A Partizán csatornájára múlt héten felkerült interjúban a kérdező, Gulyás Márton emberére akadt a sztárpszichiáter, dr. Csernus Imre személyében. A Halálról, felelősséghárításról, pszichiátriáról és médiáról című beszélgetésben Csernus ugyanis, Gulyás korábbi interjúpartnereitől eltérően, nem volt hajlandó asszisztálni a felelősség kérdésében ismét zavaróan akadékoskodó Gulyás módszereihez. Úgy gondolom, az, hogy Gulyás Márton sokkal jobb aktivista, mint riporter, már eddigi is nyilvánvaló volt, a Csernussal folytatott beszélgetését elnézve viszont határozottan úgy tűnt, hogy akasztják a hóhért.

Ennek azonban van előzménye. Az idei március 15-i maratoni beszélgetések egyikén Gulyás felkérdezte a Most vagy soha! című Petőfi-filmben Szendrey Júliát alakító Mosolygó Sárát, hogy nem érzi-e magát bármilyen módon felelősnek az Orbán-rendszer milyenségéért. Mindezt azért, mert Mosolygó szerepet vállalt Rákay Philipék identitásépítő szándékkal megalkotott történelmi kurzusfilmjében. Gulyás sportszerűtlen módon lerohanta a színésznőt, és ahogy számos korábbi beszélgetése során tette, megpróbálta felelőssé tenni – az általa leszűkített kontextusban – egy történet mellékszereplőjét. Csakhogy teljesen mindegy, hogy Mosolygó Sára mit gondol a NER elmúlt másfél évtizedéről, mert 28 évesen, lényegében pályája elején önmagával és szakmai elhivatottságával összhangban aligha tehetett mást, mint hogy elvállalja a szerepet. Ezt az interjúban igyekezett is újra meg újra elmondani, mert Gulyás többször is feltette neki ugyanazt a kérdést, különböző módon megfogalmazva. Finoman szólva roppant kínos volt, Gulyás a bolhából akart elefántot csinálni.

A színész- és színházi szakma is válságát éli ma Magyarországon, és nem pusztán a NER közel tizenöt éve és az SZFE körüli mizéria miatt, hanem azért is, mert kérdés, képes-e, akar-e megújulni a szakma. Ha valaki kíváncsi rá, mire gondolok, nézze meg a Ma éjjel gyilkolunk című filmet, melyben Kern András és néhány színésztársa a magyar színészet legelkeserítőbb manírjait ismétli meg csak úgy csuklóból egy hangulatos, jó forgatókönyvvel megírt filmben. A magyar filmek nagy többségét – amúgy tehetséges – karakter- és színházi színészek árasztják el, és olyan alakítások tömkelegét hozzák, melyekhez képest sokszor még a leggagyibb valóságshow-k is hitelesebbek. Ebben a közegben talán engedtessék meg valakinek, különösen az új generációnak, hogy valamiképp megpróbálja feltalálni és helyzetbe hozni magát, és ne kelljen magyarázkodnia emiatt. Ahogy nem kellett volna azoknak az íróknak sem magyarázkodniuk, akik annak idején elfogadták a közpénzből finanszírozott Térey-ösztöndíjat.

Ezt a fajta alattomos felkérdezést azonban nem először tapasztalhattuk a Partizán frontemberétől. Gulyás Márton például számonkérte a modellszakma kizsákmányoló tendenciáit és az arisztokratikus jólétet a gazdagságba és francia rokonságba beleszülető Kajdi Csabától, továbbá agilisan igyekezett – az egyébként szintén jómódú családba születő – Győzikét a cigánysága puszta ténye miatt megsajnáltatni a közönségével. Nem kicsit volt kínos az a pillanat, amikor Gulyás arra vonatkozó kérdését, miszerint elszenvedett-e bármilyen hátrányt a származása miatt a pályája során, Gáspár Győző még csak nem is igazán értette. Egyértelmű volt, hogy a kérdező itt nem a megértés szándékával lépett fel, hanem egy narratívát szeretett volna lenyomni a nézők torkán.

Gulyás alapvetően jó szándékkal, de visszatérően igyekszik felelősöket keresni a magyar társadalom állapotáért – és gyanítom, ezért hívta meg műsorába Csernus Imrét is. Gulyás a marxista-feminista kultúrkritika újrakanonizáló módszereit pörgetve igyekszik egyoldalúan újraírni a történelmet. Mindezt úgy teszi, hogy kontextusukból kiragadott elemeket, jelenségeket, valamint ezekhez kapcsolható figurákat kíván bizonyos mai normák kritériumai szerint elmarasztalni. Jelen esetben azt a Csernus Imrét, aki sokak szerint szörnyen leszerepelt a Partizán-interjúban. Ezzel azonban nem értek egyet, noha tény, hogy Csernus aligha növelte az iránta érzett rokonszenvet – elsősorban a stílusa miatt. A pszichiáter ugyanakkor mások gyógyítására tette fel az életét, és sosem a ma elvárt simulékony, alákérdező, mentegető, a safes pace-ek nyugalmát kiterjesztő modorban gyakorolta a hivatását. És soha nem is akart ennek az elvárásnak megfelelni, sőt hangsúlyozta, hogy a magyaroknak kemény őszinteségre van szüksége.

A helyzet azonban az, hogy ehhez a keménységhez a magyar társadalom akkor sem volt és ma sincs hozzászokva. Szívszorító újranézni a régi Simek Kitty-interjút, ám ha valaki megalázta és kihasználta a lányt, akkor az a műsort megrendelő csatorna volt. Tegyük hozzá, hogy a Csernus által képviselt álláspontot, már ami Simek Kitty gyerekvállalását, és úgy általában a családalapítással járó felelősséget illeti, ma is érdemes volna megfontolnia a magyaroknak. Különösen akkor, amikor a kormány csábító adókedvezményekkel – és idegen kultúrák inváziójának rémképeivel – buzdítja a magyarokat arra, hogy vállaljanak több gyermeket. Mindezt ökológiai katasztrófák árnyékában. Egy olyan országban, ahol az oktatás és az egészségügy nagyobb hiányosságokkal küzd, mint az elmúlt húsz évben bármikor.

De mi volt ebben a régi interjúban, amiről Csernus nem volt hajlandó beszélni Gulyással? Simek Kitty kiskorúként gyilkolta meg az őt és édesanyját zaklató nevelőapját, majd börtönbe vonulása idején terhes lett. A tévében zajló beszélgetés során Csernus arra igyekezett felhívni Simek figyelmét, hogy a körülményeire és a korára tekintettel, jó eséllyel nem fog tudni felelősséget vállalni gyermeke sorsáért, és kiegyensúlyozott nevelést biztosítani számára. A közvélemény egy része ezt úgy élte meg, hogy Csernus megalázta a lányt, holott pusztán a gyerek sorsát tartotta szem előtt. Csernus a műsorban azt is kiemelte, hogy napjainkban tartott előadásai is a prevenciót szolgálják. Gulyás nem volt hajlandó megérteni a gyógyítói esküt, és azt kérte számon Csernuson, hogy miért tart ilyen előadásokat úgy, hogy több mint egy évtizede nem praktizál.

Csernust sem kellett ugyanakkor félteni, több alkalommal visszatámadott. Gulyás testbeszédére és kérdezői módszerére is utalva szóvá is tette, hogy a riporter a laptopja és az előre megírt kérdései mögé bújik, és valójában nem kíváncsi az interjúalanyra. Javasolta neki, hogy csukja le a laptopját, és figyeljen rá, amit Gulyás türelemmel elhárított, mondván, a kérdései csak sorvezetőként szolgálnak. Csakhogy – ismerve Gulyás korábbi interjúit, például a fentebb említett három esetet – nem volt légből kapott a pszichiáter megérzése, mármint, hogy itt most csőbe akarják húzni. Amikor Gulyás szeretett volna egy részletet lejátszani az ominózus Simek-interjúból, Csernus ehhez nem járult hozzá, tekintettel arra, hogy nem volna fair egy-egy részletet kiragadni a kontextusból sem az ügy, mondjuk így, igazságával, sem vele szemben. Csernusnak e tekintetben bizonyos mértékben igaza volt.

Persze az éremnek két oldala van. Csernus, úgy gondolom, ziccert hagyott ki azzal, hogy nem bogozta ki a Simek-ügyet. Azzal ugyanis megvédhette volna magát, korábbi álláspontját, és a lánnyal szemben tanúsított kemény fellépését is. Úgy szerelhette volna le a Gulyást, hogy nem vonja magára a terelés gyanúját. Csernusnak azonban fontosabb volt, hogy Gulyás semmilyen módon ne dirigálhassa a beszélgetést.

Itt az ideológia és az ego harcának lehettünk szemtanúi.

Vonakodnék olyasmiért kritizálni Gulyást, ami végül is nem hangzott el, de azoknak sem adnék igazat, akik szerint Csernus az interjúban tendenciózusan kitért a felelősségvállalás elől, mely felelősségvállalást ő maga mindig központi kérdésnek tekintett. Ami pedig Gulyás beszélgetéseinek jellegzetességeit illeti, Csernus pontosan ismerte a Partizán-interjúk precedenseit, ennek megfelelően készült fel, és nem hagyta magát becsapdázni Gulyás számonkérő narratívájába, ami most már tendenciózusan félreviszi a Partizán-frontember műsorait. Amikor pedig azt mondom, hogy Gulyás jobb aktivista, mint riporter, azt állítom, ha ebből a szögből nézzük, a műsorvezető nem sokban különbözik akár a kormányoldal cinkelt lapokkal dolgozó megmondóitól sem. Ezeket az embereket – Gulyáshoz hasonlóan – nem az igazság érdekli, hanem az, hogy foggal-körömmel ragaszkodjanak egy adott nézőponthoz és mindenáron érvényesítsék azt. Ez pedig több mint gyanús. Azt, ami a Csernus-interjúban történt, én a helyében legalábbis intő jelnek venném.