Bár a sajtóvita valaha régen kellemes és tartalmas műfaj volt, manapság mégis igyekszem kerülni a kollegákkal való viaskodást. Sok felvetésen lapozok túl vállat vonva, ám megesik, hogy nem tudom lenyelni és megemészteni a pályatársak gondolatait. Így jártam most is, mikor elolvastam Francesca Rivafinoli Jobb lesz-e a hátrányos helyzetű lánynak, ha sejtcsomónak minősítjük a magzatot? című meglepetését. A kiváló szerző ugyanis ez alkalommal a tőle meglehetősen szokatlan kenetteljes, atyáskodó hangon beszélt az abortuszról. Mintha sarokba vetette volna női identitását és kibújt volna lelkéből az elfojtott dominikánus, aki – modernitás ide vagy oda – alkalomadtán csak-csak beleolvasgat a Boszorkányok pörölyébe. Félreértés ne essék! Nem akarok személyeskedni. Őszintén nagyra tartom Rivafinoli szerzői munkáját, most azonban jeges rémülettel olvastam dolgozatát.

A szerző nőképe

Elhűltem például azon, amikor a magzat mineműségével kapcsolatban hátborzongató logikai csúsztatással él a szerző. Így ír: ha „a magzat még nem is ember, hiszen önálló életre még nem képes, csak a női testet szipolyozza ki”, akkor, e „logika alapján a családtagok erejét próbára tevő demens nagyi sem ember, sőt, a baleset vagy betegség miatt hosszú éveken át a szeretteire támaszkodni kénytelen kamasz is elveszíti ideiglenesen az ember mivoltát, de akár a gazdag individualista is emberebb, mint a mások segítségére szoruló mozgássérült”.

A valóság ezzel szemben az, hogy

az emberi minőség kezdetéről nincs konszenzusunk. Azért nincs, mert az embert – valamennyi állattól eltérőleg – a többi ember formálja emberré.

A magzat emberi mivoltát azért lehet megkérdőjelezni, mert Maugli is inkább farkaskölyök, mint embergyerek, de biztosan kevésbé ember, mint mondjuk Kokó, a jelbeszéddel kommunikáló gorilla. Az emberi minőséget nem az önálló életképesség, hanem a mentális tartalom adja. (Amitől persze még a magzatot lehet embernek tartani. És lehet nem annak gondolni.)

Mindenesetre szerzőnk azzal, hogy fölidézi a segítségre szoruló ember és az abortuszra szánt magzat hasonlóságát, erőteljes párhuzamot állít a náci eutanáziaprogram (az úgynevezett T4 eutanáziaprogram keretében több százezer testi és szellemi fogyatékos gyermekeket és felnőttet gyilkoltak meg) és az abortusz között. Helytelen gesztus. Nem igazán viszi előre a diskurzust. Háborgok továbbá azon az ugyancsak bújtatott hímsoviniszta kikacsintáson, amikor azt írja Rivafinoli, most majd higgadtan elemzi a helyzetet, hogy „kevésbé vélhesse beigazolódni előítéleteit az a...