Civilizációs katasztrófánk – az ukrán nép tragédiája

Vannak pillanatok a történelemben, amikor a fájdalom annyira mély, hogy már nem is kiáltás, csak csend. Az ukrán népé is ilyen fájdalom: nem győzelemről vagy vereségről szól, hanem a puszta túlélésről, amely lassan elveszíti az értelmét. Aki ma meglátja egy hajléktalanná vált ukrán ember arcát, kezében egy nejlonzacskóval – az valójában a huszonegyedik század tükrébe néz. És abban a tükörben nemcsak ő van, hanem mi is. Mindannyian. Mi vagyunk a romlás civilizációja.

Ukrajnára már a mostani orosz invázió előtt sem lehetett sikertörténetként tekinteni: talán éppen ők voltak Európa legelesettebb országa. Az államiságuk nem tekintett vissza hosszú múltra, emlékekben sem létezett, ugyanakkor az ország kifosztási versenyében – a mindenkori politikusokon túlmenően – alaposan kivette a részét mind a nyugati, mind a keleti oligarchia is. E téren, a helyi új arisztokrácián kívül még a tengerentúli is jeleskedett. Azt vallották: minden egészséges demokrácia alapja a korrupció. És így is cselekedtek.

A háború, amit mások nyertek meg

Sokan hiszik, hogy ez a háború az ukrán nép hősi küzdelme a szabadságért. De valójában, mint ez időközben kiderült, ez a háború már rég nem Ukrajnáról szól. A döntéseket nem Kijevben hozták, hanem Washingtonban, Londonban és Brüsszelben, ahol a stratégák térképein csak színek vannak: piros, kék, sárga, de főleg fekete – itt sajnos nincsenek emberek.

A CIA, a londoni pénzvilág és a politikai háttéremberek évek óta ugyanazt a játszmát játsszák: Oroszországot gyengíteni, bármi áron. Amikor 2023 szeptemberében Boris Johnson – immár nem először – személyesen ment Kijevbe, hogy ukrán politikai és katonai vezetőkkel találkozzon egy konferencián, útjára – nehezen kimagyarázható módon – elkísérte egy Christopher Harborne nevű, kétes hírű fegyverüzletember is. Hogy mi hangzott el a konferenciát követő, többek közt Volodimir Zelenszkijjel folytatott zártkörű találkozáson, az a mai napig sem tudható. Annyit azonban mindenféleképpen meg kell említeni, hogy Johnson már korábban is kapott pénzügyi támogatást a férfitól, és, hogy kormányfői távozása után Harborne egymillió fonttal támogatta az exminiszterelnök frissen megalapított vállalkozását.

Ami pedig Boris Johnson egy évvel korábbi, 2022-es kijevi látogatását illeti, az egyetlen „eredményt” hozott: a béke megkötésének esélye akkor és ott halt meg – és vele együtt több százezer ember is. Azt mondják, Johnson még politikai (és pénzügyi?) jutalmat is kaphatott azért a dicstelen kétnapos ukrajnai látogatásért. Azóta Ukrajna egyetlen hatalmas fegyverpiaccá vált, ahol minden eladott patron, minden szállított tank valakinek a profitját is tartalmazza. Az ukrán nép csak a statisztikákban szerepel: halottak, sebesültek, menekültek és hontalanok.*

Az ingyenes segítség ára

Amikor Joe Biden beígérte az ingyenes támogatásokat, a nyugati világ kisebbségi, de leghangosabb része tapsolt. Donald Trump, a gazdasági realizmus és egyidejűleg a Béke Nobel-díj önjelölt bajnoka most mindent újraszámol és újraszámláz. Az amerikai segítség hirtelen üzletté válik: fegyverekért ritkaföldfémek, pénzért jövőbeli koncessziók. Ugyanaz az ország, amely tegnap háborút szított, ma békét hirdet – csak épp az árfolyam változott közben. Aki Ukrajnát ma szövetségesként emlegeti, valójában hitelezőként gondol rá. A jövőbeli adósságok országává vált – nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi értelemben is.

Emberi sorsok a nemzetközi geopolitika álcája mögött

A Nyugat vezetői erkölcsről beszélnek, miközben politikai eszközként használják a háborút. Keleten pedig egy hidegfejű katonai stratéga, Vlagyimir Putyin ül, akit alábecsülni öngyilkosság. Nem szent, nem gonosz, hanem egy jól képzett kém, aki pontosan tudja, mit akar – és tudja, hogy az ellenfelei sem hisznek semmi másban, csak pénzben és hatalomban. És egyre inkább úgy tűnik, sajnos ez a helyzet Volodimir Zelenszkijjel is, akinek semmi sem drága, és az ukrán fiatalok lemészárlása számára is csak egy vázlatpont a napirendjében; egy jó indok újabb drága fegyverek beszerzésére, esetleg a hozzá személyesen köthető cégek valamelyikén keresztül. Mert, ha kitör a béke, akkor neki menni kell, jó messzire, még az ukránok szeme elől is menekülnie kell. (Előlük főleg.)

A legnagyobb tragédia azonban nem a fronton, hanem a fejekben történik. Az ukrán emberek egy része, akik a médiából csak annyit hallanak, hogy ők hősök, miközben naponta látják barátaikat meghalni, lassan elhiszik, hogy mindennek van értelme. Mert ha nincs, akkor minden hiába volt. De egyre többen látják a harcok folytatásának önpusztító és kilátástalan jellegét is – ma már közismertek az ukrajnai kényszersorozások botrányai és áldozatai is.

Sajnos, szegény ukránokat nagyon elátkozta a sors, Bidennel, Trumppal, Von der Leyennel, Putyinnal és Zelenszkijjel a nyakukban. Ők az egész neokolonialista új világrend igazi, tragikus áldozatai.

Mi nem érünk rá aggódni

Mi, európaiak gyakran mondjuk: sajnáljuk az ukránokat. De az igazság az, hogy már magunkért sem érünk rá aggódni. A gazdasági válság, az infláció, a munkahelyek megszűnése, a növekvő szegénység, az energiaárak, a romló életminőség mind ugyanabból a gyökérből táplálkoznak, mint az ukrán háború: a pénz és a hatalom koncentrációjából. A rendszerek, amelyek Ukrajnát háborúba vitték, minket is lassan elnémítanak – csak más eszközökkel. Náluk a rakéta, nálunk a hitel, az infláció, a mesterséges félelem, a megosztottság. Mi sem vagyunk szabadabbak, legfeljebb több szerencsénk van – egyelőre.

A problémáink közös eredője

Ha mindennek a mélyére nézünk, a gyökerek egy helyre vezetnek: a hatalom önmagába záródó, önmagát újratermelő szerkezetéhez. Az állam, a pénz, a politika, a média – mind ugyanazt az uralmi logikát követik. És ebben az elmebeteg antihumanista rendszerben az ember – legyen ukrán, magyar, német vagy orosz – már csak erőforrás. Az ukrán nép szenvedése ezért több mint egy regionális tragédia; az egész emberiség jelképe. Hogy miközben fejlettebbek, gyorsabbak és gazdagabbak lettünk, elveszítettük a lelkünket. A háború, amelyet mások irányítanak, csak tünet – a betegség mi magunk vagyunk.

Szívbéli részvét és könyörületesség

Az ukrán népet sajnálni kevés. Velük kell érezni – és megérteni, hogy az ő szenvedésük a mi szenvedésünk előszobája. Mert, ha a világ továbbra is ugyanazoknak a kezeknek engedi, hogy döntsenek élet és halál, béke és háború felett, akkor a következő nejlonzacskót már nem egy ukrán ember fogja szorítani. A valódi szolidaritás nem politikai állásfoglalás, hanem annak felismerése, hogy az emberi élet soha nem lehet stratégia. És amíg ezt elfelejtjük, addig mindannyian háborúban élünk – csak éppen más-más frontvonalakon.

*A cikk jelölt bekezdését a publikálás után pontosítottuk.

Borítókép: Mindenszentek a Licsakivi temetőben, Lvivben / fotó: Michael Sorrow / ANADOLU / Anadolu via AFP