Február 5-én lejárt az utolsó bilaterális, amerikai–orosz stratégiai (nukleáris) fegyverkorlátozási egyezmény, a New START szerződés hatálya, amelyet még 2010 áprilisában kötött, illetve újított meg Obama amerikai elnök és Medvegyev akkori orosz államelnök prágai csúcstalálkozójukon. Megállapodásuk alapján – 2026-os szerződésfelülvizsgálati határidővel – a két nukleáris szuperhatalom egyenként 1550 atomtöltetet tarthatott hadrendben, kölcsönös készültségben, nagyjából 30 perces rakétacélravezetési idővel számolva mindkét irányban (ez utóbbi azt jelenti, hogy úgy számoltak, az elindított rakéták nagyjából 30 perc alatt érik el célpontjaikat; ezt jellemzően az Arktiszon és Grönlandon keresztül vezető „útvonallal” kalkulálták). A jelenleg rendelkezésre álló atomtöltetek közül mintegy 700 lehet hadrendben a „nukleáris triád” hordozóeszközein, vagyis rakétakilövő silókban, tengeralattjárókon, illetve stratégiai bombázókon, és további 800 töltet lehet készenlétben, telepítésre készen. A felek úgyszintén kölcsönösen ellenőrizhették egymás készleteit (államonként összesen mintegy 5000 atomtöltet) és stratégiai katonai eszközeit, amelynek költségei az amerikai hadügyminisztérium számításai szerint az utóbbi évtizedekben mintegy ezer milliárd dollárra rúgtak.
Mindazonáltal az utóbbi évek orosz nukleáris csapásmérő eszközfejlesztési projektjei (Oresnyik hiperszonikus rakéta, Poszeidon nukleáris torpedó) is abba az irányba mutatnak, hogy a „terjeszkedve védekező” Moszkvának immár nem áll érdekében fenntartani a START-szerződésekben foglalt állapotot és a korlátozó kötelezettségeket.
Érdemes lehet külön megemlíteni az utóbbi két évtizedben döbbenetes méretű, történelemi rekordokat döntögető katonai fejlesztési terveket végrehajtó kínaiakat. A kínai néphadsereg nagyon közel jár az 1500 atomtöltet felhalmozásának és hadrendbe állításának tervéhez, melyhez egyébként 2035-ös határidőt szabtak, valamint a 400. katonai vízijármű megépítéséhez, melynek céldátuma 2030. Utóbbi a világ legnagyobb hajóegységszámú hadiflottáját eredményezi Kína számára, gyakorlatilag lekörözve így a csendes-óceáni 7. amerikai flotta méretét és tűzerejét – az USA ázsiai szövetségeseinek (Japán, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, és legfőképpen Tajvan) nem kis bánatára.
A szovjet–amerikai hidegháború pozitív öröksége, vagyis a pusztító atomháború elkerülése érdekében tett kölcsönös amerikai és szovjet engedmények politikája, az, hogy a felek belátták, ésszerű leszerelésre és fegyverzetcsökkentésre van szükség, úgy tűnik, a múlt ködébe vesz. Sajnálatos, de az látszik, hogy az új generációs, de még a bipoláris hidegháborúban szocializálódott politikai vezetők, mindhárom atomnagyhatalom (nukleáris ütőképességi sorrendben: Oroszország, USA és Kína) első emberei hajlamosak megismételni elődjeik hibáit, és önfejű, soviniszta jellegű fegyverkezési spirálba hajszolják államaikat, ezzel együtt pedig az egész világot.
Pontosan ezt a kiábrándító, öngerjesztő és potenciálisan önpusztító állapotot próbálták elkerülni a szovjet–amerikai hidegháború utolsó évtizedeiben a szuperhatalmak politikai vezetői. Akkoriban, az 1980-as években mintegy 35 ezer atomtöltet nézett farkaszszemet a másik féllel mindkét hatalmi-ideológiai tömbben (köztük Magyarországon is, ahol nagy titokban tároltak néhány szovjet atomtöltetet). Mindez többszörös mértékben elég lett volna az emberiség kiirtására és az emberi civilizáció totális elpusztítására.
Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár híres reykjavíki csúcstalálkozójukon 1986 októberében megállapították, hogy e szembenállásnak és az atomversenynek tulajdonképpen nincs túl sok értelme, és sokkal kézenfekvőbb, no meg olcsóbb is lenne a gigászi atomarzenál radikális csökkentése, sőt akár teljes leszerelése is. A híres csúcstalálkozó előtt néhány hónappal Gorbacsov szovjet főtitkár egy radikális, mondhatni antinukleáris pacifista ötlettel állt elő Reagan elnöknek írt levelében, amely döbbenetes hatást gyakorolt az amerikai politikai és katonai vezetésre egyaránt. A korábbi militáns szovjet vezetőktől teljességgel eltérő és szokatlan módon Gorbacsov, a reformkommunista szovjet pártfőtitkár ugyanis a teljes nukleáris leszerelés ötletét indítványozta az Egyesült Államoknak. A felvetés szerint a 20. század végére, a trendfordító 2000-es évre a világ nagyhatalmai teljesen megszabadultak volna atomfegyvereiktől. Az elképzelés szerint természetesen az amerikai és szovjet példamutatást Kína, India, Pakisztán, Franciaország, Nagy Britannia és akkor még a nukleáris programját fejlesztő Dél-afrikai Köztársaság, valamint Izrael is követte volna ideális esetben.
és ez nem kis mértékben növelte az európai államok biztonsági félelmeit. Ugyanakkor, a szovjet–amerikai-szembenállás mérséklése, és a gigászi, összesen közel százezer robbanófejet felsorakoztató szovjet atomarzenál kezelhető méretűre csökkentése és részleges leszerelése az első hidegháború végére többé-kevésbé megvalósult – köszönhetően a Ronald Reagan, majd idősebb George Bush és az új orosz elnök, Borisz Jelcin által aláírt 1991-es START I, majd az 1993-es START II egyezményeknek.
A sokat emlegetett közhellyel szemben a történelem nem ismételi önmagát, egyszerűen csak hasonló mintázatokat követ. Ebbe a sorba illeszthető, hogy napjainkban is majdhogynem ugyanaz a nagypolitikai helyzet, mint fél évszázaddal ezelőtt a világban, épp csak annyi a különbség, hogy napjainkban egy sokkal ütőképesebb és harcedzettebb, korszerűbb orosz haderő néz szembe Európával (a stratégiai autonómia délibábos gondolatával kacérkodó EU-val), vagy inkább a NATO keleti szárnyának heterogén és nem túl ütőképes katonai egységeivel szemben.
Négy évtizeddel korábban Reagan elnök különféle tanácsadói, főképp Paul Wolfowitz és Teller Ede igencsak rossz ötletnek tartották a teljes nukleáris leszerelés tervét, hiszen ezzel az USA úgymond elveszíthette volna vélt katonai stratégiai fölényét és elrettentő erejét a szovjet tömb államaival és a különféle ellenséges konvencionális haderőkkel szemben. Ma is valami hasonló a stratégiai biztonsági helyzet a nagy multipoláris színpadon, mely helyzet sajnálatosan a START-szerződések kölcsönös felmondásához, következésképp megszűnéséhez és új nagyhatalmi fegyverkezési programokhoz vezethet.
Napjainkban, a 21. század első negyedében, a svéd SIPRI adatbázisa szerint körülbelül 12 ezer atomtöltet várja pusztító küldetését a világ kilenc atomfegyverrel rendelkező országának raktáraiban, illetve csapásmérő hordozóeszközein.
Donald Trump és Vlagyimir Putyin harcias attitűdjét, konfliktuskereső karakterét ismerve komoly kételyeink lehetnek a nagyhatalmi leszerelési terveket illetően, hiszen úgy az amerikai, mint az orosz és kínai katonai technológiai fejlesztési tervekben központi helyen szerepel a nukleáris eszközök új generációinak kifejlesztése és hadrendbe állítása.
A START-szerződések hatályvesztése visszavetheti a világot az 1980-as évek elejére, amikor Reagan elnök – a szovjet atomrakéták elhárítására – indítványozta Teller Ede nagyszabású csillagháborús tervének részleges megvalósítását. Napjainkban Donald Trump ugyanezt próbálja megvalósítani fejlettebb verzióban, az Aranykupola rakétavédelmi megaprojekttel, csillagászati összegekből. A nagyszabású terv ellenlépésekre sarkallhatja ellenfeleit az óceán másik oldalán.
Kiábrándítónak, ugyanakkor helytállónak tűnik az a megállapítás, hogy addig nem lesz érzékelhető változás, pozitív elmozdulás az elrettentő jellegű nukleáris fegyverkezésben és a pusztító technológiai fejlesztésekben, amíg a meghatározó hatalmak és a feltörekvő államok csúcsvezetői azt gondolják, rendszerük fennmaradásának, szuverenitásának végső biztosítéka csakis egy interkontinentális ballisztikus atomrakéta lehet.
A szerző a Magyar Hadtudományi Társaság szakértője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Barack Obama amerikai és Dmitrij Medvegyev orosz elnök 2010. április 8-án Prágában a START megállapodás aláírásakor / fotó: JOE KLAMAR / AFP
Bejelentkezés