A tavalyi amerikai elnökválasztáson egy tökéletes dél-amerikai politikai csatát láthattunk. Két populista jelölt összecsapását, mely jelöltek szemben álltak a hagyományos amerikai értékrenddel és intézményrendszerrel.
Kamala Harris győzelme nem forgatta volna fel annyira a nemzetközi politikát, mint Donald Trump sikere, és nem is változtatta volna meg alapvetően az USA történelmi irányát. Én magam nem vagyok olyan optimista és reményteli Trumppal kapcsolatban, mint néhány korábbi, e felületen olvasható írás szerzője, például Megadja Gábor vagy Joseph Hargitai. Azok közé tartozom, akik az elnökválasztáskor feltették a kérdést: miként jutott az Egyesült Államok olyan helyzetbe, hogy két rossz jelölt között kellett választani. Ugyan örülök neki, de nem vigasztal, hogy talán megszabadulunk a woke-tól, mert szinte mindegy, hogy a woke zilálja szét az amerikai intézményrendszert és értékrendet, vagy Trump.
Véleményem szerint az elnökválasztás az USA délamerikanizálódásának a jele, amiből pedig az következik, hogy az ország végérvényesen és visszavonhatatlanul megindult azon az úton, amelynek végén elveszíti világpolitikai és gazdasági vezető szerepét. Hosszú, rögös út lesz, súlyos külső és belső konfliktusokkal.
Miért volt kudarcos Dél-Amerika, és miért lett sikeres Észak?
Az utóbbi száz évben sokszor feltették a kérdést, vajon miért van az, hogy Dél-Amerika egy kudarcos régió, tele diktatúrával, összeomlással, súlyos konfliktusokkal, miközben Észak-Amerika a világ legfejlettebb területe lett. Magyarázatok tömkelege született a vallási vagy a történelmi hagyományokra koncentráló megközelítésektől, a kockázatvállalási hajlandóság különbözőségéről vagy az együttműködési képesség alacsonyabb szintjéről értekező elméletekig. A vita máig nem ért véget, és ez nem is olyan kérdés, amiben mindenki számára elfogadható magyarázatot lehet találni.
Az országok sikerességének kérdésében az egyik legismertebb és legnagyobb hatású választ Daren Acemoglu és James A. Robinson Why nations fail (Miért buknak el nemzetek?) című könyve adta, amelynek központi gondolata végül közgazdasági Nobel-díjat ért. Az elmélet meggyőző, lényege pedig a Nobel-bizottság szerint a következő: „Az intézmények kialakulásának és jólétre gyakorolt hatásának tanulmányozása bebizonyította, hogy a társadalmi intézmények mennyire lényegesek egy ország jólétében. A gyenge jogállamisággal és a lakosságot kizsákmányoló intézményekkel rendelkező társadalmak nem tudnak növekedést vagy jobb irányba mutató változásokat elérni.”
Ezen elmélet szerint Észak-Amerika intézményei jók, Dél-Amerika intézményei rosszak, ezért van a fejlődésbeli különbség. Ez meglehetősen egyértelmű, de hiába a Nobel-díj, van egy komoly bökkenő ezzel a magyarázattal is. Szinte biztos, hogy a jó intézményrendszer nem ok, hanem okozat. Az igazi kérdés az lenne, miért alakítanak ki egyik ország lakói jó intézményrendszert, miért választanak olyan vezetőket, akik nem lopják el az ország vagyonát és nem teszik tönkre az intézményrendszert, miért nem tűrik el az autokratákat – és egy másikban miért történik ennek ellenkezője. A jól dokumentált, tökéletes történelmi példákkal igazolt elmélet a mátrixnak csak egy újabb szintje. Nem tudjuk meg, miért lesznek jók az egyik országban az intézmények és miért rosszak a másikban. De a kutatóknak igazuk van abban, hogy ha egy országban felbomlik az intézményrendszer, bizton számíthatunk rá, hogy megindul lefelé a lejtőn.
Lehet-e egy ország ugyanolyan, ha más emberek élnek benne?
Dél-Amerika egyetlen országában sem tudott hosszú távon megszilárdulni a stabil jogállami intézményrendszer és piacgazdaság. A helyzet persze ennél sokkal súlyosabb. A mai napig az országaikat nyomorba döntő populista diktátorok a legnépszerűbb politikusok a régióban. Fidel Castróra, Hugo Chávezre, Juan Perónra, a paraguayi Alfredo Stroessnerre, de még a venezuelai Nicolás Maduro elnökre is tömegek szavaztak egy-egy teljesen működésképtelenné tett országban. Még a legsikeresebb Chilében is egy szuperliberális gazdaságpolitikát megvalósító diktátor váltott egy kommunistát. Ezzel szemben az elmúlt évszázadokban az USA és Kanada gazdag jogállam volt, erős intézményrendszerrel és mértéktartó vezetőkkel.
A valódi különbség valahol a lakosság értékrendjében, kultúrájában rejlik. Egy gondolatkísérletet ajánlok ennek illusztrálására. Képzeljük el, hogy negyven évvel ezelőtt kicseréltük Brazília és az USA népességét. Ugyanaz az ország maradt volna a kettő? Bizonyosan nem. A brazilok vitték volna magukkal saját kultúrájukat, intézményeiket, elvárásaikat, ahogy az amerikaiak is. Előbb-utóbb valami Brazília-szerűt csináltak volna az USA-ból a brazilok és egy USA-szerűt Brazíliából az amerikaiak. Igazából nem is kell ezt gondolatkísérlet formájában elképzelni, a világban rengeteg példát állított erre a bevándorlás. Ahogy a kínai enklávék Chinatownokat hoztak létre a világ minden pontján, az Európába vándorló afrikaiak és arabok is a saját képükre formálták környezetüket. De itt vannak a svábok, akik még háromszáz év múltán is kis Németországokban élnek nálunk, mint nemrég megtapasztaltam Nemesnádudvaron.
A hozott kultúrát nem könnyű levetkőzni, még a sokadik generációk is csak kisebb mértékben képesek erre. Talán az egyik legnagyobb rejtély, hogy ez miért van így, de tény, hogy így van.
A 90-es években az Egyesült Államokban egy rendkívül érdekes tudományos kísérlet zajlott ebben a témában. Az 1994-ben indult kutatás a Moving To Opportunity keretében fekete családoknak magas pénzbeli támogatást adott, hogy gazdag (fehér) városrészbe költözzenek a gettóból. Jó környékre, jó anyagi körülmények közé helyezték őket. A későbbi elemzések kimutatták, hogy a gyermekek és szülők egészségügyi és lelkiállapota hozzáidomult a jobb környék átlagához, de az iskolai előmenetelük, a szülők foglalkoztatottsága és bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyakorisága nem sokat változott. Kultúrájuk egy jelentős részét magukkal vitték, és még a gyerekek sem szabadultak meg tőle.
Beszáradt a nagy olvasztótégely
Valamikor az USA-t tartották a bevándorlás mintaországának, ahol az olvasztótégelyben mindenki amerikaivá válik és az amerikai értékrend szerint kezd el élni és dolgozni. Volt azonban egy különleges tulajdonsága ennek az olvasztótégelynek. Az értékrend nem egy keverék volt, hanem fehér, angolszász és protestáns (ezt a népességet WASP-nak nevezik, ami a white, anglo-saxon and protestant rövidítése). Vagyis nem az történt, hogy multikulturális értékrend jött létre a keveredéséből, hanem mindenki a rendkívüli sikert garantáló értékrend szerint kezdett el élni. Ennek lényege az egyéni felelősségvállalás, az érdemalapú társadalom, az állam korlátozott szerepe és a piaci verseny volt. Az USA intézményrendszere egy evolúciósan, konzervatívan, lassan felépülő, rendkívül stabil rendszer volt.
Az olvasztótégely ma már nem működik, a valamikori fehér, angolszász és protestáns értékrend szitokszóvá vált, és a rasszizmus érzékeltetésére szolgál baloldali körökben. Az olvasztótégely és a közös értékrend eltűnésével a különböző helyekről bevándorló szavazói csoportok elkezdték a saját kultúrájuk és szavazói elvárásaik szerint alakítani az ország politikáját.
Az, hogy a kemény diktatúrákban nem a népesség alakítja az ország politikáját, nem kérdés. Erre Észak-Korea a legjobb példa, ahol az átlagember nem tehető felelőssé a diktatúra fenntartásáért. De az olyan országokban, ahol választásokat tartanak, a választói elvárások sokkal jobban meghatározzák, milyen politikusok emelkednek fel, mint bármi más. Erről ugyan sokat vitatkoztak a múltban, de mára már általánosnak nevezhető nézet. Nem a politikusok viszik rossz irányba az országokat, hanem a választói elvárások emelnek fel olyanokat, akik más irányt ígérnek.
Ki ölte meg a WASP-ot?
Amikor a választások után kiderült, hogy Donald Trump többek közt a latinók szavazatainak köszönhetően nyert ilyen mértékben, az első sokkot követően, amikor többen is ezt a választói csoportot okolták a választási eredményért, gyorsan kijelentették: a nagyarányú Trump-győzelemnek nincs etnikai vetülete. Ez persze a tények tükrében inkább csak egy politikailag korrekt, de üres kijelentés volt. Az USA-ban, mielőtt a már emlegetett fehér, angolszász és protestáns etika szitokszóvá vált, egy lépéssel előbb járt az ország etnikai összetételének változása.
A felbomlás valójában Obamával kezdődött. Ő volt az első, aki nyíltan a szociális rendszer megváltoztatásával kampányolt (és nyert). Mást sem hallottunk, mint hogy 43 millió amerikainak nincs egészségbiztosítása és ezen változtatni kell. Európai nézőpontból ez szörnyű szám, de az igazi kérdés, hogy Amerikában ez miért lett hirtelen választást befolyásoló tényező, hiszen a rendszer a kezdetek kezdetétől működött.
A WASP-etika miatt a demokrata és a republikánus tábor között az ideológiai szakadék sokáig nagyon keskeny volt. A rendszer alapvető értékeiben mindenki egyetértett. Fontos volt az öngondoskodás, a „mindenki felelős a saját életéért” elv. Ennek egy szelete az európaitól teljesen eltérő egészségügyi rendszer. Az ideológiai távolság azonban Obama alatt a sokszorosára nőtt, soha nem látott méretűvé vált. Ez Obama a korábbi elnökökhöz mérten nyíltan baloldali programjának volt köszönhető, ami felrúgta az állami szerepvállalás és öngondoskodás addigi egyensúlyát.
Az alábbi ábra ezt személetesen mutatja.
Kiket lelkesített Obama egészségügyi reformja? Az afroamerikai és latinó szavazókat. Akik nem meglepő módon rendkívül felülreprezentáltak abban a tömegben, amely biztosítás nélkül él az Egyesült Államokban.
A nembiztosítottak aránya az etnikumokra lebontva így nézett ki 2010-ben:
- latinó: 32 százalék,
- afroamerikai: 20-21 százalék,
- fehér: 12 százalék,
- ázsiai, csendes-óceáni szigetek: 14-15 százalék.
A fehér Amerika vége
Történt egy nagyon lényeges változás Obama megválasztása előtt. Azzal, hogy a latinók aránya nőtt az Egyesült Államokban, ez lett az első választás, ahol már nem volt lehetséges, hogy kizárólag a fehérek szavazataival elnök legyen valaki.
Ronald Reagan elnökké választásakor a fehérek még a szavazók 86 százalékát adták, a feketék 10, a latinók 3 százalékot. Bill Clinton megválasztásakor a szavazóknak még mindig 83 százaléka volt fehér, 10 százaléka fekete és 5 százaléka latinó. George W. Bush idején, 2004-ben a voksolók 81 százaléka volt fehér, 11 százaléka fekete, 7 százaléka latinó, ám Obama alatt már csak már 74 százalék volt fehér, 13 százalék a fekete és 9 százalék a latinó, vagyis összesen 21 százalékot tett ki az utóbbi két népcsoport szavazóinak aránya. Trump első megválasztásakor, 2016-ban 70-re csökkent a fehérek aránya, a feketéké és a latinóké 12 és 11 százalék körül alakult, Biden 2020-as győzelmekor pedig a 67 százalék fehér mellett 13-13 százalék volt fekete és latinó.
Ami pedig azt illeti, a feketék és latinók teljesen egyértelműen más politikai elvárásokat támasztanak a politikusok felé. Ebben komoly felelőssége van a woke ideológiának, amely a hagyományos értékrendet az elnyomás, nem pedig a sikeres társadalom eszközének kezdte tekinteni, vagyis nem annak átvételére, hanem az azzal való szembenállásra biztatta az etnikumokat. Azt állították, hogy a fehérek által kialakított rendszerben kizárólag a fehérek képesek felemelkedni és sikert elérni, vagyis, hogy az egész rendszer alapja, az érdemalapú társadalom igazságtalan, és csak a fehéreknek kedvez.
Ez lett az amerikai intézményrendszer lebontásának kezdete, diszkriminálni kezdték a teljesítményt, amit eufemizálva pozitív diszkriminációnak neveztek, és agresszíven korlátozták a szólásszabadságot, amit cancel culture-nek hívunk. A woke népszerűségének alapját épp az etnikai változások teremtették meg, új ideológiai piaca nyílt ennek az addig marginális mozgalomnak.
Egy igazi dél-amerikai választási show
Az ideológia távolság Obama óta folyamatosan nő. Sem Trump, sem Kamala Harris szavazói nem várták el a régi Amerika értékeit elnökjelöltjüktől. Mintha egy valóságos dél-amerikai választást láttunk volna, ahol a jobboldali és baloldali populizmus csap össze.
Trump Chávezhez és Perónhoz hasonló szerepet játszott az USA-ban. A dél-amerikai országokban hangsúlyosan egy olyan személyiséget kell megválasztani, aki a korábbi elnökökkel szemben már nem az intézményrendszeren keresztül kormányoz, hanem mindenható, akit az intézményrendszer csak korlátoz. Kamala Harrist marxistának vagy baloldali gazdasági populistának tartották. A jóságos, a népért aggódó baloldali szerepét játszotta, aki akár Eva Perón is lehetett volna.
Nem véletlen, hogy az egész világ folyamatosan azt kérdezte, miért nem képesek az amerikaiak két normális jelölttel előállni. Ezt a kérdést bármelyik dél-amerikai választáson feltehetnének. A régi értelemben vett „normális” jelöltekre már nem vevő a politikai piac Amerikában. Trump már 2000-ben elindult, és 2012-ben is ezt szerette volna ezt tenni, de a szavazók akkor még nem kértek belőle, ahogy a woke-ból sem. Ezeknek a személyiségeknek, stílusoknak, gondolatoknak akkor még nem volt meg a piaca.
A dél-amerikai politikai kultúrát a dél-amerikai szavazói elvárások határozzák meg, vagyis létezik egyfajta szavazói kultúra, amelyben a populista politikai vezetők által kínált megoldások népszerűek. Ezek fő üzenetei a politikai és gazdasági szuverenitás (vagyis a fellépés a külfölddel és a külföldi vállalatokkal szemben), a hazai vállalatok támogatása (ami egyfajta oligarcharendszer irányába mutat), az egyéni érdek alárendelése a nemzeti érdeknek (ami a fordítottja a liberális elveknek), valamint az igazság fogalmának a jogrend fölé helyezése (lásd Perón igazságizmusa, vagy ahogy Trump írta: „aki megmenti a hazáját, az nem sért egyetlen törvényt sem”).
Másfelől ezek a vezetők olyan szociális intézkedéseket hoznak, amelyekkel a politika főszereplői az alacsonyabb társadalmi osztályú szavazóbázisukat szolgálják ki. Ezt inkább Harrisnél láthattunk, de Trump is számtalanszor beszélt a munkásokról a kampánya során. Minden ilyen rendszer szavazóbázisa jellemzően az alacsonyabb státuszú, alacsonyabb iskolai végzettségű rétegekből kerül ki. Ez igen látványos Trump esetében is. Ennek azonban egyértelmű oka az Egyesült Államokban, hogy az értelmiség teljesen életidegen ideológiát, beszédmódot és életformát akart rájuk kényszeríteni.
Azt se felejtsük el, hogy a dél-amerikai választásokon sikeresek az olyan extrém személyiségű emberek, akik hangosan és gátlástalanul adnak elő egyfajta valóságshow-t. Lásd Javier Milei, akit az elsők között fogadott Trump, vagy Hugo Chávez, aki a nemzetközi politika valóságos showmanje volt.
A dél-amerikai lakosságot egyáltalán nem érdeklik az olyan kérdések, mint a költségvetési egyensúly, az eladósodás csökkentése vagy a verseny tisztaságának megőrzése, amelyek az amerikai választások központi kérdései voltak egy évszázadon át. Ráadásul egyáltalán nem érzékenyek a politikusok korrupciójára vagy törvénytelen ügyleteire. Mintha csak Trumpról és szavazóiról beszélnénk.
Az intézményrendszer szétverése
Az ilyen politikának útjában áll az erős intézményrendszer, a független intézmények, az igazságszolgáltatás, a civil szféra és a sajtó. Az ilyen vezetőknek, ha hatalmon akarnak maradni és a szavazóiknak tetsző politikát megvalósítani, az intézményrendszert gyorsan le kell bontaniuk. Nem véletlen, hogy Trump ennek nagy elánnal kezdett neki, és láthatóan egy jól kidolgozott terv szerint halad. Elon Musk feladata, hogy felszámolja a Trump terveinek útjában álló intézményrendszert. A látszólag nagyszerű cél a költségvetési megtakarítás – ez egyfajta nemzetközi franchise az autokráciákban. Arra sem volt még példa az amerikai politikában, hogy egy új elnök azonnal leváltotta volna az erőszakszervezetek minden vezetőjét, és Trump ezt is megtette. Ráadásul ellenszegül a bírói döntéseknek, azokat nem hajtja végre.
Így buknak el a nemzetek
Úgy tűnik, az USA elindult a délamerikanizálódás hosszú és rögös útján, ahonnan nem látszik visszaút. A társadalmi megosztottság mértéke miatt nehezen várható el, hogy Trump a döntéseivel elüldözné a saját szavazóit.
Az amerikai elnök lépéseket tett a haveri kapitalizmus és az oligarchákra alapozott gazdaság irányába is. Ez persze egy ilyen rendkívüli méretű gazdaságban nem egyszerű. De ahogy Paul Krugman közgazdász kifejtette, még egy ilyen gazdaságban is vannak lehetőségek a Trump-féle célok elérésére, és ebben szerinte kulcsszerepe van a vámoknak, amelyek alól az elnök bármely cégnek egyedi mentességet adhat.
Ahogy írtam, Acemoglu elmélete ugyan nem magyarázza meg, miért buknak el a nemzetek, de azt biztosan tudjuk, hogy ahol a stabil jog- és intézményrendszert lebontják, ott ez megtörténik. Az USA-ban ehhez meglehetősen hosszú időre lesz szükség, mert az ország vagyoni helyzete nem hasonlítható másokéhoz, de nem kérdés, hogy 20-25 éven belül ennek már látványos következményei lehetnek. Akkor persze már nem Donald Trump kormányoz majd, de jól látható, hogy nincs egyetlen népszerű amerikai politikus sem, aki a régi elvekhez ragaszkodna. Az ilyenek elbuknak az előválasztáson, és lassan kikopnak a képviselőházból és a szenátusból is.
Az utókor nem is Trumphoz köti majd az USA válságát, hanem utódaihoz, ahogy Hugo Chávezt sem okolják a venezuelaiak gondjaiért, pedig egy meglehetősen jó anyagi helyzetben lévő országban ő verte szét az intézményrendszert. Hugo Chávez egyébként talán a legjobb párhuzam Trumppal. Hasonlóan impulzív showman, akinek sokan mondanák szívesen, amit a spanyol király vágott Chávez fejéhez: „Miért nem fogod már be végre?”
Képzeljük el Hugo Chávezt a világ legnagyobb gazdaságával és hadseregével – és megközelítőleg megkapjuk Donald Trumpot. Azt gondolom, egyértelmű, hogy az USA-ban egy tőrőlmetszett dél-amerikai vezető jutott hatalomra, és a következmények is hasonlók lesznek, hiába reménykednek sokan abban, hogy ez a józan ész győzelme a woke őrülete felett.
Európa számára mindez óriási tanulsággal szolgál. Amennyiben egy-egy országban a bevándorlók szavazatai nélkül nem lehet kormányt választani, könnyen eszkalálódhat a helyzet. Itt ugyan még nem tartunk, de már nem vagyunk túl messze tőle.
Bejelentkezés