Hallgasd meg!
Gyerekkorom óta sakkozom. Mindenhová elvittem és mindenhol segített. Egyszerű volt így jó fejeket találni, elmerülni és felejteni. Ha volt valaha teljes egyenlőség és egyenjogúság a világon, akkor az a sakkasztaloknál volt. Szamoskéri nagyapám tanította nekem az első lépéseket. Téli szünidő volt, sütőtök a cserépkályhában, túrós béles és sakktábla az asztalon. Lógott a lábam a nagy székről. Hiába esett a hó, nem tudtam volna nagyobb élményt a világon ezekre az esténkre.
Ez New York-ban is folytatódott. Szerencsés voltam. Az egyetem és később az egyetemi munkahelyem is két percre volt a Washington Square sarkán lefektetett sakktábláktól, télen meg adta magát a sakk-kávézó a Thompson Streeten. Ide lehetett bebújni a hidegben, és hosszú órákig ment a sakk. A tulaj hozott kávét és babkát, a két dolgot, amit a fapados bolt árult. Nagy volt a cigarettafüst akkoriban, ami talán az egyetlen ok lehetett volna hazamenni. Itt verték éjfélig a törzsvendégek a sakkórákat.
Nem volt még internet, YouTube, itt követhettük a sakkvilág eseményeit, a pletykákat, a pontszámokat. Volt egy kis közép-kelet-európai hangulat is. Bejárt ide sok orosz mester, néha nagymesterek is.
Bár Kaszparov uralta a nyolcvanas évek hivatalos híreit, a bunkerbeli sakkélet még mindig a Fischer–Szpasszkij hidegháború körül forgott. Érdekesebb volt Fischerről beszélgetni, és hozzá hasonlítani minden új nagymestert.
És ez így is maradt Polgár Juditig.
Polgár Judit felrobbantotta a hagyományokat, és ő lett, legalábbis nekünk, Bobby Fischer elfogadott trónörököse. Fischer, Morphy és Capablanca óta senki sem játszott ilyen eszméletlenül gyönyörű partikat. A Nigel Short elleni támadó meccs felborított minden normát. Örökösen elemeztük és újrajátszottuk. Polgár Judit volt a Washington Square Park sakkőrültjeinek koronázatlan királynője.
***
Bár követtük a matematikán, a sakk meglepő módon nem foglalt el központi helyet a programozásban. Inkább történelmi alapon figyeltük, Alan Turingtól az IBM-dolgokig. Amikor Deep Blue legyőzte Kaszparovot, összedőlt a világ. Lehet, hogy pár száz év múlva új időszámítást vezetnek be az új generációk, Deep Blue Előtt és Deep Blue Után. Itt egy egészen más világ kezdődött.
***
Ültem egy konferencián Poughkeepsie-ben, az IBM kutatólaboratóriumában. Impozáns üvegablakos épületek, titokzatos suttogás. Itt hallottam először a vagánynak hangzó IBM-mondást az előadótól: Nagyok vagyunk, egyszerre tudunk rágógumit rágni és dixit fütyülni.
Igaz, az IBM többrétegű világvállalat volt. Varázslatos dolgokat fejlesztettek. Benne volt a kezük a jövőben. Ahogy akkor mondták, társadalom- és gazdaságformáló szerepük volt.
(Zárójelben megjegyezhetném, hubris is a bitch, az idő múltával a Microsoft és az Apple lenyúlták a rágógumit, majd a Google kivette a szájukból a fütyülőt.)
Sok tehetséges emberrel dolgoztam, és volt bennük valami különleges. Kifinomult vállalati kultúrájuk volt. Kedves, segítőkész mérnökök, és olyanok, akik valóban segítettek. Gondolom, sokan találkoztak már a másik változattal, a dumb attention-verzióval, amikor egy vállalat küld tíz embert, de egyik se tudja megoldani a problémát. A Big Blue más volt. Értettek a dolgokhoz.
A jövőről beszéltünk. A Deep Blue-program végéhez ért, és a következő állomás, a Watson-projekt volt a téma. A Deep Blue a zárt programozás végét jelentette. Watson a végtelenre, a nyitottra koncentrált.
Mindez huszonöt évvel az AI-őrület előtt.
Ekkor kezdődött a karrierem egy jelentős része is. A szuperszámítógépek tervezése, kivitelezése, a hozzá tartozó műszaki és tudományos szoftvercsomagok kifejlesztése. Csodálatos világ, nem volt olyan napom, hogy ne élveztem volna a munkát.
***
Lassan megjelentek a sakkasztaloknál a számítógépek. Először a laptopok, később az iPad-ek és az okostelefonok. Lehetett röptében játszmákat elemezni. Élőben nézhettünk nagy partikat. Magnussen már YouTube-világ volt. És már nem kellett partner. Ahogy a telefon felváltotta a reggeli New York Timest a vonatokon, én is előkaptam az iPhone-t, és lejátszottam négy-öt schnellt, mire a Grand Centralba értünk. A technika egy egészen más dimenziót hozott a sakkéletbe.
Sajnos megjelent egy másik jelenség is. A sakkhustlerek. A turistákon élősködők ellepték a parkot. Kiszorították a régi törzsvendégeket, és a negyvenkettedik utcai vibe felváltotta a megszokott, barátságos, ismerősök közötti hangulatot.
***
Dolgoztam később három évet az Albert Einstein Egyetemen. Ott rezonált igazán Morphy, Bobby Fischer és Polgár Judit. A ritka genetikai hibákból jött az ötlet. A hibák felderítését, felnagyítását és kihasználását programoztuk. A gépi tanulás, a mesterséges intelligencia nem hatásos a hibák mély beszervezése nélkül. Hideg darwinizmus, a hibák kiaknázása, és kevés volt jobb, mint ez a három.
***
És a codename, Chicago. Mint minden törzsvendégnek a parkban, nekem is volt nevem. A srácok Chicagónak hívtak. Sohasem tudtam meg, miért. De átültettem a programokba. Chicago, a sokat hibázó amatőr sakkozó.
A borítókép illusztráció / fotó: Kaoru Fujimoto / Connect Images / Connect Images via AFP
Bejelentkezés