Ha kissé elcsitult a talibán hisztéria, ha a háborodott erénycsőszök magukhoz tértek ámokfutamaikból, de a tótkomlósi bölcsőde leváltott vezetője esetleg még nem konzultált ügyvédjével, akkor adnék néhány szempontot a készülő munkajogi perhez. Mert, gondolom, per lesz a dologból. Minden józanul felvethető aspektus arra mutat, hogy az óvodavezető asszony a helyzetnek nagyon is megfelelően, a gyerekek érdekében végezte munkáját, amikor könnyen mosható, gyorsan váltható pólóban és fehérneműben tette dolgát a bölcsődében.
A tótkomlósi eset azért riasztó, mert nyilvánosságunk és közéletünk mindenféle megfontolás nélkül, magától értetődő hétköznapisággal vette, illetve veszi tudomásul a huszonegyedik század legaggasztóbb jelenségének újabb lázrohamát:
Ez alkalommal egy bölcsődevezetőt állított pellengérre a kifordult értelem, mert „miatta” egyes apukáknak „kellemetlen érzései támadtak”. De vajon valóban miatta támadtak ezek a kellemetlen érzések? Talán úgy pontosabb a kérdés: tehet arról az illető hölgy, hogy milyen érzései támadnak egy másik embernek? Talán még pontosabb úgy: mi köze hozzá?
A viselkedésünkért (érzéseinkért, gondolatainkért, tetteinkért) viselt felelősség aláásásának persze vannak komoly előzményei – régi ötlet, hogy rossz gyermekkorát okolja a bűnöző a maga tetteiért, vagy az áldozat kihívó viselkedésével mentegesse magát az erőszaktevő –, de ezeket a kezdeményezéseket a közelmúltig jobbára lesöpörte az asztalról a jog józansága.
Az áttörést a holokauszttagadás kriminalizálása hozta el, mikor is büntethetővé váltak azok, akik miatt kellemetlen érzéseik támadtak holokauszt-traumával élő barátainknak. Aztán elszabadult a woke-forradalom ezernyi ostobasága, megjelentek például a safe space-terek, ahol a hópehelygeneráció tagjainak végre nem kell szembenézniük azzal, hogy mások esetleg mást gondolnak a valóságról, mint ők. (Hópehelygeneráció? Érezzük a kifejezés bárgyú eufemizmusát? Valójában
lelki megbicsaklásaik alapján követelhetnek valódi, materiális számonkérést azok ellen, akikhez kötni akarják a maguk rossz érzéseit, disszonanciáit, utólag helytelennek érzett döntéseit. Ezt a metoo-mozgalom sok eseménye is megmutatta.)
Ebbe a mintázatba illik bele a tótkomlósi bölcsőde leváltott vezetőjének ügye, akit úgy támadott meg egy hátborzongatóan éretlen hisztériahorda, hogy a hölgy sem feletteseinek, sem kollégáinak, de még a nyilvánoságnak a támogatására sem számíthatott. A hamis – mert csak a felháborodott szülők fejében létező – problémák úgy váltak valósággá, mintha az efféle téveszméknek helye volna közös valóságunkban. Senkinek sem tűnt föl a vádak abszurditása, senkinek nem jutott eszébe, hogy pillantást vessen a tényleges bölcsődei körülményekre, elgondolkozzék okok és összefüggések fölött, esetleg megkérdezze valakitől, aki látott már efféle babákat: milyen ruhát célszerű viselnie annak, aki bölcsődésekkel dolgozik.
Az ember rémülten áll: ezen az alapon gyújtottak máglyákat a korai újkorban, ezen az alapon üldöztek boszorkányokat… Ennek irracionalitására szellemesen mutatott rá a Monty Python csapata: „Engem gyíkká változtatott. (…) De már elmúlt.” Ki gondolta volna, hogy ötven évvel a Gyalog galopp bemutatása után valóságos meghurcoltatás jár azért, ha egy apukát gyíkká változtat egy bölcsődevezető?
Természetesen az eset körülményeit pontosan nem ismerem. A lapok annyit írtak az ügyről, hogy a hölgy „rendszeresen hiányos öltözetben, pólóban, melltartó nélkül és tanga bugyiban flangált az intézményen belül”. A sajtóhírek szerint az sem zavarta, ha így találkozott az apukákkal. Az egyiküket így fogadta ebédbefizetéskor, amitől „a férfinak kellemetlen érzése támadt”. A polgármester, Zsura Zoltán a szülők gáncsoskodása nyomán megfosztotta tisztségétől az intézményvezetőt, és egy lendülettel fel is jelentette kiskorú veszélyeztetése miatt.
Agyrém! Kiskorúak veszélyeztetése? Mégis hogyan? Milyen veszélyt jelent egy bölcsődésre egy alulöltözött asszony?
Azzal a feltételezéssel él, hogy a bölcsődéskorú gyerekeknek van szexuális érdeklődésük, vannak szexuális preferenciáik, megzavarja őket a hiányos öltözet. A bornírt elképzelés nagyjából azon a vonalon mozog, mint a gyermekszépségversenyeken felnőtt nőnek öltöztetett, maszkírozott, festett óvodások mutogatása. Mert a valóságban egyáltalán nem érdekli a bölcsödéseket (akik közül a legkisebb 20 hetes lehet, a legnagyobb meg 3, legfeljebb 4 éves), hogy miben van a dadus néni. Aki úgy képzeli, hogy a női test látványa veszélyezteti a gyerekeket, az vajon mit gondol a szoptatásról vagy úgy általában a gyermekgondozásról?
Menjünk is tovább ezen a vonalon! Gondolkozott már azon az óvodavezetővel szemben felhördült hisztériatábor valamelyik tagja, mivel jár a bölcsődei munka? Mondjuk, azok az anyukák, esetleg apukák, akik már nekifutottak a gyermeknevelésnek és esetleg a második-harmadik év végéig is kitartottak anélkül, hogy bölcsődébe dugták volna a kicsit, nem tűnődtek el afölött, hogyan is működik ezeknek az apróságoknak az anyagcseréje? Nos, emlékeztetném őket, illetve jelezném az efféle tapasztalatokkal nem bíró agresszióközösség felé: zabolátlanul. Buknak, büfögnek, hánynak és kicsit sem szobatiszták. Ha még etetni kell őket, köpködnek, fújnak, gargalizálnak, ha pedig már megtanultak enni, hát, ugyanolyan viccesnek találják a köpködést, kenegetést, ételdobálást, mint amíg etették őket. Arról meg talán jobb nem is beszélni, milyen gazdag kreativitással viszonyulnak azokhoz, akik megpróbálják őket tisztába tenni. A kisebbek csak rugdalózva, forgolódva követnek el mindent azért, hogy ne csak ők, de gondozójuk is nyakig szaros legyen, az idősebbek viszont már célzottan tudják lepisilni a pelenkát éppen kibontó felnőttet.
A bölcsődei nevelők akkor járnak el okosan és helyesen, azaz akkor állnak feladatuk magaslatán, ha olyan ruhában járnak, amit könnyű levetni és helyette egy másikat felkapni, ami mellett könnyű lemosni a szennyeződést. Egy póló és egy bugyi éppen megteszi. Ez a legpraktikusabb viselet, ha naponta akár tízszer is mosakodni, zuhanyozni, átöltözni kényszerül valaki. Gyermekek veszélyeztetése? Éppen ellenkezőleg: a legalkalmasabb ruha a legnagyobb felelősséggel ellátott munkához. (A józan viselkedésbe pedig pontosan beleillik az is, hogy az így összekoszolt ruhákat az intézményben mosatta az asszony. A hírek szerint ugyanis saját ruhatárát a bölcsőde mosókonyhájában tisztíttatta. Nekem nagyon valószínűnek tűnik, hogy jogosan és indokoltan.)
Ahhoz meg mi köze van a hölgynek, hogy őt látva mit gondolnak az anyukák és az apukák? Honi soit qui mal y pense! Azok a szülők, akik nem értik a miérteket, és saját piszkos, beteg fantáziáikat az intézményvezetőre vetítve háborognak vagy háborogtak, valószínűleg eretneket is égetnének, ha hitüknek ellenfele megzavarná érzéseik békéjét vagy gondolataik lusta áramlását.
A legtöbb normális ember pontosan érti, miért járnak ilyen viseletben nővérek, ápolók, dadusok és mindazok, akik nem kívánt érintkezésbe kerülhetnek emberi testnedvekkel. Értik és elég jól tudják kezelni az ilyen helyzeteket. Mint ahogy a nővérek, ápolók, dadusok is megszokták már és – ha amúgy helyén van a szívük és az eszük – elég jól tudják kezelni a kíváncsi férfipillantásokat. Nincs azokban semmi rossz. Legalább is nem volt addig, amíg az őrültek el nem kezdték a társadalmat hibáztatni a maguk tudattartalmaiért.
Pedig – szögezzük le újra, nagyon nagy nyomatékkal –
A miniszoknyás lány nem felelős azért, mert megerőszakolják, a nővérke nem felelős azért, mert tetszik az ápoltaknak, a bölcsődevezető nem felelős azért, mert apunak máshol jár az esze, mint ahol járnia kellene, és ezért „kellemetlen érzése támadt”. Mindegy, hogyan öltözik. Ha amúgy célszerű és észszerű a viselete, ha öltözködése a helyzethez illő, akkor nem tartozik elszámolással senkinek.
Hogy mindebből mit és hogyan tud majd fölhasználni munkajogi perében a meghurcolt intézményvezető, azt nem tudom, de remélem, tetemes kártérítést fizet majd az önkormányzat az alaptalanul megvádolt, ország-világ előtt megalázott asszonynak. Nemcsak azért remélem, mert úgy hiszem, jár neki az elégtétel, de azért is, mert a bíróságnak újra és újra egyértelmű jelzést kellene küldenie a társadalom felé: az önmagukért felelősséget vállalni nem tudó, az önkontroll terén kihívásokkal küzdő infantilis idióták nem hibáztathatnak másokat a maguk tudattartalmaikért.
Borítókép: Woke, illusztráció / fotó: Daniel Perron / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Bejelentkezés