Még csak tíz nap telt el az új esztendőből, de mintha máris 2026 második nagy geopolitikai földrengésének morajlását hallanánk.
A sajátos venezuelai „rendszerváltás” után az iráni rezsim talapzata is meginogni tűnik. A felállás a venezuelaihoz hasonló. Krónikus válság egy, a globális energiapiac szempontjából fontos államban, amely ráadásul régóta dacol az amerikai akarattal, lebegtetett amerikai katonai beavatkozással megspékelve – „célra tartva és betárazva”, ahogyan Trump üzente figyelmeztetésképp a teheráni vezetésnek. Fontos leszögezni, hogy rengeteg dezinformáció kering az éterben. Mégis, a nagyszabású tüntetések az etnikai periféria után az ország perzsa szívtájékát is elérni látszanak, ami kétségkívül felveti a kérdést: az iszlám köztársaság végnapjait látjuk? Valamint: Trump Venezuela után egy másik régi ellenlábas kiiktatására is készül?
Venezuela az USA „hátsó udvara”, az amerikai jelenlét és beavatkozás évszázados hagyományával. A földrajzi közelséget erős kulturális kötelékek vonják szorosabbra, amit az ügyvivő venezuelai alelnököt kvázi tartótisztként személyesen instruáló spanyolajkú Marco Rubio is szimbolizál. A Madurót kiemelő sebészeti művelet egy olyan alapos politikai stratégia első epizódja volt, amelynek legfontosabb eleme a kockázatkerülés. Az ország kézivezérlése az ancien régime elemeinek közbeiktatásával sokkal praktikusabbnak tűnik, mint a demokráciaexporttal együtt járó káosz. A siker persze így sem garantált: a nyers birodalmi erő fitogtatása ellenállást szülhet, és Latin-Amerikában épp a hasonló akciók miatt vörös a nacionalizmus zászlaja. Gazdasági kétségek is vannak; az Exxon CEO-ja beszólt Trumpnak, hogy miután már kétszer kisemmizték Venezuelában, most garanciákat kér, mielőtt egy centet is befektetne. Alacsony olajárak mellett amúgy sem fűlik a nagy cégek foga az olajszektor talpra állításához szükséges megaberuházásokhoz. Odahaza zúgolódnak az amerikai palaolaj-termelők is, akiknek az üzleti modelljét veszélyezteti a még lejjebb süllyedő világpiaci ár. A MAGA mozgalomnak pedig ügyelnie kell, hogy a külpolitikai diadalok mellett a hazai megélhetési problémák – amelyekkel Trump választást nyert – a félidei választásokon ne égjenek rá az elnökre.
Összességében
Főleg, hogy a kihívó – Kína – kellemetlenül hatékony versenytárs, amely komoly kereskedelmi és befektetési pozíciókat épített ki az Egyesült Államok érdekszférájaként deklarált Latin-Amerikában. A katonai erő alkalmazása tehát nemcsak olajpiaci einstand, hanem példastatuálás is volt. Venezuelát Trumpék be fogják húzni, mert be kell húzniuk.
Irán esetében még nagyobb a potenciális hozam. Egy Amerikával barátságos – vagy legalább nem ellenséges – vezetés hatalomra kerülésével sikerülne kiiktatni a legfőbb közel-keleti antagonistát. Teherán az utóbbi évtizedekben komoly amerikai katonai erőforrásokat kötött le a térségben azzal, hogy az Egyesült Államok védelmezte Izraelt és az Öböl-menti amerikai érdekeltségeket – ezeket az erőket végre át lehetne csoportosítani a Csendes-óceánra. Az iráni olaj- és gázszektor elleni szankciók feloldása, az ágazat újjáépítése stabilitást hozna a globális energiapiacon a geopolitikai kockázati prémium csökkenésével. Kína elveszítene egy fontos energiaforrást, Oroszország bukna egy fontos hadiipari partnert (beszállítóként és vásárlóként egyaránt) és mindketten veszítenének egy elkötelezett középhatalmat az amerikai dominancia elleni küzdelmükben. Óriási tehát a csábítás, hogy Trump beszálljon a buliba és lapot húzzon.
Igen ám, de tizenkilencre. A potenciális hozamnál ugyanis csak a kockázatok nagyobbak. Az Egyesült Államok már számtalanszor megégette magát a Közel-Keleten. A földrajzi távolság itt kulturális értetlenséggel párosul – sokszor még a legszorosabb szövetséges, Izrael kapcsán is, az iszlám világról nem is beszélve. Élénken él még az Amerikai Világrend Waterloojának, a 2003-as iraki inváziónak az emléke. Egy iráni „belenyúlásban” nagyon sok minden csúszhat félre, és kétséges, hogy lenne a venezuelaihoz hasonló mesterterv. Az emigráns monarchisták – élükön a sah fiával – semmiféle beágyazottsággal nem rendelkeznek odahaza. Kire lehetne támaszkodni az iszlám köztársaság elitjéből? Még ha a 86 éves legfőbb vallási vezetőt Maduróhoz hasonlóan ki is iktatják, az iráni GDP tekintélyes része felett diszponáló Forradalmi Gárda állam az államban, amelynek egzisztenciális érdeke fűződik a rendszer fenntartásához. Az Amerika-ellenesség a rendszer DNS-ének része, amely a perzsa nacionalizmus és az iszlám ötvözetével társadalmi bázist tud mozgósítani a külső intervencióval szemben. Moszaddeg miniszterelnök 1953-as, bevallottan a CIA által szervezett megpuccsolásának felidézése egy amerikai katonai akcióval – még akkor is, ha a hasonlat sántít – ilyen lenne. Nem véletlen, hogy a tavaly júniusi tizenkét napos háború – bár fontos pilléreit ütötte ki – nem vezetett az iszlám köztársaság bukásához.
Ha a rezsim úgy értékeli, hogy Washington most tényleg a vesztére tör, akkor megtépázva is komoly fenyegetést jelenthet az Öböl-menti államokra (és ottani amerikai bázisokra), a Hormuzi-szorosban zajló tankerforgalomra vagy akár Izraelre.
Az életszerű forgatókönyvek között van akár a multietnikus Irán területi szétesése vagy polgárháborúba süllyedése is; nyugaton kevesen értik, hogy a síita iszlám politikai habarcsként is szolgál a kilencvenkétmilliós lakosság csaknem felét kitevő nem-perzsa népesség (azeriek, kurdok, beludzsok, türkmének stb.) összefogására.
Végül és nem utolsósorban ott az amerikai belpolitika. Az atomprogramot célzó júniusi villámháború alkalmával Trump határozottan elvetette az iráni rezsimváltást, de az akció így is tátongó sebet ütött a MAGA-táboron. A napokban a Szenátusban republikánus szenátorok szavazatával kapott többséget az adminisztráció „féken tartását” célzó határozat Venezueláról. A kockázatok okán pedig egy iráni intervenció a félidei választások évében jókora hübrisznek bizonyulhat.
Trump fenyegetése ezért – egyelőre – inkább tűnik nyomásgyakorlásnak, amellyel tényleges katonai beavatkozás nélkül terelné az elérni kívánt cél irányába az iráni belső dinamikát. A teheráni vezetés opciói elfogytak, mozgástere leszűkült. Elrettentést biztosító (terror)proxy-hálózata az elmúlt két év során Gázától Libanonon át Szíriáig – Izrael csapásai alatt és Aszad bukásával – összeomlott. A júniusi háború szétzúzta a rendszer legyőzhetetlenségének mítoszát és kiütötte a kezéből legfontosabb alkukártyáját, a nukleáris programot. A megélhetési válságot előidéző gazdasági bajok többsége – a nemzeti valuta elértéktelenedése és a vágtató infláció – ugyan Irán végleges elszigetelődéséből fakad, de a lakosság egyre nagyobb része az elfáradó iszlám forradalmat teszi értük felelőssé. A nómenklatúra vezetésének mérlegelnie kell a túlélés lehetőségeit a belső tömegnyomás és a feje felett Damoklész kardjaként függő amerikai(-izraeli) intervenció közötti mezsgyén. Trump abban bízhat, hogy e kettős nyomás alatt végül egy ad hoc csoport „házon belül” oldja meg Hamenei utódlását és a rendezett átmentet a „forradalom utáni” korszakba. Ha Kína és Oroszország nem sietnek Teherán segítségére, akkor egy új vezetés valószínűleg rászorul a párbeszédre Amerikával.
Lehet, hogy mindezek ellenére valamelyik reggel mégis újabb háborúra ébredünk. Washingtonban vélhetik úgy, hogy a rezsim összeomlása a küszöbön áll, és egy villámgyors akcióval el lehet hozni a trófeát. Az új világrend már csak ilyen. Érdekes elméleti vitákat lehet folytatni az erkölcsi dimenziójáról, csak az magyar szempontból nem visz minket előre.
Indulásképp a lehető legjobban – vagy a legkevésbé rosszul – kellene pozíciót fognunk benne. De erről majd talán legközelebb.
A szerző 2018 és 2023 között Magyarország tel-avivi nagykövete volt
Borítókép: Tüntetés Teheránban 2026. január 9-én / fotó: MAHSA / Middle East Images / Middle East Images via AFP
Bejelentkezés