A Fehér Lótusz egy woke sorozat, de nagyon jól csinálja

(A cikk cselekményleírást tartalmaz.)

Az utóbbi hetekben foglalta el helyét a legnépszerűbb sorozatok között a Mike White által írt és rendezett Fehér Lótusz. A minisorozat harmadik évada idén debültált az HBO streamingfelületén, és aligha ez volt az utolsó. Koncepciózus, számos aktuális társadalmi problémát feszegető alkotásról van szó, melynek a sikere valószínűleg abban keresendő, hogy az égvilágon mindenkit meg tud szólítani korosztálytól, nemtől, politikai hovatartozástól, szexuális beállítottságtól és vagyontól függetlenül.

Kétség nem fér hozzá, hogy egy tágabb értelemben vett woke sorozatról van szó, amennyiben Mike White alkotása domináns témájává teszi a társadalmi csoportok közötti feszültségeket. Az évadonként eltérő környezetben felvonultatott szereplők – a White Lotus reszortjaiban tett látogatásaik során – kivétel nélkül valamilyen szociális-egzisztenciális katasztrófába sodródva szembesülnek státuszukkal. White sorozata pedig mindenképpen megsüvegelendő a tekintetben, hogy szájbarágás nélkül képes a fekete komédiába komoly mondanivalót sűríteni.

A sorozatnak eddig minden egyes évadát egy Four Seasons hotelben forgatták, hawaii, szicíliai, vagy a legutóbbi évad esetében thaiföldi helyszíneken. White pedig, mintha hű akarna lenni e vonatkozásban is a sorozat jóhiszemű, emancipatorikus törekvéseihez, a szereplőgárdába éppúgy castingolt szupersztárokat, profi karakter- és sorozatszínészeket, mint helyi – olasz, hawaii és thai –tehetségeket is. Így fért el egy payrollon Sydney Sweeney, Amiee Lou Wood és Patravadi Mejudhon, Simona Tabasco, Patrick Schwarzenegger és Natasha Rothwell, vagy Jason Isaacs és Theo James.

A Fehér Lótusz eddig elkészült évadai tragikus végkifejletet ígérő, traumatikus thrillerként éppúgy dolgoznak, mint szociografikus tablóként. Előbbi jellegzetesség hozza az Agatha Christie-féle sztorik zsánerét: egy világtól elzárt helyen többnyire kiváltságos szereplők egymás hegyén-hátán – ez a krimik történetének egyik legjobban működő sablonja. Míg azonban sokan, sokféle módon igyekeztek ezt használni vagy meghaladni (például a Glass Onion vagy magyar viszonylatban a Ma éjjel gyilkolunk), a legtöbb mű nem tudta hatásosan megújítani ezt a klisét, és nem volt képes kibújni a brit krimiszerző ballonkabátjából.

Nem egyértelmű, hogy White-nak szándékában állt-e megdolgozni a súlyos örökséget, viszont ebből kiindulva könnyű felskiccelni a sorozat képletét. Amennyiben kivesszük a legtipikusabb Agatha Christie-krimiből a mindent látó, emberfeletti embert, Poirot-t, aki minden kérdésünket megválaszolja, megkapjuk a Fehér Lótusz elbizonytalanító, nyugtalanító verzióját. Mondhatnánk, hogy White alkotása egy posztmodern Agatha Christie, ahol minden lelepleződik és felfoszlik, ám a szálak nem érnek össze, a teátrális ítélethirdetés pedig elmarad. És ez benne a legjobb – minden tekintetben.

A sorozatban újra és újra előkerül a különböző társadalmi rangot képviselő karakterek közötti hatalmi viszonyok kérdése – és ennek egyik tipikus példájaként a prostitúció tágan értelmezett, különbözőbb formái. Terítékre kerül a hoteligazgató viszonya a kényeztetésre vágyó, milliomos, angolszász nyaralókéval, egy meleg felettes viszonya a beosztottjával, a szülőé a gyerekekkel, a domináns, hatalmi pozícióban lévő kultúra képviselőjének viszonya az elnyomottéval, a munkásosztály tagjainak viszonya az elittel. Csakhogy ezeket a relációkat a sorozat nem kifejezetten az elvárásainknak megfelelően ábrázolja, és ismétlődő jelleggel elbizonytalanítja a nézőt, hogy tulajdonképpen ki is az áldozat.

Az első (és a második) évad sztárja, és valószínűleg a sorozat legszerethetőbb karaktere a Jennifer Coolidge által alakított Tanya McQuoid, akit a magyar nézők annak idején az Amerikai Pite című filmből ismerhettek meg Stifler mamájaként. Coolidge az első évadban pihenni és gyászolni érkezett a hawaii reszortba, azzal a szándékkal, hogy nemrég elhunyt édesanyja hamvait az óceánba szórja. A gyászmunkát azonban nem tudja elvégezni, felszínre törő gyerekkori traumáit ugyanis képtelen feldolgozni. A gazdag nő egy csapásra tragikává válik, ám a szigeten rátalál a szerelem egy simlis, középkorú alak képében. A nyaralás alatt Tanya szüntelenül visszatér az afroamerikai származású Belinda masszázsszalonjába, és olyannyira elégedett vele, hogy felajánlja a szakmájában kiváló, ám egzisztenciálisan megrekedt fekete nőnek, hogy megfinanszírozza a saját szalonját. Belinda kitörési lehetőség lát ebben, üzleti tervet készít, ám Tanya végül a szőnyeg alá söpri az ügyet, mert frissen meglelt boldogsága leköti a figyelmét. Számára másodlagos, hogy ezzel mennyire megalázza masszőrt, így Tanya hamar visszavedlik a kaliforniai elitnővé. Mint ahogy Belinda is marad a saját kasztjában, és egyelőre nem lesz belőle menő vállalkozó.
 

A második évad előzetese:

White itt világosan leplezi le a woke mozgalom által is kiindulópontnak tekintett strukturális és történelmi rasszizmust, de nem hirdet egyértelmű ítéletet. Tanya valójában ártatlan nő, a maga kontextusában pedig szintén áldozat. Ahogy Belinda is túllép a történelmi öröksége folytán rá osztott szerepén, amikor a harmadik évadban egy zsarolással egy csapásra milliomossá válik.

De az ehhez hasonló, elbizonytalanító példák záporoznak ránk a Fehér Lotus mindegyik évadából. A második évadban fiatal, látszólag ártatlan taorminai prostituált lányok várják dúsgazdag prédáikat Szicília misztikus szikláin. A Simona Tabasco által alakított Lucia szexuális szolgáltatásért cserébe a Sopranosból ismert Michael Imperioli, majd Theo James karakterét is lehúzza pénzzel. Ám igazi prédája az Imperioli által alakított szereplő fia, akivel elhiteti, hogy erőszakosan viselkedő stricijénél ötvenezer dollár ellenében megváltathatja magát, melyet követően aztán ő is az USA-ba költözhet. A szerelmes fiú pedig megszerzi neki a pénzt. Lucia a szegény dél-európai nő és a gazdag amerikai férfi viszonylatában a kiszolgáltatott, szépségével és testével pénzt kereső áldozat szerepében „tetszeleg”. A sorozat zárlatában azonban látjuk, hogy a szicíliai örömlány saját környezetében valójában nem a préda, hanem predátor.

White kulturális sztereotípiákból kiindulva ütközteti szereplőit, csakhogy minden esetben kontextualizálja a konfliktusokat, hogy még véletlenül se váljon a tipikus vélemények szócsövévé. Mondanivalóját nem egyszerűsíti le arra, hogy a pénz egyenlő a hatalommal.

A Fehér Lótuszban ugyanis még a gazdag családok sem ússzák meg, hogy ne sérüljenek. Az első évadban Steve Zahn által alakított Mark Mossbacher dúsgazdag, sikeres felesége árnyékában él, ám világa egy csapásra összeomlik, amikor a nyaralás közben megtudja fiatalon meghalt apjáról, hogy meleg volt. Már-már azt várná a néző, hogy egy homofób, fehér férfi meghurcolásának leszünk a tanúi, ám a hírek Mossbachert egy mélyebb, személyiségét totálisan elbizonytalanító, egzisztenciális válságba sodorják, mely messze túlmutat apja nemi identitásán.

A harmadik évadban a Jason Isaacs által alakított Timothyt támadhatatlan pénzügyi mágnásként ismerjük meg, aki unott, szorongáscsökkentőkön és proteinturmixon élő, buddhizmussal és a legfehérebb amerikai konzervativizmussal egyaránt kacérkodó családját nyaraltatja a mesés Thaiföldön. Ám a nyaralással egyidőben a férfi pénzügyi háttere egy akkor lelepleződött adócsalás következtében teljesen összeomlik, és otthon már az FBI keresi őt. A mobiltelefonjaitól a hotel profiljának megfelelőn megszabaduló család – a férfit leszámítva – mit sem tud arról, hogy hamarosan földönfutóvá válhat. Timothy a poklok poklát megélve fogja fel a traumát, mentálisan megtörik, és csaknem megöli szeretteit. A gazdagok azonban megússzák a tragédiát, noha a sorozat zárlata nem menti fel őket. Nem tudjuk meg, pontosan mi lesz a sorsuk, valóban elvesztik-e minden pénzüket, és hogy a dzsungelből az amerikai elit jeles tagjai vajon „csupasz majmokként” térnek-e haza.
 

A harmadik éved előzetese:

Az ember majomléte még az első évadban, Mark Mossbacher esete kapcsán a sorozat másik központi motívumává válik. A Fehér Lótusz zenéje, a paradicsomi, idilli környezet, a hedonizmusban, szabadon megélhető szexuális késztetésekben, kulináris és egyéb örömökben tobzódó karakterek mind az ember esszenciálisan érzéki és állati eredetére emlékeztetnek. Nemcsak a karakterek anyagi helyzete dekonstruálódik, mint az első évadban az Alexandra Daddario által alakított, alsó-középosztálybeli, kiszolgáltatott nő felfelé házasodása vagy a Ratliff család esetében, hanem az ember testi létét elleplező legtöbb szexuális norma is lebomlik.

Mike White alkotócsapata számára ez olyannyira fontos, hogy a harmadik évadban még az incesztus gondolatával is eljátszanak. A Ratliff család fiú testvérpárja egy tipikus thaiföldi drogpartin vesz részt, majd másnap a fajtalankodás sokkoló emlékével ébrednek: egy prostituálttal való együttléttel párhuzamosan a fiatalabbik fiú kézzel elégítette ki a kölcsönös örömszerzésből kirekesztett, szexuálisan frusztrált bátyját. Utóbbit, a Patrick Schwarzenegger által alakított idősebb testvért elfogja az undor, akárcsak a nézőt. Az embert az állatvilágból kiemelő elsődleges törvény, a vérfertőzés oidipuszi őstiltása pusztító, zsigeri önmeghasonlás lehetőségét veti fel. A pusztán kézzel történő kielégítés azonban még csak az incesztus előszobája. Hőseink, úgy tűnik, megússzák, hogy visszaváltozzanak majommá, mialatt a valódi majmok a környező fákon félénken, szórakozva követik az egyre degenerálódó nyugati turisták vergődéseit.

A Fehér Lótusz minden évada számos, visszatérő szüzséelemmel dolgozik. Mindig megkapjuk a látszólag összetartó családot, a fiatal párok szerelmi vakációzását, a szexuális késztetéseiktől és szociokulturális felkészületlenségüktől szenvedő tinédzsereket, a nemi identitásukat – legtöbb esetben melegségüket – ilyen-olyan módon megélő, azzal küszködő felnőtteket. Azonban ez utóbbit sem olyan tolakodóan dekadens és valószínűtlen módon mutatja be White sorozata, mint mondjuk a Netflix önmagát szánalmasan degradáló és felszámoló alkotása, a Sex Education.

A hotelvezetők mindhárom évadban kivétel nélkül melegek, ám míg az első évad Armondja egy absztinens függő, akinél a drog és az alkoholfogyasztás egybeesik a szexuális féktelenséggel és nyomulással, addig a második évadban Valentina a professzionalizmus mögé bújtatva igyekszik maga elől is eltitkolni vágyait, elnyomni késztetéseit, a harmadik évad thaiföldi hoteligazgatója pedig olyan mértékben szorong az önismeret hiányától, hogy talán még nem is tudja magáról, hogy meleg.

A szexuális sokféleség azonban cseppet sem kelti a liberális „túliskolázottság” érzetét, mert nem ez a sorozat lényegi eleme. A Fehér Lótusz az ember legmélyebb ösztöneit igyekszik triggerelni, és a sorozat éppúgy megpiszkálja a nézőket, mint a helyszín és az élmények a karakterek sorsát. Az érzékien stimuláló – legtágabb értelemben vett – környezet egyszerre csigázza fel a szereplők étvágyát, erőfitogtatási kényszereit, legtisztább szexuális vonzalmait, és a testi-lelki megtisztulás, sőt talán még valamiféle miszticizmus utáni sóvárgását is. Innen senki sem térhet haza anélkül, hogy bizonyos mértékig meg ne változott volna.

A nyaralni érkező baráti társaságok felbomlanak és újra egymásra találnak, a frusztrált családok a hétköznapi rutinból kilépve szembesülnek a család összetartó erejével, kiszolgáltatott viszonyban élő emberek pedig tisztába jönnek döntéseik következményeivel, bár ez sok esetben nem sarkallja őket változtatásra, legfeljebb felismerésre. Különösen szívszorító példája ennek az első évadban az Alessandra Daddario által alakított újságírónőé, aki frissen házasodott be az amerikai elitbe, ám nászútja során arra kell rádöbbennie, hogy elkényeztetett mamakedvenc férje kirakatfeleségnek választotta őt, és a férfi vagyona megnyugtató anyagi biztonság helyett inkább elnyomó, fenyegető erőként lesz jelen az életében. A nő szeretne kiteljesedni karrierjében, ám újdonsült férje számon kéri, sőt kineveti őt, mondván az anyagi helyzetük miatt erre semmi szüksége. Rachel még a nyaralás során szakít férjével, ám a férfi az évad végén egy feszült konfliktus következményeképp balesetet okoz. A sokk újra elbizonytalanítja a nőt, így az individualista, önbeteljesítő életpálya helyett mégis az egzisztenciális biztonságot választja.

A Fehér Lótusz woke mivolta abban nyilvánul meg, hogy minden egyes társadalmi státuszra, sztenderdre, magától értetődő szociális berendezkedésre rákérdez. Ám amiatt, hogy elsősorban felhívja a figyelmünket az egyenlőtlenségekre és hatalmi viszonyokra, nem támadható irányzatossággal vagy nyomuló politikai aktivizmussal.

Amennyiben szóba hozza a kisebbségek vagy az elnyomottak életminőségét, azt a reprezentáció szintjén teszi. Nem tesz igazságot, a megörökölt státuszért nem vonja felelősségre a gazdagokat, a nyertes a pozícióban lévőket. Hangsúlyosabban csak egy esetben hangzanak el ilyen álempatikus, súlyosan általánosító értelmezések, mégpedig a Sydney Sweeney által alakított Olivia szájából, aki az első évad legirritálóbb karakterét játssza. Olivia, aki Nietzschét olvas és a leghelyesebb faszik kegyeiért verseng legjobb barátnőjével, azokat a látszólag felvilágosult sablonszövegeket mondja fel cseppet sem rasszista szüleinek, melyek rossz hírét keltik a nyugatos, woke-nak nevezett mozgalomnak.

A Fehér Lótuszban azonban bárki életében bekövetkezhet törés, ahogy váratlan felemelkedés is. A dzsungel törvényei mindenkire érvényesek, és ezek a törvények bárhol, bárkire lesújthatnak, hovatartozástól függetlenül. Végtére is mind a dzsungelben lézengő majmok vagyunk – vagy azok is. És az igazat megvallva régóta vártunk már ilyen produktumra az álomgyártól: egy szórakoztató, a film audiovizuális nyelvén esztétizáló alkotásra, mely amellett, hogy megengedő a nézőkkel, meg is dolgozza őket. Elsősorban az előítéleteiket, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk.