Halott linkek – akikről nem beszélünk június 16-án (sem)

Mint minden évben, idén is menetrendszerűen eljöttek azok a napok, amikor az ország egyik fele ájult hódolattal köszöni meg, a másik fele pedig a mai kormánypolitika tükrében gúnyos számonkéréssel emlékeztet, hogy 1989. június 16-án „Orbán Viktor küldte haza az oroszokat”. Mindebből – ahogyan arra Németh Róbert is fájdalmasan pontosan mutat rá – értelmes diskurzus soha nem bontakozik ki. Arra viszont kiválóan alkalmas, hogy a feledés még vastagabb földjét hordja rá azokra, akik jóformán az újratemetés másnapján lecsúsztak a címlapokról. Holott legalább annyira fontos – és sokszor következetesebb – szereplői voltak ennek a történetnek, mint a későbbi miniszterelnök.

Először is szögezzük le: Orbán Viktor 36 évvel ezelőtt bátor, őszinte és fontos beszédet mondott. Amelynek legfontosabb kitétele nem is az volt, hogy a szovjet hadsereg vonuljon ki az országból. (Már csak azért sem, mert ezt korábban, 1989. március 15-én az ellenzék 12 pontjának részeként követelte már Cserhalmi György is.) Hanem az, amikor a fiatal politikus leszögezte: „A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiékhoz hasonló módszerekkel.”

Ez a mondat ugyanis a demokrácia egyik, ha nem a legfontosabb sarokkövét helyezte el: alapvető jogainkat nem kegyajándékként kapjuk a mindenkori kormányzattól, amely azokat kénye-kedve szerint visszavonhatja vagy megrövidítheti. Ezek velünk születnek, és soha, senki nem veheti el tőlünk őket (például a szabad gyülekezést vagy az állampolgárságot, ahogyan erre már korábban bátorkodtam rámutatni). Az ország vezetőinek hatalma ott ér véget, ahol az alapjogaink kezdődnek.

Ezt ennyire világosan, tömören, mindenféle „de” és „amennyiben” nélkül akkor Orbán Viktor mondta ki. Ha semmi mást nem tett volna, ezért akkor is a rendszerváltoztatás kiemelkedő alakjai közé kéne sorolnunk. (Ha pedig jónéhány dolgot nem tett volna meg azóta, akkor talán a magyar történelemnek is.)

Csakhogy voltak aznap mások is, akik bátran és egyenesen beszéltek – vagy épp nem beszélhettek, mert bátran és egyenesen cselekedtek. Róluk pedig méltatlanul kevés szó esik.

Az újratemetésen néhány perccel Orbán előtt valaki más is hazaküldte az oroszokat. Valaki, aki 1956-ban is ajtót mutatott nekik, és ezért hosszú éveket ült börtönben. És aki egész életében soha, egyetlen percig nem képviselt mást – sem a „nemzeti megbékélés”, sem az „euroatlanti integráció”, sem a „gazdasági semlegesség” molinója alatt.

„Vajon megvan a lehetősége annak ma, hogy a magyar hősök véréből fölvirágozhat a magyar szabadság? Nincs meg a lehetősége ennek, mert nagyon sok akadály van még a magyar társadalom előtt. Az első és a legnehezebben kezelhető akadály a szovjet csapatok jelenléte Magyarország területén. Ezek az eredményei az ő jelenlétüknek, ezek a koporsók! És a megkeseredett mai életünk is! Azért kérjük a világ valamennyi becsületes emberét: közösen segítsük hozzá a Szovjetuniót, hogy minél hamarabb kivonhassa csapatait magyar hazánk területéről" – mondta Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács ’56-os elnöke. Amikor Erdős doktor még azt sem engedte albumra venni Hobóéknak, hogy „a Moszkva térig jár az ’56-os busz”, ő az országot járva a forradalomról tartott illegális előadásokat. Amikor a kései reformkommunisták kinevezték magukat az általuk meggyilkolt első reformkommunisták utódainak, ő azokra a mártírokra mutatott rá, akik egyáltalán nem voltak kommunisták.

Akárcsak Pongrátz Gergely, aki azt üzente: majd arra az újratemetésre megy el, amelyen az összes áldozat megkapja a végtisztességet. Az egyszerű melósok, diákok, tanárok, katonák, tisztviselők és még nagyon sokfélék százai, akiket június 16-án elintéztek egy koporsóval, amelybe aztán azóta is bele vannak gyömöszölve az „ismeretlen mártírok”.

Akiknek a diktatúra idején üldözött művészek közössége, az Inconnu Csoport állított – ahogyan emberekhez méltó – fejenként egy kopjafát a 301-es parcellában. Hogy aztán június 16-án be se engedjék őket az Új Köztemetőbe, nehogy megzavarják a „méltóságteljes megemlékezést”.

Ott állt velük együtt, a kerítés külső oldalán Krassó György is, aki nem csak a pártállami elit elszámoltatásáról, a hatalomátmentésről és a Nemzeti Kerekasztal köré domesztikált ellenzékről beszélt karcosan, cigiszagúan, kompromisszummentesen. Hanem arról is, amiről rajta és szűk körén kívül aztán tényleg senki sem: hogyan árulják el 1956 után másodszor is – az „egyenlőség” után a „szabadság” zászlóját lengetve – azokat a milliókat, akik soha, semmilyen pixisben nem voltak benne, és a rendszerváltást is csupán elszenvedték. Pedig megérdemelték volna, hogy az ő ünnepük legyen, mert 33 évvel azelőtt is javarészt ők vitték vásárra a bőrüket.

Számomra ez a nap mindenekelőtt azokról szól, akik 1989-ben az elfeledettekre emlékeztettek – és akik újabb három évtized múltán szintén erre a sorsra jutottak.

Banális, mégis hátborzongatóan jellemző példa: Rácz Sándornak az újratemetésen elhangzott beszédét semmilyen videómegosztón nem lehet külön megtalálni, legfeljebb az egész rendezvényről készült felvételen pörgethetünk oda. Wikipédia-adatlapján a források között többségében halott linkeket találunk. Olyanokat, amelyek már nem vezetnek sehova, amelyeken már nem olvashatjuk, mint gondolt a rendszerváltoztatásról, és arról, ami utána következett.

Így jártak szinte mind, akik akkor emlékeztettek arra, amit az elit el akart felejteni, a nemzettel pedig elfeledtettek. A „fasiszta ellenforradalmár” és a „lumpen csőcselék” skarlátbetűje után a „makacs vénember” és a „szélsőséges hőbörgő” bélyegét sütötték rájuk. Mostanra pedig már ezt sem. Egyszerűen nem beszélünk róluk. Szellemi, erkölcsi hagyatékuk a nemzeti feledés névtelen sírjába lett temetve, hátrakötött kézzel, arccal lefelé. Nehogy szembe kelljen néznünk vele.