A szlömgyermek esete a Schöngeisttal – viszontválasz Dr. Ratiusnak

Néhány napja arra vetemedtem, hogy a kultúrszlöm együgyű gyermekeként kritikát fogalmazzak meg az arisztrokratikus irodalmi kánonformálás tarthatatlanságáról, és arról, hogy az olvasóközönséggel és az újabb generációkkal szemben lenéző elit valójában a kultúra, jelen esetben az irodalom ellenében dolgozik.

Megtisztelő, de lesajnáló válaszcikkében Dr. Ratius, túl azon, hogy kapuőrszerepét demonstrálta és performanszával cikkem mindent mondatát visszaigazolta, sajnálatos módon nem értette meg a mondandómat. Bár tehette volna másképp, de az úgynevezett magasirodalmat egy rosszkedvű középiskolai irodalomtanár modorában, az „ezt illik” meg „azt illik” pedellusi hangvételével védelmezte meg, és kiosztotta nekem a körmöst. A diskurzushoz viszont, úgy érzem, érdemben nem szólt hozzá, és csak az évtizedek óta ismerős, az irodalomtanítás fontosságával kapcsolatos, bibliofil alapgondolatokat mondta fel újra.

Ratius a szövegem címében foglalt állításon (Nincs olyan, hogy magaskultúra) nem akart, vagy nem tudott túllépni, és bár a szövegolvasás komplex élményéről, az egyén fejlődésére, gondolkodására gyakorolt hatásáról érvelt, úgy tűnik, maga is szövegértelmezési gondokkal küszködik. De kritikája megfogalmazásakor mindenesetre elvi hibákat vétett.

A doktor urat „krédóm” és „jeremiádom” „chemtrail-megfejtők, jetikutatók, szcientológusok, genderaktivisták és laposföld-hívők” tevékenységére emlékeztette, és munkámat szerette volna egy legyintéssel elintézni, vagy – ahogy szavai sejtették – minimum a diplomámat szerette volna látni. És lehetséges, hogy valóban publikációs listával felvértezve és a bölcsészdiplomámat lobogtatva kellett volna az elefántcsonttoronyhoz járulnom, hogy azzal bizonygassam jártasságomat, és ne tűnjön úgy, mintha nem tudnám, mi fán terem a close reading, a tudatfolyamregény vagy az időmértékes verselés.

Ratius szerint az általam kifejtett vélemény a roncstársadalom kultúravesztett állapotának eredménye, melynek én minden kétséget kizáróan képviselője és fenntartója vagyok. Gondolatmenetével azonban éppen a vele egyívású, konzervatív tradicionalistáknak árt a leginkább, ugyanis a kánon védelmezőinek előíró és ezoterikus hozzáállásával valójában autoriterként jár el. Az autoritásnak azonban semmi keresnivalója a művészet közelében. És az én állításom erre vonatkozott. Ne mondja meg nekem senki, hogy mi a jó irodalom.

Ratius legnagyobb, ide kapcsolódó tévedése egy kultúrtörténeti téveszme. Ahogy írja, „művészetfilozófusaink között, akármerre nézünk, csakis elitistákat találunk”, majd Adornót hozza fel példaként, aki amellett kardoskodott, hogy „a kultúra értékei nem redukálhatóak társadalmi hasznosságra vagy népszerűségre”. Ezzel lehetne vitázni, de alapvetően a művészetfilozófia demokratikussága nem a redukálhatóságra vonatkozik.

A huszadik század két legnagyobb hatású, a közoktatásba és a szlöm irodalomértésébe „leszivárgó” irodalomelméleti irányzata, a hermeneutika és a dekonstrukció a lehető legdemokratikusabb szövegértelmezési irányzatok. De emellett – bár más szókinccsel dolgoznak – a Michel Foucault nyomdokain haladó, hatalom- és diskurzuskritikus hagyomány is demokratikusnak nevezhető. Ezek alapvetően a századfordulós fenomenológia, illetve annak Heidegger általi újrapozícionálása mentén startoltak el, és kiindulópontjuk az a gondolat, miszerint a világ és annak leírása leválaszthatatlan a megfigyelőjéről. Ez pedig kulcsfontosságú az irodalomértés huszadik századi tapasztalatait illetően.

Az elmúlt század irányzatai ugyanis a pozitivista, vagyis természettudományos eszközökkel praktizáló kultúratudomány felől haladtak a szövegértés olvasóközpontú elméletei felé. A XIX. századi pozitivista irodalomtudomány kizárólag az életművekből és a művek történelmi kontextusából indul ki, illetve a szerzőre, annak szándékaira helyezi a hangsúlyt. A XX. század első felében, közepén induló formalista-strukturalista irányzatok azonban már a szövegekre mint önmagukban álló entitásokra koncentrálnak, és a szövegeket – például – a szoros olvasás technikájával elemzik.

A fenomenológiai gyökerű elméletírók és irodalmárok azonban megértették, hogy ezek a feltételek még mindig elégtelenek és nem képesek eléggé felfedni az olvasás és a szövegértés összetett élményét. Nem mondanak ugyanis eleget arról, ami nélkül az a csodásan megírt mű – legalábbis kulturális értelemben – nem létezhet, vagyis az olvasóról.

Olvasó nélkül nincs hatás és nincs hatástörténet, és nincs is miről beszélni.

Azonban azt még a tradícióval tüntetően párbeszédbe elegyedő hermeneuták is hamar megértették, hogy a hagyomány ismerete sem eredményez egy egzakt, ismételhető irodalomértést. Másképp, avagy a szlöm nyelvén szólva, mindenki máshogy érti, amit ért, és sosem tetten érhető pontosan az, hogy miért. Ezért mondja a hermeneutika, hogy az olvasás tágabban vett történeti értelemben meghatározott, mely kategóriába az égvilágon bármi beletartozhat az olvasmányélményeket, a történelmi tapasztalatot és a személyes életút élményeit beleértve.

És ezért esik kétségbe a dekonstrukció, és jut el a szövegértés nihilista megközelítésének határára: sosem találjuk meg a megfelelő metaforát, mellyel leírhatnánk a valóságot.

Az olvasó effajta figyelembe vétele nélkül az irodalom története pusztán az elefántcsonttoronyban csücsülő alkotók és porban enyésző művek lajstroma, de semmiképpen sem élő hagyomány.

Ratius azt írja, hogy az írásomban „felvázolt nyomvonalon haladva” elkerüljük „az európai művelődéstörténet legfontosabb értékcentrumait”. Ha jól értem tehát, azt tanultuk az európai kultúrától, hogy ne tegyünk fel kérdéseket, ne csesztessük a status quot, mert annak kérdőre vonása kultúravesztéssel jár. De vajon nem az európai kultúra letéteményesének, Platónnak a hőse, a proli, piaci kérdezősködő Szókratész hajtja-e végre a berögződések lebontását és demisztifikálja a súlyos kötöttségekbe csontosodó normákat? A platóni dialógusokban szereplő „nemes” urak, akiket Szókratész számonkér, kikérdez és végül meggyőz, kivétel nélkül egy nyomasztóan megszilárdult, változtatni képtelen kultúra képviselői. A gondolkodás szókratészi értelemben a folyamatos párbeszéd, és a vita meggyőző ereje folytán a progresszió.

Az állításommal, miszerint magasirodalom nem létezik, nem azt mondtam, hogy az irodalom és az olvasás, a komplex művek ne lennének fontosak, de még a ponyva és a populáris kultúra mellett sem kardoskodtam. Bár egyértelmű, hogy utóbbiakhoz inkluzívan viszonyulnék, de semmiképpen nem valamiféle marxista aktivizmusból, hanem azért, mert ezeknek is van tetten érhető nyoma, hatástörténete. Például olyan nagyhatású szerzők műveiben, mint Szerb Antal, Térey János, Thomas Pynchon, Murakami Haruki, Margaret Atwood vagy Michel Houellebecq.

Amikor Ratius primitív művészetről, a szegénység kultúrájáról és roncstársadalomról beszél, nem vészi észre, hogy nem pusztán saját kiválóságával kürtöli tele a világot, és a lehető legrosszabb értelemben prolizik, de ezzel rajtam tulajdonképpen semmit nem kér számon. Hogy én a ponyvakultúrát hirdetném, hazugság és belemagyarázás. Mert – ismétlem el sokadszor – én a művekből, a szerzőkből és a könyvkultúra belterjes elvárásrendszeréből csöpögő elitizmusról beszéltem, vagy például a szereplők nyilatkozatairól.

„Makai tökéletesen félreérti az olvasottság fogalmát. Annak ugyanis nem az a lényege, hogy valaki olvasta-e ezt vagy azt a művet, hanem az, hogy valaki képes-e elmélyedni az olvasásban” – látom a válaszcikkben. Én ezt nem vitattam. Ugyanakkor a hagyomány hemzseg az olvashatatlan művektől, melyeket sem szeretni nem lehet, sem elmélyedni bennük.

El tudjuk végezni a munkát és el lehet olvasni az Emlékiratok a könyvét vagy a Termelési regényt vagy az Ulyssest, azonban utóbbiról még a bizonyára ratiusi mértékkel mérve is művelt Szerb Antal is elismerte, hogy blöff lehetett. „Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki nem ért meg, de senki nem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták” – írja Szerb Antal A világirodalom történetében (Magvető, 817.).

Kétségtelen, hogy az irodalomtörténetben Joyce-hoz kötik a tudatfolyam-elbeszélés technikáját, Virginia Wolf és Marcel Proust mellett. Ám a tudatfolyam pusztán egy technika a sok közül, és totalizálása, ahogy a Finnegans Wake példázza, valójában totális kudarc. Azt hiszem, nem tudok, de nem is szeretnék, és úgy érzem nem is szükséges többet és máshogy mondanom, mint amit Szerb Antal mondott. Azokkal van „haragvó vitám”, akik lenéznek mindenkit, aki nem hajlandó részt venni sznobizmusukban, és csak azt olvassák el, aminek szerintük tényleg értelme van.

Mindemellett bátran leülök a doktor úrral az Ulyssesről, a Súlyszivárványról, a Sátántangóról vagy a Harmonia Caelestisről beszélgetni, és ebben örömemet is lelném, de ettől nem nyerünk sem több olvasót, sem több kulturáltabb ember nem fog élni ezen a bolygón, sem nekünk, magyaroknak nem lesz jobb. Ez pusztán döntés és ízlés kérdése. Nem kultúrnihil, hanem annak beismerése, hogy a kultúra művelésének körülményei megváltoztak. És nem is marxizmus, hanem a szlömkultúra gyermekének üzenete az elefántcsonttorony kapuőreinek: elolvastuk a magasztos műveket, melyeket illik, és egy részükben már nem találunk semmit.

Ratius állítása, miszerint „az egyetemes műveltség véletlenül sem demokratikus”, súlyos önellentmondás. Az egyetem és az egyetemesség, a mindent magába foglaló unversitas lényegét tekintve demokratikus. Inkluzív a megismerhető tudás tekintetében, illetve, és ez a legfontosabb, a (diplomát adó) egyetem mindenki előtt nyitva áll, az előadások nyilvánosak, látogathatóak. Hogy a tudás nem jár mindenkinek, hogy a műveltség ne lenne demokratikus? Legfeljebb az alkimista klubok életidegen papjai gondolhatják így.

Mintha a demokratikusság és a művészet egy lapon emlegetése amiatt zavarná Dr. Ratiust, hogy amennyiben a kettőt egy kalap alá vesszük, a hozzá hasonló, művelt kiválóságok többé nem játszhatnák el a magaskultúra földi helytartóját. Mintha arról lenne szó, hogy ha mindenki műveltté válna, vagy ha a kulturáltság definícióját kiterjesztenénk, azzal a kulturális elit elveszthetné arra vonatkozó előjogát, hogy megmondja a proliknak, mit olvassanak.

De ezzel el is érkeztünk a politikához, ahogy az írásom bírálója is tette. Ugyanis slusszpoénként a doktor úr valamiért úgy érezte, válaszából nem hagyhatja ki a woke-ozást, marxistázást, de hát miért is tenné, mikor az általa sebtében elbábozott konzervatív nézetrendszernek ez kötelező eleme, végtelenszer ismételhető érve, jolly jokere. Gyanítom, hogy a Fehér Lótuszról írt cikkemre gondol, melynek címében – én, ezek szerint, hülye libsi – megemlítettem a woke kifejezést. Csakhogy arra már nem vette a fáradtságot a szerző, hogy kibogozza, mégis milyen előjellel és kontextusban jön szóba az irányzat. Jelesül, hogy a sorozat éppen hogy a streamingszolgáltatók idegesítő aktivizmusával száll szembe.

Lényegében azonban ez mindegy, mert aki Ratiusszal nem ért egyet, az csak woke és baloldali lehet, hiszen ő maga konzervatív. Sőt, ha a gyanús szlömolvasó mondandójának még valami direkten demokratizáló eleme is lenne, akkor már végképp gyanús volna, mondván, „kösd fel a gatyád, kis faszikám, a világ nem demokratikus”. Ez a kulturális ancien regime keresztes lovagjainak üzenete a haladásban és a kultúra megújításában hívő embereknek: az új rossz, a régi jó. Oszt jónapot.

De saját primitív szavaim helyett hadd zárjam a mondanivalómat valaki máséval: „Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar” – írja Ady a Góg és Magóg fiában. Nincsen tradíció megújulás nélkül, ahogy természetesen megújulás sincs tradíció nélkül. Én az alapokon nyugvó progresszió híve vagyok, a haladás tárgya pedig nem más, mint a saját kultúránk. Úgyhogy engedtessék már meg, hogy egy picit „sírjak a Kárpátok alatt”.