Bohóc az Éjben

Apámnak, meg a feleségemnek és a lányunknak, akiket ő már nem ismerhetett meg.

Kedves Címzett!

Gondoltam, ideje jelentkeznem, mert itt lent továbbra is zajlik ez a furcsa, valóságtól elrugaszkodott, napi rutinnak nevezett cirkuszi előadás, amit nemes egyszerűséggel életnek hívunk. Te már mindezt szerencsédre a nézőtérről figyeled, mi viszont még mindig a manézsban kóválygunk furcsa jelmezben, értelmes szöveg nélkül, láthatatlan és értelmileg kompromittált rendező által instruálva. Ha már 2005. május 27-én úgy döntöttél, hogy feljebb költözöl, legalább tudd, mi maradt itt lenn abból a világból, amelyben még együtt morgolódtunk, nevettünk és veszekedtünk.

Kezdem talán a Délvidékkel, ahol a fű még mindig zöld, az ég kék, a rántott hús továbbra is hatalmas, és az emberek még mindig tudják, hogyan lehet egyszerre imádni és szidalmazni ugyanazt a várost. Újvidék „modernizálódik”, sajnos már alig van köze a mi Újvidékünkhöz. A fiatalok jönnek-mennek, de legtöbben csak mennek (el) — persze mindenki tudja, hogy „ez már nem az a Jugoszlávia”, de arról mélyen hallgatnak, hogy az az ország soha nem is úgy létezett, ahogy nosztalgiázni szeretnek róla. A nosztalgia ott ma is nagyobb exportcikk, mint a kukorica, a fagyasztott málna és a búza.

Szerbia azóta kicsit olyan lett, mint egy örökös politikai bábszínházkabaré: folyton történik valami, de a szereplők meg a poénok ugyanazok. A választások körül éppen nagy a mozgolódás, az ellenzék próbál életjeleket mutatni, a hatalom meg úgy tesz, mintha ez is csak az ő projektjük lenne. Gazdaságilag mindenki azt mondja, „jobb lesz”, minden virágozni fog, a jelen meg inkább csak lankadozik, mint a száradó kankalin.

Magyarországon állandóan központi téma, hogy melyik párt vezet a közvélemény-kutatásokban, és ki unt rá jobban a másikra. A gazdaság néha szárnyal, máskor meg úgy csuklik össze, mint egy bohóc mosolya a szám végén. Szerencsére a magyar–szerb barátság hivatalosan „történelmi csúcson van”, a hétköznapokban pedig továbbra is mindenki azzal foglalkozik, hogyan lehetne a szomszédnál olcsóbban tankolni.

És hát a világ… az meg úgy néz ki, mintha egyszerre szeretne összeomlani és teljesen megújulni, csak még nem döntötte el, melyikkel kezdje. A klíma hol rekkenő hőséget hoz, hol havat a nyár közepén. A politika olyanná vált, mintha egy marék hiperaktív pattanásos, agyament kamasz irányítaná. A technológia pedig már nagyon gyorsan és ijesztően elvégez mindent helyettünk, csak azt nem, amit valóban kellene. Konfliktusok, háborúk, világjárványok, „politikai korrektség”, fegyverkezés, választások, mesterséges intelligencia, összeesküvés-elméletek és teljesen újfajta badarságok évődnek naponta – szóval, Fater, összességében egyre több és több értelmetlen történés, egyre több technika, de mindez egyre kevesebb valódi emberi tartalommal. Értelmetlen száguldás a nagy büdös semmibe.

És tudod mi a legfurcsább? Hogy ebben a vég nélküli tragikomédiában és globális katyvaszban minden sokkal kevésbé értelmes, mint amikor még itt voltál. Azért, mert veled együtt eltűnt valami, ami a zaj közepén csendet teremtett. Azt a fajta csendet, amitől a világ — ha csak pár percre is — kicsit okosabbnak tűnik.

És néha úgy érzem, jó lenne, ha onnan visszanéznél egy pillanatra — csak hogy lásd, egyre zavarosabban működik tovább minden, sokkal kaotikusabban, mint amikor még együtt próbáltuk megérteni.

Nekem két dolog hiányzik: a tengerpartok, a közös nyaralások és a karácsony.

A Brela fölötti fény, a Split környéki tengeri szél, és az a nyugalom, amelyet akkor is hoztál, amikor különben épp idegesített a fél világ. És persze ott volt Bečići, ahol valamiért úgy tudtál pihenni, mintha mindig is tengerparti ember lettél volna — pedig a valóságban leginkább a tengervízben térdig állva olvastad órákig valamelyik kedvenc könyvedet, mit sem törődve a tűző nappal. A mai napig nem értem, hogyan úszhattad meg a napszúrást, miközben az irodalom élvezete minden nyaralásunk alkalmával szabályos égési sebeket ejtett rajtad.

Emlékszel, milyen végtelen türelemmel magyaráztad, hogy „a tenger morajlása kitisztítja a gondolatainkat”? Aztán pár perc múlva már arról beszéltél, hogy túl sós a víz. Pedig csak térdig álltál benne. Nem a víz volt sós, hanem a homlokod.

Ma minden akkor elhangzott szó – egy ajándék.

Időközben sajnos Miklós onkli is leköltözött hozzád. Nyilván azt teszi, amit korábban is mindig: időnként megérkezik, te meg mindig befogadod.

Ha jól sejtem, odafent már együtt sakkoztok és vitatjátok meg, hogy a világot hol rontottuk el — és ebben nem tudtok közös nevezőre jutni. Teljesen más véleményen vagytok, de nagy szeretettel, ahogy régen is.

Onklival másféle tengerünk volt.

Mljet hajnalai, amikor a táj olyan volt, mintha egy csendes, misztikus világvégén, egy másik bolygón járnánk. Meg a kavicsok, amelyeket szorgalmasan gyűjtöttünk, miközben Miklós világirodalmi szabadelőadásokat tartott, utánozhatatlan stílusban és felejthetetlen humorral.

És a Pelješac-félsziget, ahol a valódi Postup és Dingac bor terem — az a fajta bor, amelyik után az ember vagy hatalmas igazságokat mond, vagy égbekiáltó baromságokat.

Nálatok ez többnyire egyidejűleg is sikerült.

Anyám – soha nem múló szomorúságomra – egy éve ment el, de előtte volt négy csodálatos esztendőnk. Négy év igazi áldás, amelynek minden napja több mint ajándék. Tele családi történetekkel, emlékezéssel, újrakezdéssel és nevetéssel. És még egy apróság, amit már soha nem vehet el tőlem senki: a feleségemmel és a lányunkkal olyan barátságot kötött, mintha mindig is ismerték volna egymást. Olyan szépen viselték gondját, mintha a saját édesanyjuk lett volna. Zenész barátaim pedig rendszeresen meglátogatták: Gazi (Waszlavik) és Bence a nappaliban vagy a kertben csak neki koncerteztek, Enikő pedig énekelt. A feleséged, Áci anyám ilyenkor végtelen mosollyá változott. Ahogy napközben is, amikor órákig játszott Batyu nevű vizslánkkal vagy Alizkával, a bernáthegyivel. Reggelente arra ébredtem, hogy anyám és Yoyo névre hallgató szenegáli papagájunk fütyörészve „beszélgettek” egymással.

Sajnálom, hogy te magad nem ismerhetted meg a feleségemet és a lányunkat— sok mindent szerettél volna bennük. És ők is benned.

A bajaimat igyekeztem eltitkolni anyám elől — nem azért, mert erős voltam, hanem mert gyenge: nem akartam, hogy aggódjon. „Minden rendben, anya” — mondtam, miközben a testem épp az ellenkezőjéről győzködött.

Ez most is így van: nem veszek tudomást semmiről, ami rossz, csak egyre nehezebb úgy tenni, mintha maga a gravitáció is csak egy rossz szokás lenne.

A bátyám is felnőtt végre a nyugdíjhoz. Nekem is meglepő, de így történt. Rálépett a „nyugdíjas bölcsesség” ösvényére, naphosszat a kertét ápolja és szépítgeti. Viszont egy dologra szeretnélek most megkérni. Kérlek, beszélj a fejével, talán rád még hallgat: írjon már egy nagy családregényt, vagy verseket – ő a legjobb tollú valamennyi családtag közül (pedig a derék famíliánkban csak úgy hemzsegnek a „futóbolond írók és művészek”). Megmakacsolta magát és nem akar többé írni. Vajon kire üthetett ezzel a keményfejűséggel?

Mindhárom gyermeke – az unokáid – nagyon szépen indultak el, sikeresek, egyenes úton haladnak. A testvérem és a menyed fantasztikusan nevelték őket, biztosan látod te is onnan fentről, és büszkén mondod rájuk, „ezek aztán az én unokáim”, még ha néha hozzá is teszed, „a makacsságukat biztos tőlem örökölték”.

És végül itt van az a kis finn bohóc.

A karácsonyi díszek között kutattam és véletlenül találtam rá.

Arra a színes, hol mosolygós, hol fenyegetően boldog, aranyszínű gúnyába öltöztetett kis figurára, amelyet nagyon régen Finnországból hoztál nekem karácsonyra.

Nem tudom, miért vettél meg egy bohócot – te, aki a bohócokat állítólag nem szeretted.

Talán mert ez pont olyan volt, mint mi: kicsit szomorú, kicsit vidám, kicsit értelmetlen, de valamiért meg akarja őrizni az ember.

A jelek szerint megőriztem. Együtt a mi karácsonyunkkal.

Ahogy az Otello szőlőtőkéket is a kertünkben, amelyeket te ültettél. Éppen ezekből a levelekből készítünk töltikét, vagy ahogyan mi neveztük balkániasan, „szőlőlevél-szármát”.

Én és a bátyám – amióta te és anyám eltávoztatok – már senkihez sem tartozunk. Már „mindenki a miénk”, mindenki hozzánk tartozik. Küzdünk tovább sok bajjal és néma fájdalommal, de tesszük a dolgunkat, ahogyan tanítottál. Még akkor is, amikor néha a nehézségek olyan mélyek, mint amilyen magas a Pelješaccal szembeni Szent Illés-hegy. Van, amikor már olyan fáradt vagyok, hogy még a sóhajtás is luxus.

Szeretném, hogy a családom, a feleségem és a lányom egyszer egy szebb világban éljen – egy békésebb, kiszámíthatóbb helyen, olyan világban, amilyet ti teremtettetek nekünk a gyerekkorunkban. Ezért sem adom fel.

Fater, remélem, most újra együtt sétáltok anyával, úgy, ahogy régen is, kézen fogva, kicsit lassan, kicsit zsörtölődve, de végtelen szeretetben.

Én meg innen – a karácsonyi finn bohóccal a kezemben – írom ezt a levelet, és várom, hogy egyszer majd újra együtt nyaraljunk. Ha nem Brelában vagy Splitnél, hát valami másik parton, ahol a fény még tovább marad a vízen. Az újvidéki Duna-parton, ahol annyi nyarat töltöttünk együtt négyesben.

És várom, hogy újra együtt karácsonyozzunk.

A bohócot őrzöm és hozom magammal.

(Köszönet Kalapis Rókusnak.)

Borítókép: Pelješac-félsziget / fotó: Wikipedia