A húszperces késést mintha mind Balatonszemesen akarta volna behozni a vonat, végig dübörgött a vízparton, a letarolt kemping mellett, ahol hamarosan újabb luxusszálloda épül.

Eszter háttal az ablaknak nézte, ahogy kisfia szemhéja egyre lejjebb csukódik – tekintetével még révedezve követi az elsuhanó fákat, mint nemrég az apja hatalmas, elsuhanó céges BMW-jét –, és végre elalszik. Alszik! Csoda, gondolta, lesz ideje befejezni az Excel-táblázatot, ami miatt a főnöke egész délelőtt csörgette.

Kicsit még gyönyörködött a kipirult arcú, alvó kisfiúban, aztán elővette a laptopját. A táblázat felénél sem járt, amikor a vonat csikorogva megállt. Félve jobbra sandított, de a gyerek édesdeden aludt tovább.

A szerelvény még húsz perc elteltével is a szántóföld mellett vesztegelt, az utasok egyre hangosabban morgolódtak.

– Jancsi utazna naponta ezzel a tetves vonattal! – szakadt ki egy testes asszonyságból.

– Az? – horkant fel a mögötte ülő férfi. – Vonatot sem látott életiben. De még a komp is derogál neki. A hidat vagy mifenét is azért építteti olyan nagy hévvel oda a két part közé, hogy gyorsabban átmehessen az északi nyaralójából a délibe.

– A Maseratijával – kiabálta hátra valaki a kocsi elejéből.

Eszter egyre idegesebben forgatta a fejét.

– Hogy szakadna le alatta! – mormogta a mellettük ülő pasas, és felszisszentett egy dobozos Kőbányait.

Középkorú, ideges tekintetű nő lökte arrébb az aldis szatyrát, és nehézkesen feltápászkodott. Visszeres lábára simította szoknyáját, szemüvegét ütközésig tolta orrnyergén.

– Ez a híd nemcsak bámulatos mérnöki munka, hanem szimbólum is – szónokolt –, összeköti a magyart a magyarral, az északot déllel, az emlékezést a reménnyel. – Szünetet tartott. – És a kurvát a pénzzel! – ült le elégedetten, a többi utas pedig megkönnyebbülve röhögött fel, hogy nem egy hídpártival utaznak egy vagonban.

– Új felszállók készítsék elő a jegyüket, bérletüket! – harsogta túl az utazóközönséget a kalauz, épp Eszterék mellett megállva.

A gyerek összerezzent, és még ki sem nyitotta a szemét, üvölteni kezdett. A körte formájú jegyellenőr tanácstalanul vakargatta izzadt halántékát, amíg Eszter először a kisfiút próbálta megnyugtatni, aztán telefonján végre bemutatta az országbérletet, amit mindössze 1890 forintért vehetett meg, mióta a munkája mellett újra beiratkozott az egyetemre.

– Rendben, kérnék hozzá egy diákot is.

A gyümölcspürék és pelenkák között a kotorászás eltartott még két percig. 

– Tessék – adta oda az igazolványt, majd ölbe vette az izzadt gyereket –, csss, nincs semmi baj, aludj tovább, aludj kérlek!

A jegyellenőr krákogni kezdett.

– Van egy kis probléma. Nincs rajta a második féléves matrica.

– A mi? – kérdezte Eszter, de közben eszébe jutott, hogy az ünnepek előtt nem tudott elmenni az irodába, mert a gyerek akkor is beteg volt. A bölcsődében aztán tavaszi szünet jött, a dédi kertjében pedig mégiscsak jobban elvoltak, mint a negyven négyzetméteres albérletben.

– A matrica? Igen, persze, de nem volt időm elmenni érte.

– Akkor teljes árú menetjegyet tudok adni, pótdíjjal.

– Hogy mit? – meredt Eszter a kalauzra.

– Teljes árú menetjegyet pótdíjjal, mert nem volt érvényes jegye.

– Várjon egy pillanatot – kezdte Eszter idegesen nyomogatni a telefonját –, mindjárt belépek a tanulmányi rendszerbe, és megmutatom, hogy aktív félévem van.

– Felesleges, csak matricával jár a kedvezmény.

– Tegnapelőtt járt le, azóta nem voltam Budapesten. Ünnep volt, húsvét – köszörülte meg a torkát –, nem gondoltam, hogy ez ekkora probléma.

– Erről már sokkal korábban kellett volna gondoskodnia!

Eszter mély levegőt vett, érezte, hogy elvörösödik.

– Két nap – folytatta, hiába tudta, hogy már azzal az indulattal beszél, amit valójában a Balaton-partot beépíttető vállalkozó, a gyereke apja iránt érzett –, legyen egy kicsit elnézőbb!

A gyerek most már teli torokból üvöltött, a szomszéd négyesben pedig a két nagyobb lányával utazó nő félhangosan odaszólt a férjének, hogy üljünk már arrébb, az ilyenek nélkül is elég stressz van az életemben. Aztán mégis maradtak.

– A teljes árú menetjegy és a pótdíj összege hatezerkétszáz forint – mondta elégedetten a kalauz, és Eszternek úgy tűnt, csak a szemmagasságában lévő két sliccgomb tartja össze, ha azok elpattannának, szétfolyna a ragacsos linóleumon, mint egy rothadt gyümölcs.

– Kérem, elmegyek ma érvényesíteni – tett egy utolsó próbát, de érezte, hogy torka ugyanúgy szorul össze, mint az utolsó bírósági tárgyalás után, amikor az épületből kilépve a hónapokig gyűjtögetett blokkokat, élelmiszerről és gyerekruhákról, dühében kivágta az első kukába, és eldöntötte, hogy többé fel nem lép arra az igazságszolgáltatásnak becézett mészárszékre, ahol a befolyásos kormánypárti családapáknak még ingyen ügyvédet is szolgáltatnak a pereikhez, csak nyilvánosságra ne kerüljön, hogy zabigyerekeik vannak egyetemista lányoktól.

– Sajnálom, de ez a szabály!

– Itt van a hallgatói státuszom, nem látja? – tolta a kalauz orra elé a telefonját – Nem lehet ennyire korlátolt! – szakadt ki belőle.

– Én csak a munkámat végzem – ütötte be a férfi az összeget a terminálba.

Eszter még szeretett volna valami olyasmit is hozzáfűzni, hogy múltkor két óra késést szedett össze a vízparti gyors egy másfél órás út alatt, és senki nem altatta el helyette az éjfélig nyüglődő gyereket, aki jól kipihente magát az úton, meg hogy Jézus is gyógyított szombaton, és hogy vannak helyzetek, amikor az embernek erkölcsi kötelessége áthágni a szabályokat, és hogy az övé éppenséggel pont egy ilyen helyzet, de végül csak megadóan odatolta a pénzt, aztán magához ölelte a kisfiút.

Amikor a vonat ismét elindult, készülődni kezdett a kétgyerekes család, az apuka kedvesen odaszólt neki, hogy ő is gyorsan leszáll, mert csak fénymásolt személyigazolványa van, de Eszter többet nem vette le a szemét a tájról, amíg a vonatablakból csak egy apró darabka is látszott a Balaton vizéből. Elképzelte, ahogy az óriási, szikrázó üveghídon átsétál a túlsó partra.