem Amerikába. Ahol azt mondták, hogy megcsinálják és én kiröhögtem őket. Azt mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, nem szoktunk villamosmérnököket megkérdezni arról, hogy a villanykörte alatt mit olvassunk. Erre emlékszem, hogy ettől nagyon kiakadtak. Ők azt mondták, hogy ez egy mérnöki probléma. - # Mindannyian arrogánsak voltunk” – Interjú György Péterrel - MODEM, 2016

Harminc évvel később nyugodtan kimondhatjuk, hogy a mérnökök nyertek. Nem is akárhogy: a korábbi információs forradalmakkal szemben az internet az első, amely bár protokollja szerint nyitott, bárki által hozzáférhető rendszer, 2024-re az egész kibertér területe pár amerikai cég de facto birtokában van.

Ezt azért érdemes megjegyezni és ízlelgetni, mert szűk egy évtizeddel ezelőtt az internetet a demokrácia szikrájának tartották, a szólásszabadság garanciájának ott is, ahol elnyomó rezsimekben éltek az emberek. Aztán a szólásszabadság kanóca úgy égett, hogy nyugaton egyre nagyobb teret nyertek e révén a populista pártok, minek folytán a geopolitikai helyzet élesedesével (az orosz-ukrán háború 2014-es kitörésével és Trump megválasztásával) egyre nagyobb teret kapott az az aggodalom, hogy a demokrácia ellenségei a szólásszabadságot abuzálva dezinformációval ássák alá a demokráciát, és így cenzúrára tényellenőrzésre van szükség, lehetőleg algoritmikusan.

Ennek van ugyan aktuálpolitikai súlya, nem csak abban, hogy mondjuk az Európai Unió vezetése elkötelezett az internetes cenzúra bevezetése mellett, hanem abban is, hogy kvázi minden nyugati állam kénytelen milliárdokat fizetni tech cégeknek, hogy saját állampolgárait elérje, minekután azok monopolizálták az információs disztribúció infrastruktúráját, de talán egy nap még a baloldal is ráébred arra a tényre, hogy ezen cégek azért rnek ennyit, mert a földkerekség jelentős számú állampolgárát ingyen és bérmentve alkalmazzák "tartalomgyártónak".

A nagyképet tekintve ezek viszont aránylag lényegtelen dolgok: legalábbis ezektől még nem lehetne korszakot meghatározó síkon emlegetni ezeket az alapvetően frivol technológiákat, ahol az írott szót felváltották a kamerába néző komponált önarcképek, bárgyú mosolyok és túlfeszített, buta mimikák.

Mert valójában kettős forradalomról van szó: az internet ízig-vérig a hidegháború terméke, amelyet gyorsan átberháltak lakossági felhasználásra. Érett korszaka a dotcom lufi kipukkadása után kezdődött, amikorra az infrastruktúra már adott volt. De a minőségi váltást az hozta, amikor kimászott a dolgozószobából és az okostelefonok formájában bebújt a zsebünkbe: előbb presztízs, majd társadalmi elvárás lett az, hogy mindenkinek legyen egy kis fekete tükre.

Az okostelefon azonban nem önmagától, hanem a közösségi médiától lett naggyá: a szilícium völgy hackerei ugyanis beletévedtek az emberi lét legmélyebb titkába, mely röviden úgy szól, hogy nem érdekelnek minket a dolgok, hanem csak a többi ember. A körülöttünk lévő árúbőség, a fogyasztói társadalom ezernyi csodája a sportautóktól a farmernadrágon át az élményszerű csoportos nyaralásig mind-mind csak esetleges (és így mulandó) megnyilvánulásai annak, amint nyolcmilliárd emberi lény egymással vetélkedik, versenyez és ami a legfontosabb, hogy utánoz.

A fekete tükörbe épített kamera így behelyettesíti a másik nézését, amelyet természetünknél fogva követünk, akár a kisgyermek követi az anyja és apja tekintetét: felnőttként csak azt tanuljuk meg, hogy ezt az imitációt mind ügyesebben tanuljuk meg titokban tartani, még magunk előtt is. S mégis, az elénk táruló nyugati társadalom szemlátomást homogén, öltözködésében, viselkedésében, ízlésében és politikájában: az individualista forradalom végpontja egy újfajta konformizmus. Tény, hogy nem olyan szürke, mint a huszadik század nagy rezsimjei, de végső soron a paletta véges, akár egy rogyásig töltött áruház, ahol végső soron ugyanaz a gyártó kínál öt-hat különböző terméket.

A legpazarabb az egészben, hogy ez a fajta nagyrészt tudattalan viselkedés nem egyedül a kapitalizmus terméke, hanem a tükörneuronjaink természetes működése - pontosabbann annak a túlhajtása. Evolúciós szempontból arra vagyunk kondícionálva, hogy intenzíven figyeljük a másik cselekvését és figyelmét, mert ez teszi lehetővé, hogy a másik indítékait és érzelmeit felfogjuk. Ez teszi lehetővé a társas együttlétet, ezért tudunk nyelv nélkül is kommunikálni másokkal.

Azonban a fekete tükrök megjelenése egy eddigi történelmünkben példátlan elmagányosodással is járt: a ma embere kevesebb időt tölt társaságban minden létező kutatás szerint, és ha hihetünk az internet- és okostelefon-használat felméréseknek, akkor az óraszám alapján az jön ki, hogy még ha együtt is vagyunk, akkor is inkább a készülékeinkbe merülünk, minthogy egymással foglalkoznánk.

Inkább választjuk az algoritmikusan szortírozott, "személyre szabott" világot, mint a zord és illékony valóságot, ami körülöttünk van.

Ez a magány azonban nem ugyanaz, mint ami az olvasó emberé volt, aki elvonult elmélkedni: az interneten, de különösen a közösségi médián tulajdonképpen mindig tömegben vagyunk, legalábbis az érzékszerveink szerint, amelyek tudattalanul azt dolgozzák fel, hogy ezt vagy azt hányan néznek, hányan lájkolnak, hányan kommentelnek - és kik.

Már az elektronikus média első megjelenésénél McLuhan és Walter J. Ong arról írtak, hogy magunk mögött hagyva a Gutenberg-galaxist, valami új, második szóbeli kultúra felé tartunk, ahol a tartalom kevésbé fontos, mint az előadás módja és az előadó személye. Szűk ötven-hatvan évvel a meglátásaik után ismét egy új világban találjuk magunkat, ahol a kicsoda nem csak győzött a micsoda fölött[1]: hanem ezt az egész szakramentumot még jól ki is sütöttük az agyunkkal együtt.

Most még ennek a kognitív transzformációnak az elején járunk - és azért nehéz megragadni, mert benne vagyunk a közepében. A társadalmi átalakulásból nincs egyéni menekvési útvonal, ahogy az absztinens sem ússza meg, ha alkoholistákkal van körülvéve.

A politika és a neveléstudomány lassan kapcsolt, amikor megkésve megtiltotta az okostelefon-használatot az iskolákban. De elnézve a digitális eszközhasználat és közösségi médiafogyasztási szokásokról szóló kutatásokat, az látszik, hogy Magyarországon súlyosabb a helyzet, mint más európai országokban.

Így mielőtt politikáról vagy bármi másról beszélünk, talán kezdjük egy őszinte szembenézéssel, hogy mi van a felnőttekkel?