A politikai korrektség vagy a safe space kritikusai sok esetben – egy körülíró kifejezéssel élve – a sértetlenség politikájaként értelmezik ezeket a jellemzően emancipatorikus törekvéseket. Az elnevezés szerencsés, egyrészt mert a pejoratív felhang kiiktatásával, mellyel a PC történetében mindkét „oldal” élt, megfontolhatóbbá teszi az kritikát, másrészt megfelelőbb megfogalmazása annak a hétköznapi politikának a leírására, mely az emberekre leselkedő sérelmeket igyekszik csökkenteni vagy kiiktatni, legyenek azok verbálisak vagy fizikaiak.

A safe space fogalma az Egyesült Államokbeli feminista- és LMBTQ-mozgalmak környezetében alakult ki az 1960-as, 70-es években, és olyan kulturális tereket, helyeket jelölt, melyekben különböző marginalizált csoportok a diszkrimináció veszélye nélkül fejhették ki nézeteiket. Ennek a „helynek” a kiépítése a feminista gondolatközösségekkel indult, majd a melegbárok, valamint az amerikai egyetemek diszkrimináció és rasszizmus ellen tüntető közösségeivé nőtte ki magát. A kétezres évekre az angolszász környezetben azonban már széles körben kiterjedt a nagyvállalati kultúrára is, hogy visszaélésektől, zaklatásoktól, mikroagresszióktól és egyéb pszichológiai stressztől kímélje meg a dolgozókat.

Mára azonban, köszönhetően a közösségi média tartalomszortírozó algoritmusainak, melyek alapja a keresések elemzéséből nyert adatok felhasználása termék- és tartalomelhelyezés céljából, elvontabb formát öltött. Az így létrejött mesterséges szubkultúrák, személyre szabott feedek vélemény- és ízlésbuborékokat hoztak létre, melyek afféle safe space-ként működnek. Ennek bizonyítéka például a Donald Trump 2016-os választási győzelme körül kialakult tömeghisztéria, vagy a 2018-as itthoni választási eredmények ellenzéki élménye. Mindkét esetben az történt, hogy az események az egyik félben totális értetlenséget váltottak ki, mondván, alig hallottak olyanról, aki másképp gondolkodik, mint ők. Az online biztonságos terek túlságosan biztonságosnak és monolitikusnak bizonyultak.

A safe space – mondjuk így – az ártalomcsökkentés céljával indult, ám működése az idők során egyre inkább a kényelem és a megerősítés terepévé vált. A gyakorlatban totálisan zárt közösségek és véleménybuborékok létrejöttéhez vezetett, aminek következményei drámaiak az igazság és önismeret szempontjából egyaránt. Példaértékű az amerikai egyetemi életben Ann Coulter vagy Jordan Peterson cancelezése, vagy Bret Easton Ellis meleg közösségekből történő kizárása. A safe space végső soron a sértéssel együtt az ellenvéleményt is karanténba helyezte.

A sértés, akár fizikai, akár verbális, alapvetően egy negatív tapasztalat. Azonban, hogy ki mit tekint sértésnek, azt a szabadelvű individualizmus az egyes emberekre bízta: bármi lehet sértés, amit annak tekintünk, akár egy ellenvélemény is. Azonban egy tudatos polgári demokráciában sem a sértést, sem az ellenvéleményt nem úszhatjuk meg. A sértést azért nem, hogy a nevén nevezhessük, az ellenvéleményt pedig azért, hogy megismerjük a másik –és ezáltal a magunk – gondolkodását. A kettőt tehát egészen pontosan el kell(ene) választani egymástól.

Az ellenvélemény meghallgatása negatív tapasztalat. Sőt a megértés elméletének német filozófusa, Hans-Georg Gadamer egyenesen azt állítja, hogy a tapasztalat minden esetben negatív előjelű. Ilyen esetekben ugyanis az történik, hogy megváltozik, amit korábban gondoltunk. Ha erről lemondunk, minimum az önismeretről mondunk le. Gadamer a beszélgetésről elmélkedve tagadja, hogy a másik fél megértéséhez le kellene mondanunk saját nézeteinkről, pontosabban előítéleteinkről. Ehelyett arra biztat, hogy előítéleteinkhez hűen bocsátkozzunk vitába, mert másképp nem történhet meg a nézetkülönbségből fakadó megértés, avagy nem történhet meg az igazság. Persze így nem érhetne bennünket negatív tapasztalat sem. Mindezt megfordítva, a negatív tapasztalat az előítéleteink megváltozásához vezethet el. Ehhez azonban, értelmezve Gadamer üzenetét, ki kell mennünk az utcára, vitáznunk kell, ismerkednünk kell az idegenséggel (a másik oldallal, a másik kultúrával, a másik nemmel). Azaz, kiterjesztve itt a kifejezést a közönséges ellenvéleményre is, meg kell, hogy sérüljünk, különben sosem tudjuk meg, kik vagyunk.

A sértetlenségről és a safe space-ről a pszichológiának is van mondanivalója. Az analitikusok elfogadják a tényt, miszerint a mentális megbetegedések és a patológiás viselkedések a történések – tehát az igazság – elfojtásából következnek. Az elfojtás az elme önvédelmi reakciója (disszociáció), de lényegét tekintve hazugság, kimenetele az önismeret hiánya. Jürgen Habermas ennek mentén fogalmazza meg a kritikai társadalomtudomány feladatát a pszichoanalízis praxisára alapozva. A pszichoanalízis tapasztalatainak és módszereinek közösségre alkalmazása a társadalmi tudatosság keretében hozzásegíti a közösséget az elfojtott tartalmak – például a múltban elkövetett hibák és következményeik – felszínre hozásához. Ennek a(z) (ön)cenzúrázatlan, torzításoktól mentes társadalmi kommunikáció az alapfeltétele. A biztonságos terek és véleménybuborékok ugyanakkor saját világnézeteikhez igazítják a potenciális vita feltételeit, és a másként gondolkodókat gyakran kizárják a vitából. Sosem azt nézik, mit mond a másik, hanem hogy ki mondja. Ez a hatalmi pozícióból elhangzó beszédek – például foucault-i – értelmezésének kicsorbítása. Mert nem mindig a másik puszta leleplezésében, egy adott csoporthoz tartozásában rejlik az igazság, bármilyen egyszerűnek kínálkozik is ez. Sajnos a közéletben megszólalók igen jelentős része ma Magyarországon megelégszik a másik eredetének leleplezésével. „Te fideszes vagy.” „Te libsi vagy.”

Visszatérve az egyes ember esetéhez és a pszichológiához, James W. Pennebaker és John F. Evans Gyógyító írás című ismeretterjesztő, pszichológiai könyvében közkincsé teszi annak tapasztalatát, hogy milyen pszichológiai jelentősége van a személyes, cenzúrázatlan tartalmak bármilyen nemű kiáramlásának, mely az egyéni pszichoterápia alapja is. Írásterápiával foglalkozó könyvükben PTSD-ben szenvedő amerikai katonák példáit elemzik, akiknek az afféle önműködő, terápiás írás segített traumatikus élményeik feldolgozásában. Feladatuk az volt, hogy újra meg újra leírják a traumáikat. Számtalan elmélet igyekszik ennek hatékonyságát indokolni, ezek közül az egyik szerint, ha eleget ismételjük az igazságot, előbb-utóbb hozzászokunk, sőt unalmassá válik, így az ahhoz kapcsolt zsigeri, érzelmi reakció oldódik. Nincs ez másképp a kollektív történelemmel sem.

Az eddigi példák és párhuzamok végső soron amellett érvelnek, hogy a kényelmes, sértetlenséget és nyugalmat biztosító környezet végső soron önáltató hazugsághoz és súlyos elfojtásokhoz vezet. Utóbbiak pedig robbanásszerű, bizonyosfajta patológiás eseményekhez, szélsőséges és antidemokratikus erők nyomulásához, háborúkhoz. A változtatás eszköze a vita kellene, hogy legyen.

A vita azonban bizonyos körülmények között hiábavaló. A posztmodern francia filozófusa, Jean-François Lyotard megkülönbözteti egymástól az érvelés vagy a vita két típusát, a viszályt és a perlekedést. Utóbbi esetében a diskurzus alapfeltételei rögzítettek, tehát a felek kölcsönösen elfogadnak bizonyos szabályokat, melyek lehetővé teszik a megegyezés vagy döntéshozatal olyan formáját, mely lényegében mindkét fél számára előnyös, de legalábbis elfogadható. Ezzel szemben a viszály esetében az alapfeltételek bizonyos okokból nem azonosan elfogadottak mindkét fél számára, így az egyik fél előnyökhöz jut a másikkal szemben. Például úgy, hogy ő szabja meg a vita feltételeit.

Viszály választja el egymástól a közélet különböző érdekeltségű szereplőit is. A politikai aktivista abban érdekelt, hogy bizonyos gondolatokat a gyakorlatba ültessen, a politikus – aki nem feltétlenül azonos az aktivistával – abban, hogy önmagát helyezze előtérbe, míg az elemző feladata lenne az igazság megfejtése. Ezekben az esetben sem történik meg az ellenvélemények cseréje, mert mindegyik fél más-más alapfeltételekben érdekelt. Robert Fogelin amerikai filozófus a lyotardi viszállyal analóg módon „mély egyet nem értésként” definiálja a vita ezen változatát, ahol a felek alapértékei olyannyira különböznek, hogy észérvekkel már lehetetlen meggyőzni a másikat. Mintha a magyar a némettel vitázna, anélkül, hogy közös nyelvet használnának: a magyar magyarul, a német németül beszélne a másikhoz.

Nem nehéz megérteni, miért fontos mindez. A szemben álló véleménybuborékok és biztonságos terek aktorainak viszonya maga a viszály. Ez a tudatipar nyomulásának, logikájának és leegyszerűsítő tendenciáinak következménye, ami sajnálatos módon közös ügyeinkre is kiterjedt. A véleménybuborékok olyan környezetet teremtenek, melyben a különböző világnézetű csoportok, politikai közösségek, osztályok alapértékei mind radikálisabban eltávolodnak a másikétól, így előremutató viták helyett csak a viszály állandósul. Legyen a két szemben álló fél a jobb- és a baloldal, az oltakozó és az oltástagadó, vagy épp a Nyugat-barát vagy a Nyugat-ellenes.