Orbán Anita és Kapitány István megjelenése nem pusztán azt jelenti, hogy a kihívó párt nyíltan lobbistákat tesz a kirakatba. Természetesen azt is jelenti. Ugyanakkor világok és világnézetek küzdelmét is látjuk egyben, és ez összefügg mind a nemzetközi – főként amerikai, angolszász –, mind a hazai viszonyokkal. A két említett személy nem önmagában fontos, inkább csak megjelenítik ezt a konfliktust.
Ami az amerikai ügyet illeti, legkésőbb a neokonzervatívok és a paleokonzervatívok vitájára datálható az ellentét. (Apró érdekesség: a „paleokonzervatív” jelzőt a magyar származású Paul Gottfried alkotta meg, és e jelzővel nyilvánították ki szembenállásukat a neokon projekttel.) Noha a neokonzervatív külpolitikát a Republikánus Párthoz kötik, érdemes tudni, hogy a neokon csapat már a demokrata adminisztrációnak is felajánlotta a szolgálatait, ha azok készek a demokrácia-exportra a Közel-Keleten. És ha még messzebbre megyünk vissza az időben, az sem véletlen, hogy a neokon apostolok közül nem kevesen trockisták voltak, így nem volt nehéz a forradalom globális exportjától eljutni a liberális demokrácia globális terjesztésének ügyéig.
A csapat motivációja persze vegyes volt: a szószólók jellemzően a globális demokrácia utópiáját dédelgették, míg a kereskedők gazdasági érdekeket követtek. Akik kereskedtek, jól jártak a háborúval, az ideológusok pedig elérzékenyülve figyelték vágyálmaik megvalósulásának első lépéseit. A neók és paleók vitájában a küzdelem egyenlőtlen volt, a neóknál volt a hatalom, pénz, paripa, fegyver, a paleókat pedig szívesen festették le afféle morgó, szélsőséges szektaként. Utóbbiak a doktriner republikánus politikát bírálták, elsősorban a beavatkozó külpolitikát, illetve az otthon is képviselt globalista-szabadkereskedelmi ideológiát, amelynek része volt az olcsó munkaerő, amit vagy kiszervezni igyekeztek az országból, vagy behozni bevándorlás formájában. Leginkább ők képviselték az America First filozófiáját, ami aztán Trump kampányszlogenje lett. Gyakorlatilag a paleók által megfogalmazott kívánalmak voltak azok, amiket Trump aztán a zászlajára tűzött.
Azt azonban okkal regisztrálták sokan, hogy az amerikai külpolitika lényegében nem módosult a különböző színű adminisztrációk változásával.
– számukra legalábbis –, amikor nem kellett azon aggódni, hogy valaki egy éles kanyarral másfelé fordul. A számukra fontos ügyekben konszenzus uralkodott, nem voltak viták. Ezt az állapotot nevezik gyászoló hívei „szabályokon alapuló világrendnek”. Ezért nem is érdemes őket külön pártnak tekinteni, az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Nemzetközi Kereskedelmi és Háborús Pártnak, amely mindkét párt egy jelentékeny – de mindenképpen a befolyásosabb – részét magáénak tudhatta. Victoria Nuland a sütit osztogatta a Majdanon, a megboldogult John McCain pedig a karlóbáló Oleg Tyahnibokkal kampányolt az ukrajnai színes forradalom idején. Aztán Victoria Nuland hazament, és elfogyasztotta vacsoráját neokon férjével, Robert Kagannal. „Egy brancs maguk”. A Párt pezsgőpartijain jó eséllyel csak a színműelőadások és kedvenc könyvek tekintetében nem volt mély egyetértés.
Nem véletlen, hogy a magyar–amerikai kapcsolatok csak Trump fellépésével javultak, a korábbi republikánus establishmenttől nem számíthattunk volna jobb bánásmódra, mint a demokratáktól. Az biztos, hogy Trump felrúgta ezt a konszenzust, ami nemcsak külpolitikai mozgásából látszik, hanem otthon is. A teátrális távozások bizonyos think tankekből jelzik a liberális republikánusok és a „posztliberálisok” konfliktusát. (Az viszont kérdés, a posztliberálisok mennyire „újak” – például az ISI vezetésébe most visszatérő Mark Henrie a liberálisok regnálása előtt annak egyik vezetője volt.) Ahogy a demokráciaexportőr külpolitikának is vége lett, úgy áldozott le a nemzetközi szabadpiac dogmájának is.
A Fidesz esetében helyesen állapította meg Schiffer András legutóbb, hogy a párt atlanti elkötelezettsége – és erőteljes oroszellenessége – kitartott egészen a 2010-es évek elejéig. Ez részben nyilvánvalóan magyarázható a párt antikommunista fogantatásával, és ennek következtében azzal, hogy a bukott szovjet birodalom ellenfelében bíztak. A törésnek nyilvánvalóan több oka volt. Az egyikről a miniszterelnök maga is beszámolt: ez a NATO 2008-as gyűlése, ahol mindenki számára kiderülhetett, hogy a szervezet nem hajlandó az akkor még gyengébb Oroszországot a víz alá nyomni. Ott volt aztán az orosz–grúz háború is, amiből pedig az derült ki, hogy bár az amerikaiak fenyegetőzésben és ügynökök mozgósításában élen járnak, ám éles konfliktus esetén a hajlandók hátrébb húzódnak. (Szaakasvili vigaszként kapott Ukrajnában egy kormányzói posztot.) Ilyen események után nehéz abba vetni a bizalmunkat, hogy az atlanti megállapodás másik résztvevője ténylegesen is segít egy konfliktus esetén, illetve hogy eltökélt szándéka a maci visszakergetése a barlangjába. A harmadik és jó eséllyel
Mint minden tisztességes establishment, a Nemzetközi Kereskedelmi és Háborús Párt is fenntart egy globális intézményrendszert, amelynek ugyanúgy részei a multinacionális gazdasági érdekkörök, mint a nyilvános vitákat befolyásoló szellemi háttérintézmények, think tankek. Mivel Kapitány az Interag nevű impexből dobbantott a nyugati multik világába, ezért ez a mutatvány talán kevesebb akrobatikus képességet követelt, mint az, ha valaki trockistából neokon liberális internacionalistává válik. És ne feledjük, hogy míg a Fidesz elkötelezett atlantista és oroszellenes erőként bízott a nyugati szövetségben, addig utóbbi inkább a posztkommunistákat támogatta hazánkban. Orbán Anita a Fidesz világának „atlanti” szárnyához tartozott, mélyen beágyazva a Nemzetközi Kereskedelmi és Háborús Párt hálózatába. Ebben az esetben egyaránt fontos a gazdasági és a szellemi befolyásoló tevékenység is. Ahogy odahaza, úgy a világon másutt is létrehozta a Nemzetközi Kereskedelmi és Háborús Párt azt a konszenzust – a legfontosabb dolgokban teljes egyetértés –, amely lehetővé tette, hogy Orbán Anita és Bajnai Gordon együtt üljenek a Globsec igazgatótanácsában. Ezt a konszenzust nevezik a honi korteskedők „szakértelemnek”. A konszenzus felismerhető arról is, hogy Sikorski külügyminiszter kijárja a State Department érdekeit, miközben felesége, Anne Applebaum a térség szakértőjeként olyan csacskaságokat beszél, hogy a Horthy-rendszer egypártrendszer volt.
A kérdés persze az, hogy az „euroatlanti” – a szabályokon alapuló világrend ikerfogalma – világ még létezik-e? Úgy tűnik, hogy az euroatlanti „atlanti” része a nemzeti konzervatív, posztliberális világot képviseli, így a korábbi euroatlanti konszenzus kénytelen volt átköltözni a brüsszeli Bábelbe.
Az pedig természetes, hogy aki a Párt nemzetközi hálózatának, klubjának a tagja – akár egy impexből érkezett, akár a think-tankek világából –, az ennek az érdekeit képviseli bármelyik tetszőleges állomáshelyén, és teszi ezt egyszerű haszonelvű megfontolásból vagy ideológiai meggyőződésből. Ennek a nemzetközi világnak az otthona a pezsgőparti és az amerikai elitegyetemek alumni-találkozója, nem pedig egyik vagy másik ország.
Borítókép: Magyar Péter, Orbán Anita és Kapitány István / forrás: Magyar Péter Facebook-oldala
Bejelentkezés